Ki viszi át a szolidaritást a határon túlra? – magyarországi segítők Erdélyben a Kádár-korszakban

Ablonczy Bálintnak, a Válasz Online újságírójának doktori disszertációja a lap kiadványaként jelent meg, sok reklámmal, és ami külön a javára válik, rengeteg korabeli, elsősorban romániai/erdélyi fotóval. Sőt, a végén két, Nyári Krisztiánnal és Entz Gézával készült interjú is van, ám természetesen így is könyvként recenzálható. A műfaji kavalkád előnyére is válik: olvasóbarát, s disszertációként aligha forgatnák ennyien. Plusz a tudományos igényességet sem kellett letekerni, van benne lábjegyzetelés rendesen, bár az elemzés hátteréül szolgáló szakirodalom ismertetésekor mélyebb merítésre is igény támadhat a vájt fülű olvasóban.

Témája, ha örök is – a szolidaritásé –, szűkebben egy mégis kissé a múlt homályába vesző történet, amit az utóbbi másfél évtizedben, vagy a rendszerváltás óta háttérbe szorítanak a magyar-magyar viszonyokban feltörő turbulenciák.

A hetvenes-nyolcvanas években járunk, amikor kisebb magyarországi csoportok – elsősorban egyetemisták –, illetve a nemzeti érzelmű és/vagy vallásos/egyházi személyek – akik közül többen 1990-ben az új, hatalomra kerülő konzervatív(abb) elit tagjaivá váltak, ha nem is az első sorokban – az erdélyi magyaroknak igyekeztek segíteni, akik a Ceaușescu-diktatúrában egyre áldatlanabb helyzetbe kerültek mind kisebbségiként, mind „csak” az állam polgáraiként.

Magyarország, avagy a magyarság egy kis része mégis a jobb arcát mutatta akkor, amikor a gulyáskommunizmusban mindenki a maga dolgát és a tányérja mélyét figyelte, amikor az atomizálódó társadalomban az egyéni túlélési stratégiákra helyeződött a hangsúly Kádárék áldásával, s mindenféle alulról jövő szervezkedés eleve gyanús volt, ha explicite nem is mindig tiltott.

Éppen emitt léptek be sokan egy légüresnek mondható térbe. Idehaza ugyanis a szolidaritásnak nem sok megnyilvánulási formája lehetett s volt, leginkább még az egyházakon belül, és alig pár akcióra emlékezhetünk vissza, amelyek a szegények, az elesettek megsegítésére irányult. Ilyen volt például az – egyébként erdélyi gyökerekkel bíró – Solt Ottilia által 1979-ben létrehozott Szegényeket Támogató Alap, és ezzel a felsorolást mintegy be is fejezhetjük.

Hogy miért is Erdélybe irányultak a segítőakciók – spontánul, majd egyre szervezettebben, de a hatalmi körökön kívül, a titkosszolgálatok által megfigyelve, utóbb pedig, képzavarral élve, hallgatólagosan elnézve –, annak „technikai” okai is voltak. A mindig is áldatlan helyzetben lévő kárpátaljai magyarokat a Szovjetunióban nem lehetett volna csak úgy meglátogatni (már akkor is el voltak szigetelve, feledve vagy akár félig-meddig leírva), a csehszlovákiaiknak/felvidékieknek legalább volt mivel fűteniük és mit enniük (és ott már az I. világháború után sem kedvelték a fiatalabbak a Pestről érkező anyáskodó modort), a jugó magyarok meg éppen fordított helyzetben voltak. Szintúgy technikai, azaz földrajzi kérdésnek mondható, hogy az Erdélybe induló „transzportok” kiindulópontjává Szeged vált, azaz az itteni egyetemisták jeleskedtek a leginkább – a könyv egyik „célcsoportja” is ők –, hisz ez a város volt a határ közvetlen közelségében.

Ablonczy Bálint: Nemzet a hátizsákban – Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerben
Válasz offline, 2025
188 oldal, 4690 Ft

Azt persze nehéz összehasonlítani, volumenében mekkora volt ez a segítőakció, maga Ablonczy is inkább mélyfúrásokat végzett az interjúkkal, visszaemlékezésekkel, ti. hogy hányan is vettek részt ebben – a pár tucatnyi magtól pár százig –, ráadásul elég heterogének voltak a csoportok, még magukon belül is.

Hovatovább ma is úgy tűnhet, a magyarok köldöknézőek, sőt, idegengyűlölők: nem hogy másokon segítsenek, még saját nemzet- avagy polgártársaikon sem segítenének. De önmagában sokszor nem a számok világítanak rá egy cselekedetsor társadalmi jelentőségére, hanem maga a szándék. Legyen szó a 2015-ös menekültválságról, amikor civilek százai segítettek a Keleti pályaudvarnál; vagy négy éve az ukrán háború áldozatain, menekültjein való segítségről; vagy éppen az 1970-es évektől az erdélyi magyarokkal való szolidaritásról.

A történet elmesélésre mi itt nem vállalkozhatunk, hisz éppen ezt teszi az ízes anekdotákkal telitűzdelt könyv, ami az érintettek nosztalgiáját is kiváltotta. Akik fiatalok is voltak,

inspirálta őket az erdélyi múlt és táj, a kalandvágy és a pálinka, a konspiratív csempészés és a helyiekkel való kapcsolatépítés újdonsága.

S ahogyan a szerző írja, kulturális ellenállásnak mondható mindez, továbbá „…az Erdély-járó civil mozgalom az (…) önszerveződésről, autonómiáról és kívülállásról szólt, amelyet a késő Kádár-rendszerben a hivatalosság nem értékelt azonnal ellenzékiségnek vagy ellenséges tevékenységnek.”

A segítőakciók részvevőinek – legyenek alkalmi vagy rendszeres utazók – indítékai is különböztek: családi, humanitárius, emberi jogi indokokból (vagy ezek ötvözetéből) lettek egy informális közösség vagy mozgalom tagjai, úgy, hogy pontosan sosem lehetett tudni, mi számít legálisnak (persze az állam részéről nem támogatottnak), fél-legálisnak (megtűrtnek) vagy már illegálisnak, azaz mekkora a kockázat. Bár Erdélybe átlépve ez már elég világos volt az élelmiszer- és gyógyszerszállítmányok mennyiségétől függően, az egyházi, történelmi vagy irodalmi könyvek esetében meg persze a művek jellege is számított. Visszafelé pedig gyakran műkincseket mentettek át.

A kulturális ellenállás nem is a semmiből jött, építhetett az akkor felfutó táncházmozgalomra, a népzene-gyűjtésre. A hetvenes években az emberi jogok diskurzusa még csak a gyökereit eresztette, s a szamizdat az erdélyi magyarok körében is megjelent 1980-tól, már amennyire, illetve egyre több információ érkezett arról, mi történik Romániában (mint utóbb a falurombolás terve). Magyarországon pedig a környezetvédelem farvizén mozdultak meg immár a tömegek is – de odáig még eltelt vagy másfél évtized, amikor a határon túli magyarok helyzetét sem lehetett a szőnyeg alá söpörni.

Így az MSZMP agitprop osztálya 1971-ben már bizalmas kutatást készíttetett. A szerzők megállapították, hogy 1945 óta semmit sem tudunk a határon túli magyarokról, a nyilvánosságban ez a téma nem jelenik meg, de a személyes kapcsolatokban, az emlékezetben igen, és a mindennapi tapasztalatban is neuralgikus pontként termelődik újra a magyar kisebbségek ügye. Ez akkoriban is hatalmas tömeg volt – egy öt éve készült felmérés szerint is a magyar társadalom minden harmadik polgárának van határon túlról átköltözött rokoni ága a múltból, s minden ötödik magyarországinak ma is van rokona a határon túl, utal rá Ablonczy.

A hetvenes évektől pedig egyre inkább érdeklődtek irántuk, így terjedtek el – éppen a segítők által is, meg hát egyszerűen az oda irányuló turizmus révén, ha már oda legalább el lehetett utazni vízum nélkül – az információk a megkülönböztetésükről, s nőtt az aggodalom is irányukban. S láss csodát, a rendszerváltozás előtti években össznemzeti konszenzus alakult ki – az MSZMP, már Grósz Károllyal az élen, kapkodhatta a fejét.

Ez volt tehát a politikai kontextus. Az Erdélybe utazók egy része viszont romantikus elképzelésekkel indult oda, ahol még minden igaz, ősi és magyar; a segítők azonban a közelebbi vidékeket, városokat, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt preferálták, sokaknak Székelyföld már messze volt (egy hétvégén erre volt szűken idejük a „profiknak”, azaz a sűrűn utazóknak).

A látomásokat aztán felülírta a kegyetlen romániai valóság, hogy ez mégsem az a mesevilág, amiről esetleg hallottak vagy gyerekkori emlékeikből megmaradt.

Az élelmiszer, a gyógyszer, a könyvek – na még a valutának számító Kent cigaretta és a kávé – csempészésének logisztikájának leírásán túl fontos az is, ahogyan Ablonczy felveti a segítés vonatkozásait: mert annak felmérése, hogy mi hiányzik, mit illik adni és mit illik elfogadni, az korántsem mindig egyértelmű. És persze sokan csak a zavarosban halásztak, nem a segítés volt a céljuk, hanem a haszonszerzés – erről is szó esik.

Azt se feledjük tehát, hogy a szolidaritásnak mindig megmutatkozik egy olyan vonatkozása, amelyben a segítő saját magát is pozitívabb fényben tudja látni és láttatni. A lelkiismerete felébred, tenni akar, ezzel itthon és a segítettek körében is elismerésre tehet szert, a „formálódó személyiségű egyetemistáknál szerepet játszott a fontosságtudat és a kalandvágy is, illetve a ’nagy emberekkel’ való kapcsolat…”

Azaz a segítésnek az önzetlenségen túl van egy másik aspektusa is, ráadásul kollektív szinten is, mert ahogyan azt egyik interjúalany kifejtette: ezek az érték- és étoszteremtés évei voltak (ahogyan az anyaországban a környezetvédelem vált sokak számára az aktivitás lehetséges terepévé). Miközben az Erdély-járók a legkülönfélébb közegekből érkeztek, és – ez a ’90-es évek után aztán még szembetűnőbbé vált azok esetében, akik politikai pályára léptek – az egész politikai spektrumot lefedték, egyszerűsítve, a liberálisokon át a vallásos konzervatívokig.

Külön fejezet foglalkozik egyébként a „hívő hídépítőkkel”, köztük még holland teológushallgatók is akadtak, akik két évet tanultak Erdélyben, s fontos adalék, hogy a szerző szerint a reformátusok voltak aktívabbak, mindkét oldalon. Azon belül is kiemelhető az erdélyi Bethánia nevű kegyességi mozgalom (amelyről egyébként Visky András írt az utóbbi években két, igen fontos, elismert regényt Kitelepítés és Illegalisták címmel). A bethánistáknál nem is a nemzeti szolidaritás és elkötelezettség volt a hangsúlyos az indítékok közt, hanem a keresztény szolidaritás került előtérbe. A katolikusok közt pedig Márton Áron püspöknek volt nagy hatása, majd 1980-as halála után mások léptek a helyébe.

Hogy mennyire volt sikeres a mozgalom, az persze részben kérdéses. Rövidtávon bizonyosan, hisz egyszerűen embereknek segítettek. Mint mondták,

már egy beszélgetés is sokat jelentett az erdélyieknek, ha a gyógyszer vagy a könyv nem is jutott el hozzájuk,

a másik oldalon a fiatal segítők pedig így szocializálódtak. Középtávon a rendszerváltást segítették elő, de sok minden talán nem mentődött át, ti. az, amikor például az egyikük, Balog Iván arról írt a 90-es évek elején, hogy egy élcsapat jött létre a szegedi egyetem bölcsészkarán, akiknek fontos kulturális értékközvetítő és értékorientációs szerepet töltöttek be – ám hogy ebből mi (nem) maradt, az inkább az új politikai elitek számlájára írható, és a vadkapitalista viszonyok is okolhatók, meg hát a részben lecsúszó társadalom is magával foglalkozott.

Ablonczy Bálint pedig végigviszi a történetet, aminek egyfajta professzionalizálódása is tetten érhető volt, azaz sokkal szervezettebben folyt, így a nyugatról való finanszírozás is megjelent. A Hámos László vezette, New York-i székhelyű HHRF, azaz a Magyar Emberi Jogok Alapítvány anyagilag is szponzorálta a Koenig Helmuth-féle Erdélyt Támogató Egylet munkáját, s így a romániai humanitárius segítségnyújtás terén a szolidaritási lánc Erdélytől Magyarországon át a nyugati emigrációig ívelt.

Ugyanakkor Ablonczy történetéből kimaradnak olyan anekdoták – jómagam is hallottam nem egyet az egykor Erdély-járóktól –, amelyek ezen utazások árnyoldalaira is rámutathattak volna egyes csempészek haszonelvűsége mellett. Mert

sokan inkább bulizni, inni és udvarolni (és ez a legenyhébb szó) jártak Erdélybe, gyakran kihasználva az ottaniak helyzetét.

Azaz kalandorokként, macsókként, akiknek a legkevésbé a humanizmus, az együttérzés vagy a segítség járt a fejükben, és akik fel is vághattak a magyar életszínvonal (!) adta lehetőségekkel. Szintúgy sokan halásztak a zavarosban a névházasságok terén – erről is számos mendemonda ismert. Tehát ez a sztori másik aspektusa. Mindez persze egy cseppnyit sem csökkenti azok érdemét, akiket valóban a szolidaritás motivált.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Autóbusz Nagybányán 1983-ban (fotó: Fortepan/A R)