„Ez kurva nagy dolog” – csúszott ki jól hallhatóan Lázár János száján, amikor sor került a Hódmezővásárhely és Szeged közti tram-train tesztüzemére. A vonat-villamos-hibrid közlekedési eszköz – amelynek értelmét és költségét sok kritika érte, ugyanakkor Vásárhely- és Szeged-szerte sokan szeretik is és használják – nem az egyetlen kapocs a két Csongrád megyei nagyváros között. A regionális-történelmi kapcsolatok mellett a legújabbkori politikatörténet is érdekes párhuzamokat tartogat.
Mint közismert, a legutóbbi két országgyűlési választás előtt előbb Szeged, majd Hódmezővásárhely adott miniszterelnök-jelöltet az ellenzéknek. Igaz, a szegedi polgármester, Botka László nem össz-ellenzéki jelölt volt, hanem az akkor még legnagyobb (bár már akkor sem a legnépszerűbb) ellenzéki párté, és az is igaz, hogy ő a megmérettetésig nem jutott el köszönhetően mindenféle zavaros intrikáknak. Ám lehet, hogy ő járt jobban, mert hódmezővásárhelyi kollégája, Márki-Zay Péter – akinek mind az össz-ellenzékiség, mind a megmérettetésben való részvétel összejött – komoly politikai sérülésekkel, szinte bukott emberként került ki a tavalyi küzdelemből. Ellenben Botkát a ’22-es választás megerősítette, Budapest mellett Szeged maradt az egyetlen ellenzéki fellegvár, és szabályos földrengés kéne, hogy kidőljön Botka alól a városvezetői szék. Azonban sem a csoda nem elképzelhetetlen, sem az, hogy a meggyengült Márki-Zay végül simán újrázik Hódmezővásárhelyen.
Dél-alföldi polgármesterek az országos politika frontvonalában. Forrás: Arcanum
Amennyiben csak a városok helyzetére pillantunk, egyik elöljárónak sem kell, hogy komolyabb félnivalója legyen. Bár a két település között komoly különbségek vannak, egyik sem tartozik a válságba sodródott helyek közé. Maga a megye az egy főre jutó GDP-t tekintve a középmezőnyben található, a megyék rangsorának első felében. Szeged ezen belül a magyar élbolyt követi szorosan, míg Vásárhely hozza az átlagot.
A különbségek – értelemszerűen – javarészt a méretből adódnak. Szeged az ország harmadik legnagyobb települése közel 160 ezer lakóval, míg Hódmezővásárhely 23. a sorban 41 ezer lakosával. Ezt tükrözik a költségvetések is, Szegedé meghaladja a 110 milliárdot, Hódmezővásárhelyé alig éri el a 18-at. Eladósodás ugyanakkor egyik várost sem fenyegeti, bár Márki-Zay Péter az Átlátszónak nyilatkozva ezt az általa vezetett önkormányzat munkájának tudja be, hangsúlyozva, hogy még elődje temetésének költségeit is ők rendezték hónapok múltán. Nyilván erről a helyi kormányzati erős embernek, Lázár Jánosnak más a véleménye, de erről később.
1898-ban városházi sikkasztási botrány rázta meg – immár másfél évtizeden belül másodszor – Hódmezővásárhely közéletét. Az eset napvilágra kerülése miatt két rendőrségi tisztségviselő öngyilkosságot követett el (egyikük a város korábbi polgármesterének fia volt). A korrupció tehát aligha tekinthető modern jelenségnek, bár a következmények tekintetében némi változás figyelhető meg. Ugyanakkor a skandalum tette lehetővé, hogy polgármesterré válasszák Juhász Mihályt, aki a város történetében mindmáig a leghosszabb időn át, 21 évig töltötte be ezt a posztot. Hivatalba lépésekor Szegeden még Pálfy Ferenc volt a polgármester, aki az 1872 és 1904 közötti 32 évével számít a mai napig rekordernek a Tisza-parti nagyvárosban. (Mellékes megjegyzés: ugyanebben az évben választották parlamenti képviselővé Szegeden Dr. Lázár György Jánost, aki Pálfy után vette át a polgármesterséget).
E szép hosszú periódusok a dualizmus kellemesen beállt viszonyait idézik föl, azonban a kezdet kezdetétől a lázongás jelei is megfigyelhetőek. Hódmezővásárhely már a parlamentarizmus Monarchiára eső idején is ellenzéki országgyűlési képviselőket választott, sőt az 1890-es években a városban még munkászendülésre is sor került. S noha Szeged parlamenti képviselői többnyire kormánypártiak voltak, és itt volt a bölcsője az első világháború és a kommün után a Horthy-féle ellenforradalmi gondolatnak, Hódmezővásárhelyhez hasonlóan már 1922-ben küldött szociáldemokrata képviselőt az Országgyűlésbe.
Ismert nevek az 1935-ös választásokról szóló tudósításokban. Forrás: Arcanum
A két város az 1950-es megyerendezéskor került azonos megyébe, és kevésbé ismert tény, hogy 1962-ig Hódmezővásárhely volt a megyeszékhely. A rendszerváltást követően a két város politikai élete eltérő képet mutatott. Szeged sokáig követte az országos trendeket. ’90-ben az országgyűlési választáson tarolt az MDF, az önkormányzati a városi közgyűlésben kiegyenlített erőviszonyt eredményezett, polgármesternek viszont a liberálisok jelöltjét választották meg. ’94-től 2010-ig a parlamenti képviselet és az önkormányzat olyan színezetű volt, mint a kormánytöbbség. (’94 és ’98 között az MSZP-s Szalay István, 2002-ig a fideszes Bartha László, 2002-től Botka László volt a polgármester).
Merőben más utat követett Vásárhely. A 90-es választáson a kisgazda jelölt nyert, de bekerült listáról az országgyűlésbe a máig ható alapmű, a zsidózó-kommunistázó „Apák és fiúk” szerzője, az MDF-es Grezsa Ferenc is. Az önkormányzati testület azonban képtelen volt polgármestert választani, így kívülről hívták be az akkor még független Rapcsák Andrást, aki hamar egyértelművé tette, hogy ki az úr a háznál. A várost szinte saját uradalmaként irányította, munkásságát botrányok és fejlődés kísérte. A következő alkalomtól kezdve azután egészen haláláig az erősen református hátterű városban az erőteljes katolikus befolyás alatt álló KDNP (majd a Fidesszel szövetséges MKDSZ) színeiben nyerte meg az összes parlamenti és polgármesteri választást. Még akkor is, amikor a Munkáspárttól a MIÉP-ig mindenki összeállt ellene, és időközi választást kényszerítettek ki.
Váratlan, a 2002-es országgyűlési kampány idején bekövetkezett halála után személyi titkára, Lázár János vette át a helyét, aki elődje nyomdokain haladva mind a parlamenti mandátumot, mind a polgármesterséget begyűjtötte. S bár Rapcsákkal ellentétben Lázár országos ambíciókkal is rendelkezett – ő lett például 2010-ben a Fidesz frakcióvezetője, ami a NER kiépülésekor kulcsfontosságú volt –, 2012-ig ő állt a város élén. Akkor Orbán beemelte kormányába a saját hatalmi bázist építgető befolyásos emberét, akit alpolgármestere követett a polgármesterségben.
2010-et követően azután előbb Szeged, majd Hódmezővásárhely került a figyelem középpontjába azzal, hogy valami nagyon más történt, mint az ország többi részén. A Fidesz-hatalomátvétel betetőzése volt a 2010-es önkormányzati választás, amikor is a kormányzás, az alkotmányozó többség, a köztársasági elnöki pozíció és a négy évvel korábban elhódított területek mellé a párt a maradék nagyvárosokat is megszerezte (Dunaújváros, Miskolc, Nyíregyháza, Székesfehérvár, Szombathely). Egyetlen megyei jogú város választott ellenzéki vezetőt: Szeged, ismét Botka László személyében. Botka sikerében jelentős szerepe volt a rossz emlékű 98-2002-es Fidesz-érának és annak, hogy polgármestersége idején épült ki az M5-ös Szegedig, ami megszüntette a város versenyhátrányát a hasonló súlyú településekkel szemben, illetve az, hogy az ebből származó lehetőségeket a városvezetés ki tudta használni.
Botka magányos sikere őt kimondatlanul is a baloldal egyik reménységévé tette, ám a NER első ciklusa Bajnai Gordon volt miniszterelnök visszatérésére való várakozással és a visszatérés elé akadályokat gördítő Mesterházy Attila manővereivel telt a baloldalon. A ’14-es újbóli bukás után az MSZP választmányi elnökségét is birtokló Botka – bár a bevezetett összeférhetetlenségi szabályok miatt a parlamentből vissza kellett vonulnia – tovább erősödött. A négy évig tartó kisebbségi városvezetést követően támogatói újra többségbe kerültek a helyi közgyűlésben, ő maga magabiztosabban nyert, mint korábban, pártja pedig Tóbiás József személyében szövetségesét választotta meg elnöknek. Azonban a szocialistákra jellemző öngyilkossági hajlam sajátos megnyilvánulásaként a következő tisztújításon Tóbiást és Botkát is leváltották, utóbbi Szegedre húzódott vissza, hogy bő fél év elteltével rárúgja az ajtót a tehetetlenkedő újvezetésre, és miniszterelnök-jelöltként átvegye az irányítást. Egészen addig, amíg belülről újra meg nem fúrták, és Botka Fidesz-ügynököket emlegetve visszavonult az országos politikától.
Nem sokkal Botka visszalépése után hunyt el Almási István, aki Lázárt követte a hódmezővásárhelyi polgármesteri székben. A helyének betöltésére kiírt időközi választásra a helyi jobbikosok által fölfedezett, közepesen sem ismert Márki-Zay Péter mögé sorakozott föl a teljes ellenzék, és Márki-Zay, látszólag nagy meglepetésre, győzött is. A „látszólag” annak szól, hogy az adatokból jól látható, hogy amikor magas volt a részvétel a vásárhelyi voksoláson, akkor sokkal kiegyenlítettebb eredmény született, mint amennyire jobboldalinak elkönyvelték a települést.
Noha a vásárhelyi eredményből sokan messzemenő következtetést vontak le, a Fidesz nagyon nagy fölénnyel nyerte meg a parlamenti választást, és a sokkhatás alatt lévő ellenzék Márki-Zayt emelte egyik sztárjává, aki vásárhelyi összefogás-recepttel turnézott az országban. Nimbusza még emelkedett is, amikor a Borkai-botrány árnyékában megrendezett önkormányzati választáson nem csupán győzött megint, de a többséget is megszerezte a képviselő-testületben. A kudarcos ellenzéki politikával és a hagyományos baloldallal szembeni elégedetlenség azután két év múlva a közös ellenzéki miniszterelnök-jelöltségig röpítette Márki-Zayt.
A soron következő fiaskó – mint már említettük – megtépázta Márki-Zay tekintélyét, aki egyéni körzetben is kikapott nagy riválisától, Lázár Jánostól. A vereség ugyanakkor helyreállította Botka László renoméját, akinek a városában az egyetlen fölényes ellenzéki győzelem született (ezen kívül egy szoros ellenzéki siker volt még Pécsett, mindenhol máshol a Fidesz diadalmaskodott).
Botkáéknak minden jel szerint most sincs miért aggódniuk, a polgármester elfogadottsága jelentős, vélhetően kampányukat az eddigi eredményekre építik, de ami ennél is fontosabb: híre-hamva sincs a kihívónak. A Bartha László bukása óta körülbelül kétévente átszervezett helyi Fideszt idén megint átalakították, de mint kiderült, élére sikerült egy olyan személyt állítani, aki korábban a Demokratikus Koalíció környékén tűnt föl, és állítólag a Momentum rendezvényeit is látogatta. Ráadásul egyiptomi származásúként nemrég még arra panaszkodott, hogy a kormány migránsozása miatt megszólják az utcán.
Amitől a jelenlegi szegedi vezetés mégis tarthat, az az ellenzéki apátia. Kiszámíthatatlan, hogy a negyedik kudarc után mennyire motiváltak az ellenzéki szavazók, hogy akár helyi jelöltjeik érdekében is fölkerekedjenek választani. Egy, a helyi baloldal környezetéből származó információ szerint egy tavaszi fölmérés azt mutatta, hogy Szegeden is jelentősen visszaesett az ellenzéki pártok támogatottsága. Amennyiben nem Botka indulna, úgy papíron elvben nagyon szoros eredmény születne.
Ennél nagyobb problémái akadnak Márki-Zay Péternek. Az országos politikából ismerős metódus vásárhelyi működését sem kerüli el, vagyis az, hogy fegyvertársai kritikával illetik tevékenységét, amit a politikus árulásnak bélyegez. Hátországában ez a 18-as megválasztását elősegítő baloldali politikusokat jelenti, köztük volt alpolgármesterét, Kis Andrea szocialista képviselőt. A polgármester helyzetét az is nehezíti, hogy a miniszterelnökségért folytatott versenyfutás során szinte az összes párttal és vezetőjükkel összeveszett, akik föltehetően nem bánnák, ha ezért helyben tudnának revansot venni.
A Márki-Zaynak hátat fordítók azt hányják a városvezető szemére, hogy a városban Fidesz 2.0-t hozott létre, gyakorlatilag ugyanolyan módszerekkel irányítja a hivatalt, mint elődje, eddig már öt jegyzőt fogyasztottak el, és a helyi média is a városháza szócsöveként funkcionál, pontosan úgy, mint a korábbi időkben. Márki-Zay válaszul egyből visszafideszesezte az Átlátszónak a frakciójukat elhagyó két képviselőt, mondván hogy amióta szembefordultak vele, a kormánypárti média hirtelen sokat kezdett foglalkozni velük. A helyi média pártatlanságának bizonyítékaként pedig azt hozta föl, hogy amikor ő javasol valamit, hogy foglalkozni kéne az üggyel, a média csak akkor teszi meg, ha kedve van hozzá. (Itt kell megjegyezni, hogy a városi média áramvonalasságára Szeged sem panaszkodhat, zökkenőmentesen közvetíti a vezetés üzeneteit).
Nem csupán a szakadárok, de a fideszesek és a semlegesek is fölhánytorgatják, hogy Márki-Zay idején átpolitizálódott a város élete. A polgármester erre azt mondja, hogy ez már Rapcsák András ideje óta így van, de azt elismeri, hogy Lázár Jánossal folytatott különviadala rányomja a bélyegét a közhangulatra. Azzal a Lázár Jánossal, akinek a közigazgatási államtitkára, korábban a helyi polgármesteri hivatalban és a Csongrád megyei kormányhivatalnál is dolgozó Juhász Tünde lehet Márki-Zay kihívója. Esélyeit beárazza, hogy nem csupán Szegeden, de Hódmezővásárhelyen is (nem a választókörzetben, hanem magában a városban) listán az ellenzék ért el jobb eredményt másfél évvel ezelőtt.
Lázárékat az segítheti, ha Győr ellentéteként itt az ellenzéki szavazókat osztják meg. Kis Andreáék gondolkodnak az induláson, és a saját polgármester állításon is. Ennek azzal lehetne elejét venni, ha Márki-Zay leülne tárgyalni a pártokkal, de a polgármester erre nem hajlandó, mivel azt állítja, hogy helyben nincsenek pártok. És ebben a kijelentésben sok igazság van, és a tanulság túlmutat Hódmezővásárhelyen, de még Szegeden is.
A 2019-es EP-választáson (ez volt az utolsó voksolás, amikor a pártokat külön-külön mérni lehetett) a DK háromezer szavazatot kapott Vásárhelyen, a Momentum közel kétezret. Ehhez képest sem a DK-nak, sem a Momentumnak nincs látható alapszervezete és önkormányzati képviselete (a testületbe bejutott egy DK támogatta induló, de ő nem győzi hangoztatni, hogy nem tagja a DK-nak). A Jobbik elpárolgott, Márki-Zay szerint a volt jobbikosok velük vannak, a szocialisták viszont állítják, hogy az MZP-t kitaláló Jobbik-vezetők azóta már megbánták ötletüket, de akárhogy is: a Jobbikot már nem erősítik.
Érdemes megjegyezni, egy megyei jogú városról van szó, amelyben negyedszázadon át minden országos párt képviseltette magát, kampányolt, részt vett a közéletben. Szegeden sem sokkal jobb a helyzet, az egyetemi városban a Momentum gyökeret eresztett, tagjai és rendezvényei is vannak, de a DK-t néhány idős gyurcsányista alkotja, és nem nagyon véteti magát észre. Mindkét városban a szocialistáknak maradtak utóvédjei, de jelentős erőt természetesen már nem képviselnek. Létező ellenzéki pártról, akár Hódmezővásárhelyen, akár Szegeden, a Mi Hazánkról beszélnek. Ezt Márki-Zay, a baloldaliak, a fideszesek és Botka környezetében is így vélik, hozzátéve, hogy zömüket nem volt jobbikosok alkotják, hanem újak.
Ezen túlmenően a „le kell menni vidékre” ellenzéki szlogennek egyéb jeleit nem tapasztalni még ezekben az ellenzék által vezetett városokban sem. Csak összehasonlításképpen: följegyezték, hogy a második világháborút követő nyáron Hódmezővásárhely mintegy 50 ezer lakosából tízezer volt tagja valamelyik meg- vagy újjáalakuló pártnak.
Hont András
Az adatvizualizáció Szabó Krisztián munkája. A cikk elkészítéséhez az archív anyagokat az Arcanum adatbázisa szolgáltatta.
Csoportokban vonuló határsértők, egyre erőszakosabb embercsempészek – erre panaszkodtak stábunknak az ásotthalmiak. Több napig forgattunk a térségben, így találkoztunk egy sétáltató embercsempésszel, valamint figyeltük éjszakán át a határt.
A harmadik helyezést a Reuters egyik munkája, az aranyat pedig a Világbank fenntarthatósági atlasza kapta.
Erről írtak a független vidéki portálok a héten. Lapszemle.
Tizenegy település civiljei közös demonstráción tiltakoztak a magyar kormány akkumulátor-gyártó "nagyhatalmi" törekvései ellen.
