A kegyelmi botrány: a status quo helyreállításának utolsó kísérlete

Lehet-e kétszer ugyanabba a folyóba lépni? A most zajló események kísértetiesen emlékeztetnek a négy és fél évvel ezelőtti forgatókönyvre. Szenzációs leleplezésként megélt NER-en belüli konfliktus, közelgő választás. Talán csak a kiugrott miniszteri exférj szürreális fogadtatása mutatja, hogy ezúttal másként is alakulhatnak a dolgok.

2019 októberében szűk tíz nappal az önkormányzati választás előtt robbant ki Borkai Zsolt győri polgármester szexbotránya. A jachtozásról készült felvételek a kormánnyal szimpatizálókat némileg elkedvetlenítették, az ellenzéki érzelműeket földühítették, ami az utóbbiaknál nem csupán azt jelentette, hogy megnőtt körükben a szavazási kedv, hanem azt is, hogy nagyban csökkent az a hajlandóság, hogy helyben a népszerű, kipróbált kormánypárti jelöltekre voksoljanak. Politológiai műkifejezéssel: a botrány minimalizálta az inkumbens hatást.

Ebből következően az ellenzék váratlanul jól szerepelt, megszerezte több fontos város és kerület irányítását. Valójában azonban ott győzött, ahol már hosszú évek óta fölényben voltak a fideszesekkel szemben a nem fideszes szervezeteket támogatók, csak szavazataik több helyre szóródtak szét. Kivételt csak Baja és Szombathely jelentett, ahol enyhe Fidesz-fölényt sikerült megfordítani, és a számokat tekintve inkább az a kérdés, hogy miért nem tudta elhódítani az ellenzék Nyíregyházát, Szolnokot, Csepelt vagy Kőbányát.

A valóságban ugyanis semmilyen fordulat nem történt, a Fidesz igazából magabiztosan nyert, még több szavazatot is szerzett, mint az öt évvel korábbi helyhatósági választáson. Csak az esemény optikája volt más, és a rendszerellenesek hangulata lett jobb. Továbbá két és fél évig újra élt a remény, hogy a különböző pártok szavazóinak mechanikus összeadásával a Fidesz fölébe lehet kerülni. A végkifejlet ismert.

Ki csinált botrányt?

Ismét önkormányzati (és európai parlamenti) választás közeleg, és ismét botrány borzolja a közvélemény kedélyeit. De mennyire is borzolja? A miniszterelnök rémálomról és a fölháborodás lecsendesítéséről beszélt évértékelőjén. Előtte Gulyás Gergely a kormányinfón arról értekezett, hogy a magyar társadalom jelentős része meglepetten és értetlenül állt a kegyelmi döntés előtt. Még hetekkel később Lázár János is érdemben és hosszan válaszolt a témával kapcsolatos kérdésekre egy teljesen más ügyben tartott sajtótájékoztatóján, ahol hangot adott mind maga, mind a jobboldali közösség megdöbbenésének.

Ez merőben szokatlan. Amennyiben egy hatalmat megrázkódtatás ér, képviselői igyekeznek bagatellizálni a kiváltó ügyet, másra terelni a szót. Ennek ezúttal nyoma sincs, és mindez egy olyan térben történik, amelyben a média munkatársai, a közösségi média aktorai természetszerűleg kidomborítják saját szerepüket. Az a látszat, hogy lehullt a lepel egy gennyes titokról, ami hatalmas közfelháborodást okozott, és a kormány hol kábán, hol kapkodva próbál kármenteni.

Ennek a cikknek a szerzője egy heti műsor rendszeres szereplőjeként alapvetően mást érzett a bőrén. A kegyelmi ügy kipattanását követő és a témával foglalkozó adás nézettsége és reakciómennyisége elmaradt a szokásostól, viszont egy hétre rá, már Novák Katalin lemondása, illetve még egy héttel később az évértékelő és az influenszertüntetés utáni műsor kiugró nézettséget produkált. Vagyis nem maga az ügy, hanem a fideszes lépések és azok visszhangja vívott ki figyelmet. Nyilván fölvetődik az, hogy létezik-e olyan mutató, amely ezt a benyomást igazolja vagy cáfolja. Létezik ilyen.

Összegyűjtöttük a legfontosabb hírportálok egyedi látogatókra vonatkozó adatait a botrány körüli négy hétből, tehát az ügy nyilvánosságra kerülését megelőző péntektől az évértékelőt követő hét péntekéig. (Az Origo nem kormánypárti mivolta miatt nem szerepel az összeállításban, hanem mert látogatói struktúrája, a legkülönfélébb közönségekben futtatott bulvár anyagai miatt – szemben például a Blikkel – teljesen alkalmatlan bármiféle összevetésre).

 

Az olvasók hozzáállása meghökkentő képet mutat. Azt követően, hogy a szélesebb nyilvánosság értesülhetett arról, hogy a köztársasági elnök kegyelemben részesítette a bicskei gyermekotthon pedofil bűncselekményt eltussolni segítő, a gyerekeket kényszerítő munkatársát, azaz

megjelent az első cikk, és nyomában a magyar média jóformán egésze szemlézte azt, a látogatottság mindenütt csökkent.

Ez még magyarázható lenne azzal, hogy hétvége következett, de a hétvégi számok is rosszabbak voltak az előző hétvégéjénél, és hétfőn és a rákövetkező napokban sem érte el a forgalom az egy héttel azelőttit.  Először akkor közelíttette ezt meg, amikor Orbán Viktor közzétette videóját az alaptörvényről, és másnap emelkedett a látogatottság a szokott szint fölé, és Novák Katalin lemondásával emelkedett tovább. Az érdeklődés Orbán február 17-i évértékelőjével illant el.

Pedig a sajtó kellően körbejárta az esetet, a hírt elsőként hozó 444 több cikkben visszatért rá, négy nap múlva megszólaltatta K. Endrét, a kegyelmet kapó volt igazgatóhelyettest is.  Maga a lap mégsem profitált ebből (lásd az ábrát) a megtekintők száma nem érte el az azonos napokon regisztráltat, csak Orbán megszólalása után ugrott meg a látogatottság. Vélhetően a közönség ekkor kezdte visszaolvasni az alapcikket és a többi anyagot, majd a forgalom visszasüllyedt a szokott szintre, volt, hogy a Mandiner is elébe vágott.

A kegyelmi ügyet a kormány és személyesen a miniszterelnök emelte föl, szándékosan, pánikból, belső meggyőződésből vagy baklövésből.

A lemondások és a Hősök terei nagy tüntetés ismeretében talán már átíródtak az emlékek, de az elején az ellenzék sem harapott rá különösebben az ügyre. Az alaphírt aznap egyedül Donáth Anna kommentálta, és ő foglalkozott vele a hétvégén is. A többi párt és vezető politikus egy vagy két megszólalást, közösségi médiás posztot szentelt az esetnek, majd visszatértek saját témáikhoz. A különösen botrányérzékeny Szabó Tímea és Jakab Péter csak február 5-én, illetve 6-án említi először az elnöki kegyelmet, és fejtette ki véleményét.

Leszámolás a NER-ben

Az ellenzék csak a Sándor palota zavarba ejtő hallgatása során kezdett ébredezni. És ha már itt tartunk: az ügy minden vélt és föltételezett részlete nagy terjedelmet kapott a közbeszédben a református egyház belügyeitől a volt miniszteri férj eszmefuttatásáig, ám azt a kérdést senki föl sem tette, hogy

a vérprofinak tartott kormányzati kommunikációs stáb miért hagyta magára vergődni az elnököt és teljes apparátusát.

Amennyiben az elnöknek nehéz volt mit mondani, mert tényleg annyi történt, hogy az elítélt felesége rágta a vele jóban lévő püspök feleségének fülét, az a püspökét, a püspök meg az elnökét, aki végül beadta a derekát, akkor még mindig lehetett volna – fogalmazzunk így – a valóságnak nem teljesen megfelelő magyarázattal előállni. Azonban a lebukás veszélye nélkül ezt csak akkor lehet megtenni, ha van, aki hozzáhajlítja a valóságot a kommunikációhoz. A köztársasági elnöki hivatal ebben teljesen eszköztelen, a kormányzat viszont nem. Egy kitalált betegség, egy kifundált családi ok nem megoldhatatlan feladat, főleg, hogy minden érintett érdekelt a fedősztoriban, és főként, hogy a Fidesz ellenfelei ennél sokkal sötétebb praktikákat gyanítanak a kormánypártról.

Semmivel nem merészebb föltételezés, hogy az uralmon lévők kétes, de nem túl bonyolult technikákat alkalmaznak a helyzetet és embereiket mentendő, mint az, hogy csakúgy lemondanak egy évek alatt fölépített, jelentős eléréssel rendelkező, több mindenre használt személyiségről.

Sőt, a közérdeklődés fokozásával, a hangulat fölszításával maguk lökik a bukásba.

E ponton egy nagyon határozott közbevetést kell tenni, amelyet a későbbiekben részletesebben is kifejtünk. Itt most csak annyi, hogy attól, hogy valaki használ egy ügyet, az nem jelenti, hogy ő is kreálta. Általában a közbeavatkozó csak fölismeri az alkalmat, hogy rendezzen egy meglévő problémát – akár nem is egyet. A Borkai-ügy árnyékában rendezett önkormányzati választás Orbán Viktornak (nem a Fidesznek, hanem Orbán Viktornak) nagyon sok gondját oldotta meg az akut káderhiánytól a helyi potentátok megrendszabályozásán át az ideológiai tisztázásig.

Akad-e olyan gondja jelenleg a rendszernek, amelyet radikális eszközzel kell orvosolni? Ennek megválaszolásához először is tisztáznunk kell, mit értünk rendszer alatt. A kritika általában monolit hatalmi tömbként írja le a NER-t, és ettől kevés dolog áll távolabb az igazságtól. Amikor pedig nem fenyeget külső veszély, a haszonélvezőket nem ösztökéli semmi arra, hogy egyéni és szűkebb csoportérdekeiket egy nagyobb érdeknek alárendeljék, akkor szélesednek a törésvonalak, fölbátorodnak a különböző klikkek és frakciók, erősödnek a belharcok, a javakért való leplezetlen tülekedések. Bár nemigen világos, hogy egy belső lökdösődésben mi a szerepe a köztársasági elnöknek, de például a maga ködös módján Magyar Péter, Varga Judit igazságügyminiszter exférje ilyesmire tett utalást.

Amennyiben puszta spekulációk a hatalmi vetélkedésről szóló teóriák, és Orbán nem a belső rendet vágás szándékával nyilvánult meg február 8-án, az a helyzet, amikor fejek hullanak, akkor is fölhasználható a példastatuálásra, a belső morál megerősítésére. De nyilván emiatt még nem menesztenek elnököt. Minden forrás megerősítette, hogy

Novák Katalin lojalitásában már korábban megrendült a bizalom.

Ennek jele volt, hogy a kastélytörvény visszaküldésekor olyanok is az előterjesztő Lázár János mellé álltak, akik amúgy nem szívelhetik a minisztert. Szerintük egy teljesen védhető elgondolást torpedózott meg az elnök merő népszerűsködésből (és azt még csak nem is sejthetjük, hogy ezzel miféle magánérdekeknek tett keresztbe).

Azonban még ez is bőven kevés volna egy elnökbuktatáshoz. Azt, amitől a NER igazán tart, nem országhatárokon innen, hanem azon túl kell keresni, és szinte mindegy, hogy valós fenyegetésről van szó, vagy szimpla paranoiáról. A miniszterelnöknek mostanság nincsenek jó napjai a külpolitikában. Az uniós döntéshozatalnál több mindenben – így az ukrán segítségnyújtás terén is – visszakoznia kellett, és lelkesen megszavaznia az évekig blokkolt svéd NATO-csatlakozást. Érezheti úgy, hogy új egységfront kezd kialakulni vele szemben, és ilyenkor könnyű gyanakvóvá válni.

Az több mint valószínű, hogy Novák Katalint több helyen emlegethették a jobboldalt belülről megszelídítő magyar Meloniként. Azt nyilván homály fedi, hogy ezek csupán vágyvezérelt diplomáciai fecsegések, vagy történtek is konkrét lépések, például bizalmas kapcsolatfelvételek. Akárhogy is, ha Orbán ezt fenyegetésként élte meg, akkor egy olyan hiba, mint a kegyelemadás, megfelelő alkalom, hogy lecsapjon.

Nagy Októberi Júniusi Fülkeforradalom?

No, de miért éri meg a kormányfőnek, hogy mindezekért egy pedofilügyet – még ha áttételesen is, de – magára húzzon? Nos, ki előtt húzná magára? Ahhoz, hogy bármilyen ügyben kárt szenvedjen el, ahhoz másnak ebből előnyt kell szereznie. Az ellenzék, amely ez utóbbit megtehetné, egyszerűen nem tényező. Nem szempont. A negyedik kétharmaddal széttört a kép, hogy ez versengő többpártrendszer volna, ezt a látszatot újból meg kell teremteni. Ez három irányban is fontos. A külföld felé bizonyíték, hogy működik a parlamentáris demokrácia; az ellenfeleknek a remény, hogy érdemes a törvényes úton maradni; a saját tábornak pedig harci üzenet, hogyha nem kellően éberek és eltökéltek, akkor igenis győzhet az ellen.

A kérdés az, hogy a kegyelmi botrányt követően előállítható-e olyan szituáció, amely külső ránézésre egy versengő szisztémára emlékeztet, amelyben az ellenzéknek van esélye kormányváltást választáson elérnie. Igen, ilyen szituáció lehetséges, és nem is nagyon kell botrány hozzá. A Fidesz támogatottsága, mint köztudott, nem egyenletesen oszlik el. Ahogy haladunk lefelé a településméretben, úgy nő a szavazói száma, és úgy változik az a mód is, ahogy őket mozgósítani. lehet. Az elsöprő két évvel ezelőtti eredményben ott voltak a nagyvárosi fideszesek is, akik többségükben alig különböznek ellenzéki társaiktól. Hasonlóak a szokásaik, hasonló helyekről tájékozódnak, hasonló módokon lehet elérni és a szavazásra rávenni őket. Amennyiben belőlük kevesebb vesz részt a választáson – tehát bizonyos kampányelemekre a Fidesz nem helyez hangsúlyt –, meglehetősen megváltozik az összkép.

 

Több jel utal arra, hogy Orbán Viktor ezúttal sem ambicionálja az elsöprő önkormányzati sikert. Az évértékelőn meg sem említette, hogy helyhatósági választás is közeleg. Amit jelöltállítással pártja előad, az már-már a nonszensz kategória: március végén lesznek hivatalos indulók, és csomó helyen tényleg fogalmuk sincs, hogy kiáll majd narancsszínben a rajthoz. Ráadásul bebizonyosodott, hogy az ellenzéki városok nem jelentenek kihívást a Fidesznek, a ’19-es pozíciófoglalással nemhogy erősödött, de egyenesen gyengült az ellenzék szervezeti ereje.

Az önkormányzatokat áttekintő sorozatunkból egyértelműen kiderül, hogy Budapest kivételével azokon a helyeken, ahol a Fidesszel szembenálló helyi erők átvették az irányítást, tovább sorvadt az ellenzéki pártok szervezete. Ami amúgy logikus, mivel a ’19-es szivárványkoalíciók tagjai nem párthierarchiákban betöltött szerepük miatt jutottak posztokhoz, hanem helyi alkuk eredményeként, és sok esetben már a párt is elpárolgott mögülük. Ám azok, akik maradtak valamelyik pártban, nem függnek a központoktól, sőt függetlenségüket hangoztatják is. A pártok meg nem nagyon tudnak ezzel mit kezdeni, a választói identitás radikálisan megváltozott, már többnyire nem pártokhoz kötődik. Amennyiben egyik vagy másik vagy akár az összes párt ráindul az elfogadottá vált helyi társulatra, akkor nagyon ki fog kapni, ahogy ezt Gödöllő példáján egy tavalyi cikkünkben már bemutattuk.

Ezt a Fidesz számára előnyös struktúrát nem tervezte senki, így alakult, ilyenné formálták a különféle erők. A hatalomgyakorlás ugyanis általában nem hátsószobákban kiötlött ördögi tervekből és titokzatos konspirációkból áll, hanem abból, hogy a számomra kedvezőtlen helyzeteket és folyamatokat igyekszem megváltoztatni, a kedvezőeket fenntartani. Akinek nagyobb befolyása van a folyamatokra, mint vetélytársainak, annak nagyobb az esélye, hogy számára kedvező helyzet teremtődjék, és ha sokkal nagyobb a befolyása, akkor legföljebb az a veszély fenyegeti (a külső tényezőkön túl), hogy rosszul méri föl körülményeket, elszámítja magát, vagy rosszul reagál előre nem látható esetekre. Történelmi személyiségek esetében szakirodalma van, hogy miként alkalmaztak hatalmi praktikákat, manipulálták az eseményeket, viszont ha kortársaknak tulajdonítanak hasonló mesterkedéseket, akkor sokan azt a konteók közé száműzik.

A látszat és valóság

Értelemszerűen a NER irányítói is igyekeznek ravasznak lenni, a sematikus elvárásokkal szemben hosszabb távú érdekeik szerint eljárni, ha kell, sebezhetőbbnek mutatni magukat. Márpedig, ha egy relatíve jó ellenzéki önkormányzati szereplést – még egy nagymértékű fideszes EP-siker mellett is – a közvéleményben összekapcsolják a mostani botránnyal, akkor kialakulhat a meggyőződés, hogy a rendszer tiltakozásokkal, leleplezésekkel, kiugrott bennfentes által szállított „információkkal” megingatható.

A NER jelenlegi formájában addig létezik, amíg él az illúzió, hogy választáson le lehet váltani, de legalábbis alapvetően módosítani lehet a működésén. Amennyiben ez az illúzió szertefoszlik, akkor a működtetőinek valami mást kell kitalálni. A választás ugyanis nem egyszerűen legitimáció, több irányban képviselhető hivatkozási alap, hanem jelentős moderáló tényező is. Keretek között tartja és kiszámíthatóvá teszi a rendszer elleni cselekvést. Példának okáért: azok, akik 2019 októberéig demonstrációkon utcabútorokat rongáltak, azok a választás után beültek bizottságokba utcabútorokat tervezni. És igazából az összes pályán lévőnek ez a tényleges érdeke: a kormánynak, hogy eljátssza, hogy megbukhat, az ellenzéknek, hogy nyerhet, a médiának, hogy hírekkel és véleményekkel hathat a közéletre, a civilszervezeteknek, hogy van értelme a működésüknek. S ha egy rendszerben az összes szereplőnek ugyanaz az érdeke, akkor annak megfelelően is fog alakulni az eredmény.

De vajon ugyanazok-e még a szereplők? S nem az van, hogy a valóságshow közönsége most írja át a forgatókönyvet, és az ellenzéket mint valódi ellenzéket ezúttal szavazzák ki a műsorból? Például a szavazók meddig tekintik az ellenzék részének a helyi koalíciókat, s nem valamiféle lokálpatrióta szerveződéseknek, amelyekre a fideszesek is voksolhatnak, míg végül az egész szépen belesimul a rendszerbe? Esetleg egy nagyarányú kutyapárti vagy Mi Hazánk-os előretörés teszi egyértelművé, hogy másik műsorra támadt közönségigény. Amennyiben így alakul, akkor változtatni kell a tizenöt éves fölálláson. Értsd: az előadáson.

A lényeget illetően, arról, ami valóban hathat a rendszerre, úgysem Pécsen vagy Miskolcon döntenek júniusban, hanem Berlinben, Párizsban, Rómában és mindenütt másutt az Unióban, illetve novemberben Houstonban, Chicagóban és szerte az Egyesült Államokban.

Hont András

Címlapkép: Átlátszó montázs. Infografikák: Átlátszó / Szabó Krisztián.