Az ellenzék szinte felfoghatatlan vereséget szenvedett a vasárnapi országgyűlési választáson. A kijelentésben nem csupán a „vereség” kifejezés lényeges, de a „felfoghatatlan” is. Mert valójában nem az, és nem is váratlan, ám tényleg nem fér bele abba a képbe, amelyet az ellenzéket körbefonó véleményformálók és az ellenzéki média kreált. A mostani vereség legalább annyira az értelmiségé és a sajtóé, mint a politikusoké.

 

Mocskos idők, szeretned kéne,

a jövő itt van, és sose lesz vége!

Mocskos idők a sarokba bújva!

Mocskos idők, kezdjük újra!

(Európa Kiadó: Mocskos idők)

 

Mindent megelőzően két fájdalmas dolgot kell az ellenzéki érzelmű olvasónak felismernie, ha szeretné megérteni, hogy mi is történt vele.

1.

Elképzelhető, hogy a kormány a koronavírus-járványt hatalmi szempontból tűrhetően, a kormányzás (azaz az ország) szempontjából pedig megfelelően kezelte.

2.

Lehet, hogy az ellenzék hozzáállása a háborúhoz nem egyszerűen a nagyarányú vereség egyik oka volt, de szabályosan belehajszolta Orbán Viktort egy kiütéses győzelembe.

 

Én ugyan a fenti kijelentésekkel nem csupán feltételes módban értek egyet, az olvasótól azonban csak azt kérem, hogy a lehetőségeket ne zárja ki. A problémák ugyanis itt kezdődnek. Az ellenzéki értelmiség és média hajlamos azt hinni (és az esetek többségében hirdetni is), hogy létezik valamiféle tökéletes modell, amelyet a félperifériás államocskáknak csak követniük kéne, és kizárólag az inkompetens, szűklátókörű alakok nem képesek fölfogni, hogy egyes esetekben – legyen szó közigazgatásról, gazdaságirányításról vagy akár járványkezelésről – miként kell eljárni. A mérce azonban, amelyhez az országot, kormányt, közízlést mérik, nem (vagy nem úgy) létezik.

A belátást nehezíti az a világméretű tendencia, hogy a szerkesztőségekben, a tanszékeken, a fontosabb nem kormányzati szervezeteknél a megbízható tudással, biztos ízléssel rendelkező és a hivatásukból adódóan mindennel kritikus (és persze sok esetben rátarti és mácsó) figurák helyét veszik át a Jó Ügyek kételynélküli aktivistái. Egy felvilágosultság-verseny zajlik nyugativilág-szerte, és ha másban nem is, ebben az egyben atombiztosan követjük a fejlett Nyugatot. Nem a progresszivitás forradalmát akarom ezúttal kárhoztatni, csak jelezni, hogy minden folyamatnak – az előnyei mellett – árnyoldalai is vannak. A több demokrácia (és a befolyásoló pozíciókhoz való kiterjedtebb hozzáférés az) általában kevesebb minőséggel jár.

Az általam említett két ügy a mögöttünk hagyott ciklus két legfontosabb eseménye volt, alapvetően határozták meg a választás kimenetelét. Egy életképes ellenzéknek még akkor is lett volna mit mondania, ha elfogadja azt, amit én írok, és nem kezd el negyvenötezer halottazni, mert ha látnák, akkor tudnák, hogy ezzel nem lógunk ki a régiós átlagból, és amúgy is kellemetlen emlékeket idéz föl a választók többségénél. Bőven elég lett volna 12 év Fidesz-kormányzást követően az egészségügy helyzetéről vagy a magyarok egészségi állapotáról beszélni, ahogy a Putyinal való barátkozás fölemlegetését is meg lehetett volna úgy tenni, hogy az ne legyen kapásból lefordítható arra, hogy az ellenzék nagyobb magyar aktivitást sürget a háborúban.

Átlátszó választás ’22 – 2022-es eredmények

Az Átlátszóra készített, 2021. augusztus 4-i elemzésünkben bemutattuk, hogy mely választókerületek számítanak valószínűleg vagy biztosan ellenzékinek, valószínűleg vagy biztosan Fideszesnek és melyek azok az úgynevezett csatatérkörzetek, ahol a szoros eredmény miatt nehéz eldönteni, hogy ellenzéki vagy Fideszes lenne a választókerület.

A járvány és a háború azonban nem kizárólag a saját jelentősége miatt figyelemreméltó – a koronavírus közvetlen hatása a választásra már nem is volt döntő –, hanem érzékelésük és feldolgozásuk az ellenzéki közvéleményben tünet is. Annak a tünete, hogy az ellenzéki hangadók miként zárják be magukat a vélt igazságukba, és ez mennyire nyomja rá a bélyegét az ellenzéki politizálásra. Az ellenzéki pártok és közvéleményformálók egészségtelen szimbiózisban élnek egymással. A politika mondanivalója az, amit az ellenzéki politikusok elolvasnak a sajtóban, vagy amit néhány tekintély a fülükbe súg, míg az értelmiség és a média elfogadja politikacsinálásnak, ahogy a pártok és politikusaik többnyire mímelik csak a közélet formálását. A választási eredmény értékelését éppen ezért kettébontom: egyfelől arra, ami az ellenzéki politizálás keretét, értelmezési tartományát megteremtő értelmiség és média tevékenységére vonatkozik, másfelől ami magukra, az ellenzéki szervezetekre.

 

*

A NER-en kívüli közéleti tényezők nagy része beleragadt az emberekkel szemben a kioktató-moralizáló, a hatalommal szemben a hatás nélkül gúnyolódó-szidalmazó, az ellenzékkel szemben a támogató-fölmentő, önmagával szemben az önigazoló-önsirató állapotba. Mindezeknek közös a gyökere: bizonygatni maguknak és másoknak, hogy jó oldalon állnak, a különbek közé tartoznak, kivételezett pozíciójuk indokolt vagy indokolt lenne. Ez viszont azt is jelenti, hogy képtelenek megérteni az övéktől eltérő szempontot, élethelyzetet, és pontosan ez köszön vissza a választást követően elszabadult vidékizésben, analfabétázásban, adott esetben leplezetlen cigányozásban. Nem merül fel, hogy más emberek másmilyen körülmények közt élnek, másmilyen következményeket mérlegelnek, és maguk módján racionálisan és erkölcsileg semennyivel sem alávalóbban járnak el.

Vegyük azt a példát, amikor az ellenzéki lapszerkesztők nem vették észre, hogy az első pánik múltával a koronavírusos cikkek alatt túlnyomó többségbe kerültek a röhögő fejek. Az urbánus értelmiség, köztük az újságírók fölháborodtak a zsúfolt parkok, a félrecsúszott maszkok, az önfeledten teraszozók látványán, és feladatukat abban vélték fölfedezni, hogy figyelmeztessék a fegyelmezetlen állampolgárok tömegeit (kioktatás), ha pedig ellenvéleménnyel találkoztak megbotránkozva emlegették a felelősséget, kvázi legyilkosozták az ellentmondókat (moralizálás). Sekélyes kabarétréfák sokaságát gyártották a kormány egyes intézkedéseiből (hatás nélküli gúnyolódás), dilettantizmussal, barbársággal vádolták a hatalmon lévőket (hatás nélküli szidalmazás), csak egyetértőleg idézték az ellenzék követeléseit (támogatás), és megértően viselkedtek a sokszor ellentmondó nyilatkozatokkal (fölmentés). Mindezt azért, hogy félelemből vagy konformizmusból táplálkozó magatartásuk az egyetlen erkölcsösként tűnjön föl (önigazolás), és előre keseregjenek meg nem értettségükön (önsiratás). Föl sem vetődött, hogy sokan nem tehetik meg, hogy egyedül a „minden élet számít” igazságának vessék alá magukat, és nem gondolják elvetemült dolognak, hogy zömmel idős emberek életének meghosszabbítása helyett gyerekeik jövőjére, önmaguk vagy alkalmazottaik egzisztenciájának megóvására koncentráljanak. A kormány pedig ezeknek a rétegeknek, embereknek az elvárásait is igyekezett figyelembe venni, vagy legalábbis gesztusok szintjén mutatni, hogy igazából velük érez együtt.

Az urbánus értelmiség és média járványhoz való hozzáállása nem sokban különbözött  progresszív, nyugati társaikétól – ezért rázták meg hatalmas tüntetések azon államokat, ahol ennek a körnek nagyobb a befolyása, mint nálunk, továbbá akad még több más ügy is, amelyben Los Angelestől a Nagykörútig ugyanez az ellentmondást nem tűrő, fölényeskedő hang hallatszik, ám nem a választásokkal kapcsolatban. Két kivételt láttunk az elmúlt időszakból: az Egyesült Államokét és Magyarországét. Mindkét helyen a választási küzdelem szépen simult egy elit-nép meg nem értési viszonyba.

A magyar helyzet annyiban sajátos, hogy a szellem embereinek sértettsége is rányomja a bélyegét a hangulatra. A véleményformálók nem is annyira győzni akarnak, mint inkább elégtételt több mint tízéves mellőzöttségükért. Ebből fakadóan nem képesek reálisan fölmérni a helyzetet, a NER helyett saját rémképeikkel küzdenek, meg sem kísérlik a maga valójában megvizsgálni a rendszer aktuális működését, noha az tizenkét év alatt rengeteget változott – mindegy, hogy jobb vagy rosszabb lett, más – így nem is győzelem receptjére kíváncsiak, hanem a NER végtelenítve mantrázott bűnlajstromára. Olyan megoldásokat és mondatokat követelnek ki, amelyek nem vezethetnek politikai sikerhez. Ráadásul ezúttal számukra minden eddiginél nagyobb volt a tét, ugyanis, ha nem válik be az a módszer, amelyben tizenkét éve makacsul hittek, amelyet egyre elkeseredettebben, egyre görcsösebben igyekeztek ráerőltetni a politikára, az végleg beárazza a 2010 előtti világot is, hiszen milyen berendezkedés az, ahol azok az emberek a köztiszteletben álló személyiségek, akiknek ennyi tudásuk van. Ez a módszer a teljes összefogás volt. Teljes bukás lett a vége.

 

Becsődölt matek és benézett önkormányzati választás

2022. április 3 késő éjszakájától több szót nem kell vesztegetni az összefogás nevű alibihadműveletre. Én sem fogok. Legföljebb annyit kérdezek meg, hogy ki hihette azt komolyan, hogy a Gyurcsány Ferenccel szembeni indulatok miatt megnőtt Jobbik és a részben Gyurcsánnyal szemben létrehozott LMP hívei mind egy szálig le fognak szavazni egy olyan listára, amelyiken Gyurcsány Ferenc is ott található.

Márpedig az ellenzéknek a korábbi szavazóit föl kellett volna sorakoztatnia a közös lista mögött – mind egy szálig. 2018-ban összesen (Kutya Párt és kamupártok nélkül) 2 millió hétszázezer szavazatot szerzett az ellenzék, a Fidesz egymaga több mint 2 millió nyolcat. Minden józan számítás szerint a különbség csak nőhetett. Legkésőbb akkor eszmélnie kellett volna az összefogáshívőknek, amikor a Fidesz fél évvel azután, hogy Gyurcsány Ferenc petíciót indított az ügyben, Volner Jánossal beterjesztette a de facto közös listát. Senki fejében meg nem fordult, hogy a kormánypártok valószínűleg nem váltottak át hirtelen gyurcsányistába, és nem ezzel kívánják segíteni az ellenzéket a választásokon.

Az összefogás hálózati vesztesége kalkulálható volt, és nem csupán a jobbikos oldalon, hanem a baloldali részen is. Így is lett. Teljes tévedés, hogy a korábbi baloldali szavazók maradéktalanul ott álltak a közös lista és a jelöltek mögött. A budapesti körzeteket és azokat a nagyvárosokat végignézve, ahol ’18-ban a baloldal volt a kihívó szerepében, láthatjuk, hogy most a közös ellenzéki jelölt nem érte el a négy évvel korábbi MSZP/DK-, illetve az LMP- és a Momentum-aspiráns együttes támogatottságát. Sehol. Amit a háború részben magyarázhatna is, de a Kutya Pártra leadott plusz hetvenezer szavazatot aligha.

Ismétlem, mindezzel számolni lehetett előre, azonban az ellenzéki közvélemény a 2019-es önkormányzati választás hatása alatt, úgy hitte, hogy az összefogás működik, és magától sikert tud elérni. Pedig az ellenzék egy vereséget ünnepelt győzelemként a Fidesz 19 megyei listából 19-et megnyert, csak a fővárosi közgyűlést vesztette el, jelöltjei 2 millió szavazatot kaptak, a hatpártiaké 1 millió hatszázezret. Karácsony Gergely kevesebb szavazatot kapott, mint az MSZP és SZDSZ által támogatott főpolgármester-jelölt (legyen az kettő vagy egy és ugyanaz) bármikor korábban.

Igaz, az ellenzék levegőhöz jutott, pozíciókat szerzett, s hogy így alakult, az Orbán Viktornak, állítom, egyáltalán nem volt ellenére. Eszméletlen sok problémáját oldotta meg a választás, és az indokolatlan ellenzéki reménykedés további két és fél évig kitolódott, s vele annak halogatása, hogy szembe kelljen nézni azzal, hogy mi értelme a NER-ben hivatásos ellenzéki politikusnak lenni. Most, 2022. április 3-án következett be, aminek 2019 őszén kellett volna.

 

Nem hülyék, csak többen vannak

Az irdatlan Fidesz-fölény, az újabb kétharmad, a háború és annak politikai hatása eltakarja az ellenzék hosszú idő óta létező strukturális és intellektuális bajait. S nemhogy az ezzel való szembenézés felé, de egyenesen az ellenkező irányba indult el a választást követően az antiorbánista törzsközönség. Azontúl, hogy kontraproduktív és ízléstelen a különböző buborékokban megindult vidékizés-szegényezés-ostobázás (még a „megértő”, leereszkedő változata is), teljesen fölösleges is. Tegyük fel, létezik négy-, hat-, nyolcszázezer megvett, megtévesztett, megzsarolt szavazó, rajtuk kívül azonban még mindig van további kétmillió, aki roppant tudatosan áll a kormánypártok mögött. Kor-, nem-, anyagi helyzet szerinti összetételben, iskolázottságban a két szavazóbázis nem tér el olyan jelentősen egymástól.

A fő különbség a véleményükben van. Máshogy ítélik meg a kormány működését, ennek a személyes sorsukra gyakorolt hatását, mást gondolnak a világ dolgairól. Azt kéne elfogadni, hogy hasonló felkészültséggel, hasonló tájékozottsággal, hasonló gondokkal rendelkező emberek ítélhetnek meg dolgokat teljesen különbözően. Az ellenzéki véleményformálóknak azért is volna hasznos ezt belátniuk, mert jelenleg Magyarországon többen vannak, akik a kormánnyal értenek egyet, mint azok, akik határozottan szemben állnak vele.

Amennyiben nincs háború, ha nem csikorognak, vagy éppen el is akadnak a kampánygépezet fogaskerekei, az ellenzék akkor sem jutott volna 2,2-2,3 milliónál több szavazóig. Ennek az ellenzéki politizálásnak a legfölső határa két és félmillió szavazat alatt húzódik, a kormányé viszont hárommillió fölött van. A „gyermekvédelmi” népszavazás kérdéseire 3 millió 350 – 3 millió 450 ezer ember szavazott belföldön érvényesen nemmel. Ez több, mint amennyi szavazatot a Fidesz és a Mi Hazánk együtt megszerzett. A gyermekvédelmi népszavazásra adott nemek aránya Budapest hagyományosan konzervatívabb kerületeiben sem marad nagyon el az országos átlagtól. Nem lehet a közel három és félmillió szavazatot a dajkamesékkel megijesztett egyszerű tömegeknek betudni. Ott van egy csomó ember, aki nagyon szeretné a véleményét elmondani arról, amit ma sajtóban, a szórakoztatóiparban, a nagyvállalati kultúrában és másutt tapasztal – de csak a kormány hallja őket, az viszont élvezettel.

 

Csak jobbra

Az elmúlt másfél évtizedben a magyar társadalom, a magyar közélet határozottan jobbra tolódott. A „jobb-” és „baloldali” fogalmat nem precíz ideológiai kategóriaként használom itt (nehéz is amúgy), hanem ahogy közkeletűen, a zsurnálnyelvben vagy magáncsevegésekben szokás.

Természetesen ennek az átszíneződésnek van köze a Fidesz 12 éves regnálásához, de sokkal inkább ahhoz, aminek a Fidesz is köszönheti 12 éves regnálását: az 1990 és 2010 között fennálló rend bukásához, pontosabban a bukást megelőző heves reakciókhoz, a létrejött ellenkultúrákhoz, a dafke választott világnézetekhez. És még valamihez. Magyarország ma sokkal inkább szerves része a nyugati világnak, sokkal jobban érintik szellemi és divatirányzatai is, mint akárcsak a kétezres évek elején, közepén. Ebből következően a nyugati áramlatokra adott kritika is erőteljesebben van jelen, csak éppen torz formában. A Fidesz elfoglalta a Nyugat bírálatának pozícióját, és központosított rendszerbe szervezte annak intézményeit és orgánumait. Az összezsugorodott Fideszen kívüli médiavilág, az NGO-k, még ilyen-olyan támogatásból létező kutatóintézetek vagy változatlanul az egykori chartás értelmiség találkahelyei, vagy ők adnak otthont az új, progresszív irányzatok képviselőinek.

Nemigen tudott létrejönni olyan Fidesztől független konzervatív, liberális műhely (de radikális baloldali se nagyon), amelyik fenntartásokkal kezeli az aktuális nyugati fősodratú irányzatokat. Amennyiben pedig valaki a meglévő intézményekhez, szervezetekhez, médiaközeghez csatlakozik, az vagy hasonul, vagy PC-, gender-, BLM-, metoo- és egyébügyi különvéleménye miatt pillanatok alatt a fideszes címkét találja a homlokán. Elég csak megnézni, hogy a Simicska-affér idején a Fidesszel szembefordultakkal mi történt. Hangjuk mára megkülönböztethetetlen a kórus többi tagjáétól. Azon jobboldaliak, akik a régi MSZP(DK)-központú ellenzék mellé álltak, maguk is baloldaliak lettek (ismétlem, ennek magyar vulgárértelmében), ahogy az Márki-Zay Péterrel is történt – bármit is hisz ő erről.

Politikailag mindennek láttuk a következményeit. A jobbikos tisztek beálltak az ellenzéki vezérkarba, és mögülük eltűnt a sereg többsége. A nehéz választástechnikai helyzetre 2018-ban még kínálkozott valamiféle részmegoldás. Tizenpár ellenzéki mandátummal több lehetett volna (és ez már a rendszer szempontjából is valamelyest számítana), ha a baloldal 10-15 vidéki körzetben visszavonja jelöltjeit, és nem kér cserébe semmit. (A Jobbik szavazói abban a helyzetben még kevésbé adták volna voksukat a baloldal jelöltjére – már amennyiben lehetséges még ennél is „még kevésbé”).

Ez a megoldás azonban nem csupán a baloldali pártoknak, de a baloldali közvéleménynek is elfogadhatatlan lett volna. Ők azt akarták, amit Jakab Péter valósított meg. Ennek ára mínusz kilencszázezer szavazat. A baloldal észjárásával, indulataival, világlátásával rövidtávon nem hozható létre működőképes szellemi, elvi és nem utolsósorban választói koalíció. Aki pedig a 444, a Népszava vagy a Válasz Online olvasóira optimalizálja a politikáját, annak előbb-utóbb annyi szavazója is lesz, mint amennyi olvasója ezeknek a lapoknak van.

Hont András

(A következő részben maradok még az ellenzéki elit szerepénél, a Nyugat-képénél és ebből kialakult háborús álláspontjánál, amelyik kétharmadot eredményezett végül a Fidesznek).

Adj szja 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka! Átlátszónet Alapítvány: 18516641-1-42 from atlatszo.hu on Vimeo.</