2024: a Nagy Honvédő Háború és az Átlátszó szuverenitása, avagy a művelt világgal szembeni értelmetlen dacolás

Könnyen elképzelhető, hogy a kormány-ellenzék küzdelmét, illetve annak illúzióját 2024-ben végleg fölváltja a külföld elleni honvédő háború, vagy a másik megközelítésben: a művelt világgal szembeni értelmetlen dacolás. Pontosabban mindezek látszata. A kormányzati intézkedések és kommunikációs panelek egyik oldalról már elő is készítették az összecsapást, de a túloldalon is szaporodnak azok a hangok, amelyek életképes ellenzék hiányában a nemzetközi szervezetektől és a nagyhatalmaktól várják a rendszer megregulázását, esetleg megdöntését. Az Átlátszó határozottan tiltakozott a hazai közélet szereplőinek hivatalos megbélyegzése és esetleges állami vegzálása ellen, ugyanakkor nem gondoljuk, hogy gondjaink kívülről megoldhatóak lennének, és a külföldi donoroknak való teljes kiszolgáltatottságot sem tartjuk egészségesnek. Az új esztendő indításaként tehát célszerűnek tűnt tisztázni a mítoszokkal és manipulációkkal átszőtt kérdést.

Tavaly év vége felé fogadta el a parlament a szuverenitásvédelminek nevezett törvénycsomagot, amely – elvben és a szavak szintjén – a magyar közéletet van hivatva megóvni a külföldi beavatkozásokkal szemben. Arról megoszlanak a vélemények, hogy ez valódi eszközt jelent a kormány kezében, avagy csupán a szokott marketing része. Ahogy az is vitatott, hogy az új jogszabály milyen hatással lesz a nem közvetlen politikai szereplőkre.

Bár a médiára, civil szervezetekre nem terjed ki a szabályozás, többen attól tartanak, hogy a hangulatkeltés és a homályos hatáskörű szuverenitásvédelmi hatóság jelentősen megnehezíti a civilek és az újságírók munkáját. Így értelemszerűen ismét a figyelem középpontjába kerültek azon szervezetek és orgánumok, amelyek részben vagy egészben külföldi támogatásból működnek.

Az Átlátszó – ha teheti – igénybe vesz külföldi forrásokat is, így kénytelen elviselni az ezzel járó gyanúsítgatásokat és támadásokat. Ennek ellenére nem védekezni vagy viszonttámadni szeretnénk, hanem bemutatni helyzetünket, támogatásainkat és az ebből finanszírozott tevékenységünket – mindezt úgy megfogalmazva, hogy az pártszimpátiától függetlenül befogadható legyen, bármilyen előítéleteket is táplált valaki korábban.

Ebben a szellemben ültünk le beszélgetni egy podcast-adásban még a múlt esztendő végén. A beszélgetésben Bodoky Tamás főszerkesztő, Fülöp Orsolya és Katus Eszter újságírók, valamint moderátorként Hont András vett részt.

Elsőként az Átlátszó indulását elevenítettük föl Bodoky Tamással, már csak azért is, mert a kezdetek rácáfolnak azon feltételezésekre, amelyeket az ország szuverenitásáért túlontúl aggódók általában megfogalmaznak. A portál – meséli Bodoky – minden előkép nélkül vágott bele abba kalandba, amelyről nem lehetett tudni, hová vezet. Nem hátsószándékkal rendelkező külhoni mágnások keresték meg az alapítókat, hanem azok igyekeztek megtalálni a közönséget.

Kísérletként kitették a számlaszámot, és fél évet hagytak annak, hogy kiderüljön: legalább egy ember fizetését fedezi-e a mikroadományokból befolyt összeg.

S noha sokan nem jósoltak nagy sikert a vállalkozásnak, a közönség meglepően jól fogadta, s ma már általános, hogy a médiatermékek különböző formában pénzt kérnek a szolgáltatásukért.

Ám az Átlátszó története annak a sztereotípiának is ellentmond, hogy az oknyomozást, jogvédelmet rendre a jobboldal regnálása idején élénkítik föl – és többnyire külföldről. 2010 előtt inkább a fideszesek fordultak rokonszenvvel azon újságírók felé, akik később az Átlátszó törzsgárdáját alkották. 2010-et megelőzően a Fidesz – amely szervezetnek akkor még nem volt baja a kormány külföldön való támadásával – éppen Bodoky Tamás 2006-os rendőri visszaélésekről szóló tényfeltárását propagálta Európa-szerte. Továbbá többen a későbbi átlátszósok közül még az MSZP-SZDSZ-kormányok gyanús ügyeinek leleplezésével vívtak ki maguknak szakmai elismerést.

Nyilván mindez változott, ahogy haladtunk előre az időben, egy oknyomozó portál elsősorban a hatalom viselt dolgaival foglalkozik. Ahogy változott a portál finanszírozása is. A feladatok növekedésével nőtt a költségigény is, így új bevételek után is kellett nézni. Más mellett ekként kerültek képbe a nemzetközi pályázatok és egyéb külföldi donorok. Mindezt számtalan félreértés, félremagyarázás övezi, pedig ezek a tranzakciók nem arról szólnak, hogy elég ölbe tett kézzel várni a pénzesőt.

Volt olyan – a fentebb hivatkozott tiltakozásban amúgy résztvevő lap –, amelyik azt írta, hogy ők azért nem is indulnak külföldi pályázatokon, mert sem kapacitásuk, sem tapasztalatuk nincs hozzá, s inkább jelentene számukra tehertételt, mint előnyt.

Podcastunkban Fülöp Orsolya (aki a pályázatokért felel) nyújtott betekintést a pályázatosdi hátterébe, abba, hogy milyen erőforrást és rutint igényel ez a tevékenység. No, meg abba, hogy milyen elvárásai vannak a támogatóknak, ami sokkal kevésbé izgalmas, mint az összeesküvés-elméletek szerint lennie kéne. A kiírók általában meghatároznak egy keretfeltételt, amelybe a konkrét jelentkezéseknek bele kell férniük. Az Átlátszó minden esetben maga dönti el, hogy mivel akar foglalkozni, és csak ennek ismeretében keres hozzá forrást, nem a kiírások fényében választ témát.

Például hosszú évek óta foglalkozunk azzal, hogy vidéki eseteket föltárjunk, bemutassuk az országos nyilvánosságnak, és nyomon kövessük ezen ügyek alakulását. Menet közben bukkantunk egy uniós kiírásra, amely ilyen projektek támogatását lehetővé teszi – így nem történt más, mint folytattuk azt, amit amúgy is csináltunk. Erről már Katus Eszter beszélt, aki jó ideig vezette az Országszerte-rovatot, és említett több olyan ügyet is, amely az emberek mindennapi életében bírt jelentőséggel, s nem a politikai visszhangja miatt volt jelentős.

Noha egyetlen újság, egyetlen újságíró sem szokott elugrani a lehetőség elől, hogy cikkével parázs közéleti skandalumot okozzon, a munka nagyobbik részét nem ezek teszik ki, hanem szemmagasságban húzódó esetek. Mondhatni a fogyasztóvédelem területére tartozók, és nem egy hatalomváltást segítenek elő, nem a választásokat befolyásolják, „csupán” a hétköznapokon igyekeznek javítani.

Ahogy az egyik legfontosabb területünkön, a közbeszerzések vizsgálatánál sem az a motiváció, hogy politikai nagyvadat elejtve országos botrány kerekedjen, hanem hogy rendszerszintű problémákat tárjunk föl. Ennek érdekében még hivatalos, állami szervvel is együttműködünk, s veszünk igénybe – szintén pályázati forrásokból fedezett – közbeszerzési szakértőt.

De itt említhető az év sztorija, az akkumulátorgyárak története is, amely létesítmények nem csupán addig érdekesek számunkra, amíg zajlanak a tiltakozások telepítésük ellen, hanem azután is, ha történetesen megépülnek. Ezt követően is igyekszünk hozzájárulni ahhoz, hogy a legkevésbé zavarják az ott élőket, a lehető legbiztonságosabban és környezetkímélőbben működjenek.

A podcastban még számtalan érdekesség elhangzik folyamatban lévő ügyekről, terveinkről, nemzetközi együttműködésről, nehézségekről. A teljes adás meghallgatható Youtube-on, Soundcloudon, Spotifyon, Google Podcasten, Player.fm-en és további helyeken.

 

A fentiekből kiderülhetett, hogy mindennapi munkánk korántsem olyan fölkavaró, és aligha alkalmas arra, hogy kormányokat buktasson, vagy más módon akadályozzon, vagy éppen segítsen politikai erőket. Még sincs illúziónk azzal kapcsolatban, hogy tevékenységünk időről időre ne kerülne a közéleti csaták homlokterébe. A politikai küzdelemnek – és így értelemszerűen a sikernek – alapfeltétele, hogy legyen látható, komolynak tűnő ellenfél.

2022 áprilisa óta, illetve az azóta mutatott teljes tanácstalanság és változtatási képtelenség fényében a magyar ellenzékről kevéssé hihető, hogy életképes alternatívát jelentene a kormánypártokkal szemben. Így az ellenségképzésben kevéssé szívbajos Fidesz-KDNP számára magától értetődő természetességgel adódik, hogy a külföldi ármánykodást tüntesse föl valós veszélyként. E látszatot pedig nagyban erősíti, ha egyes aktorok – lapok, szervezetek, szakértők – látványosan szurkolnak a diplomáciai kudarcoknak, a nemzetközi porondon elszenvedett kormányzati vereségeknek. Pláne, ha ezeket az orgánumokat és szervezeteket külföldről még támogatásban is részesítik.

Ám nem csak a politikai gyanúsítgatások jelentenek kockázatot a külföldi támogatások esetén. Könnyű belecsúszni abba, hogy a nemzetközi támogatókra utalt szereplő nem egy adott ország valóságából kinőtt céloknak, feladatoknak kíván eleget tenni, hanem divatos, nemzetközi sztenderdeknek. Éppen ezért az Átlátszó, noha amennyire lehetséges, továbbra is igénybe kíván venni külföldi forrásokat is, tevékenységét elsősorban a hazai adományozókra alapozza a továbbiakban is.

Bárki mond bármit: nem a dollároknak, hanem a polgároknak akarunk megfelelni.