A foci alulnézetből – amikor még a melósok rúgták a labdát

Aligha van aktuálisabb pillanat, mint a BL-döntő után és a foci-világbajnokság előtt egy futballtematikájú könyvre felhívni a figyelmet. Hisz az említett eseményeket még azok is gyakran nézik, akik semelyik játékost, se a les-szabályt nem ismerik. Kiss László történész-szociológus Barnamezős futbal című kötete bemutatja a magyar foci kialakulását a kezdetektől a rendszerváltásig.

Bár az utóbbi másfél évtizedben többen megutálták a sportágat, miután a Fidesz-kormány és oligarchái számolatlanul öntötték a milliárdokat a stadionokba, a profik pedig 500 millió forintig adózhattak ultrakedvezményesen az EKHO szerint. Eközben a válogatottak és a csapatok alig is értek el nemzetközileg mérhető eredményt, a stadionok pedig jellemzően konganak az ürességtől – mármint a meccseken is. Egy-egy csapat sorsa, különösen az NB1 alatt, de még ott is, szervesen összefügg a szponzorokkal, a tulajdonos-vállalkozókkal. A könyvből kiderül, hogy nem volt különb a helyzet régebben sem.

Gondolhatnánk, hogy a „tervgazdaságon” alapuló szocialista érában ez másképp volt, de ez sem igaz, mert a párt- avagy gyárvezetők a hiánygazdaságban gyakran küszködtek forráshiánnyal, és választaniuk kellett, a sportszervezeteikre költik azt a kis pénzt, vagy se, hisz a sportra, kultúrára, szórakozásra, ünnepségekre szánt avagy meghatározott keret mondjuk csak a focira lett volna elég – és ez azért már akkor is túlzásnak tűnt a melósok szemében is.

Pedig az MLSZ által szervezett ligákban ma is vagy 1200-1500 közt variál az azokban szereplő csapatok száma, az igazolt játékosok száma is vagy kétszázezer lehet (beleértve az utánpótlást, a nőket stb., a Bozsikról elnevezett grassroots-programban szereplőket). Mindebből Budapest részesedése legalább 20 százalék lehet, tehát országosan kissé felülreprezentált, mint mindig is.

De hogy volt ez régen, legalábbis a rendszerváltásig? Kiss László már több könyvben foglalkozott a focival, a történész-szociológus azonban most egy különlegesebb világba kalauzol el bennünket. Ráadásul egy érdekfeszítően részletes fotóanyaggal, ami miatt még inkább olvastatja-lapoztatja magát a kötet.

Kiss László: Barnamezős futball – Gyárak, vállalatok a főváros labdarúgásában a kezdetektől a rendszerváltásig.
Aposztróf Kiadó, 2025
400 oldal, 4900 Ft

A 19. század utolsó harmadában, illetve a 20. század elején természetesen Magyarországot is elérte a futballmánia, és ugyan nem mítosz, hogy a kölykök grundokon, egyenetlen-göröngyös pályákon rúgták első góljaikat, hovatovább a labda se volt igazán labdának nevezhető (vagy pöttyösnek, ami a tévés focikommentátorok legborzasztóbb szinonimája).

Az, hogy a sport, a foci legelőször is a fővárosban kapcsolódott össze a legnagyobb vagy akár kisebb gyárakkal, vállalkozással, azért sem véletlen, hisz a gyáripar a kiegyezés után a fővárosban koncentrálódott, s ebben kezdetben a malomipar volt a zászlóvivő. A növekvő iparnak pedig egész munkásseregre volt szüksége, akiknek némi szabadideje is akadt már. A világháborúk vagy akár 1956-ben is megakasztották, átalakították a folyamatot, de a vállalati futballnak igazából a szocializmus tett be, noha a szakszervezeteknek is nagy jelentősége volt (akár a Ferencváros, az MTK vagy a Vasas esetében) Akárcsak az államinak mondható, vagy közfeladatot ellátó cégeknek, mint a Posta és a MÁV. De nem tétlenkedtek a téglagyárak, a textilesek, vagy az olyan óriások, mint a Ganz és a MÁVAG (később összeolvadva), vagy aztán a MALÉV…

Nem maradhattak ki a taxisok sem, a sütőipariak, a hajógyáriak, a bőrösök – és sorolhatnánk. Már a nevek böngészése is irodalmi élményt nyújthat, és noha Kiss László azt ígéri, 1989-ig vizsgálja a gyárak, vállalatok és a focicsapatok közös sorsát, a végén kapunk egy adattárat a fővárosi csapatokról 1960 és 1982 között, illetve egy listát ezekről 1993-ból. Ha jól számolom, 35 oldalon.

És akkor még nem beszéltünk az MLSZ-en kívüli bajnokságokról. Mint például az ELTE-éről, de mára más szférákból is leszakadtak az igazi amatőrségbe, maguknak szervezve a bajnokságokat, kupákat – ezt például a banki, informatikai és multinacionális cégek könnyebben megtehetik, már csak az anyagiak okán is, amit talán egyfajta civil kivonulásként is értelmezhetünk, ami az MLSZ-t övező botrányok, a profik közti elképesztő pénzfolyatást látva nem is csoda.

Kis pénz, kis foci; fociokos nemzet vagyunk – hányszor hallottuk ezt. A könyv csak részben igazolja ezt, vagy foglalkozik ezzel. Egy időben okosak is voltunk, de a szerző hihetetlen aprólékossággal vázolja fel a budapesti ipari körzetek kialakulását, így az észak-pestit (Angyalföld és Újpest), a kelet-pestit, a délkeletit, a dél-pestit, az észak-budait, a dél-budait, végül a csepelit. Aki ezek valamelyikében él, vagy dolgozott anno, annak valóságos aranybánya, nosztalgikus visszatekintés is lehet a könyv az egykori, nem mindig szép időkre – még akkor is, ha a foci nem is kifejezetten érdekli. Az pedig mintegy történelmi hagyományként tűnik fel előttünk, hogy a magyar foci leginkább a beleölt pénztől függ(ött), és egykor, az akkor kiépülő focivilágban a tehetségnevelés kevésbé függött a lóvétól, ma már sokkal inkább, viszont

a potenciális világszínvonalú játékosokat itthon a milliárdok sem teszik naggyá a hozzá nem értő tulajdonosok, önjelölt menedzserek, edzők, és a tévékben „elemző” szakértők mellett.

Kiss tehát egyfelől a cégek létrejöttét, továbbélését avagy megszüntetését vizsgálva Budapest „barnamezős” gazdaságtörténetét teszi az asztalra – egy jó részéből mára persze inkább rozsdamező – avagy rozsdatemető jött létre. Persze, ezek a területek mindig is értékesebbek voltak, semmint parlagon maradjanak (nem úgy, mint a diósgyőri acélművek, a vidéki bányák és a többi).

A foci ilyen értelemben bokréta e könyvnek a kalapján, a maga legváltozatosabb és legszínesebb formájában. Egyéni sorsokat is bemutat, anekdoták sorát olvashatjuk, és ismét kihangsúlyoznám a rengeteg fotót.

Az is kiderül a kötetből, hogy bár a budapesti belváros régen és ma is egy világváros képét nyújtja, de nem alakulhatott volna ki az ipari körzetek nélkül, s csak egy kis, ékszerdobozszerű városka maradt volna a provincián.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Vasas – Bp. Honvéd meccs a Népstadionban 1957. október 20-án (fotó: Fortepan / Faragó György)