Az állampárti spiclik históriája átlagemberek példáival – volt, akiről a vőlegénye jelentett

Takács Tibor idén megjelent rövid kötete bemutatja, hogy mekkora a kavarodás, ha a kommunista idők ügynökeiről és a tartótisztekről van szó. Átlagemberek példáján keresztül ismerhetjük meg a hálózat működését, és az is kiderül a könyvből, hogy még 1989 nyarán is szervezkedtek az állambiztonsági szervek. A téma lassan három és fél évtizede áll a közérdeklődés homlokterében, és magától értetődően a politikai machinációk tárgya, hiszen nincs normális ügynöktörvény. 

Azt megnézhetjük, hogy rólunk jelentettek-e, vagy ha valaki kutató, beülhet az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába. És jó napot, ennyi – mondhatnánk, de azért sokkal többről van szó, csak hát a káosz óriási még mindig. Éppen azért, mert gyakorlatilag 1990 óta a legtöbb politikai pártnak nem érdeke az ügynöklisták, a tartótisztek nevének nyilvánosságra hozatala, úgy caklipakli, tokkal-vonóval, és ebben is a Fidesz jár az élen.

Ügynökökről és a többiekről ezernyi könyv, tanulmány született, van mit lapozgatni – nekem a kedvencem Szőnyi Tamás kétkötetes, összesen vagy 2200 oldalas, még 2012-ben megjelent Titkos írás c. műve az állambiztonsági szolgálat és az irodalmi élet kapcsolatáról. Sokszor persze inkább a hányinger kapja el az embert mindezt olvasván, ahogyan a 2022-ban bemutatott sorozat, A besúgó kapcsán is, amely kvázi éppen a szerveződő fideszes ellenzéknek állított volna emléket.

A filmről szóló vitára még emlékszünk, Takács Tibor viszont kötete első fejezetében épp a filmsorozat által mutatja be, mekkora a kavarodás a fejekben, ha az egykori idők ügynökeiről, a tartótisztekről, az egész hálózatról, a besúgásról van szó – hozzátéve, hogy oké, ez játékfilm akart lenni.

Takács Tibor: Ügynökök, informátorok, jelentések – Az állambiztonsági besúgóhálózat történetei
Jaffa Kiadó, 2024
207 oldal, 4999 Ft

Mint hangsúlyoztam, (szak)irodalomnak nem vagyunk híján, de a hálózatról és annak jellegéről alkotott kép fölöttébb zavaros a magyar polgárok fejében. Már ha még valakit mindez nagyon foglalkoztat, mert élő szereplőből egyre kevesebb akad, a fiatalabbakat pedig aligha érdekli a téma. Bár olykor kitör egy-egy politikai botrány, főleg, amikor a politikusok maszatolnak, ha már nem is a saját, de elődjeik életútjával.

Takács rövid kötetében azonban nem a meleg vizet forralja fel, hanem szakszerűen ír a 2. és 3. fejezetben arról, hogy mi történ(hetet)t az iratokkal, hol a hiány, mik is a tudományos kutatás problémái. Már a fogalomhasználat is zavaros, hogy akkor ki is a besúgó, a hálózati személy, ki kit felügyelt stb., ráadásul más volt a helyzet 1956-ig, majd utána. A rendszer is korrigálta magát, attól függően, hogy mit is akart.

Kezdetben például zsarolni próbálták az embereket politikai múltjukkal (így pl. szerepükkel a II. világháború alatt), vagy éppen köztörvényes bűneikkel, utóbb 56-os tevékenységükkel. Később inkább a hazafiságra és a szocialista rendszer iránti elkötelezettségre appellálva, vagy kisebb-nagyobb előnyök biztosításával, akár pénzjutalommal próbálták beszervezni a besúgókat. Ám gyakran lyukra futottak a próbálkozások, mert nem mindenki vállalkozott eme „nemes” feladatra, a beköpésre, s inkább szabotált.

A többi fejezet egy-egy esettanulmány minderről, így az ügynöki élet kisvárosi vagy épp erzsébetvárosi módozatairól,

a legkülönfélébb szereplőket és életsorsokat mutatva be. Azt is hangsúlyozva egyúttal, hogy a kép aligha fekete-fehér. Ugye, akad, aki még emlékszik ama nagy gabalyodásra, hogy Antall József miniszterelnök zsarolta-e Csurka Istvánt meg Torgyán Józsefet ügynökmúltjukkal, avagy hogy mit jelentett aláírni, de nem jelenteni. Vagy – legalábbis az értelmiségi mezőben – nagyot robbant Tarr Sándor besúgómúltja, hogy akkor egy megzsarolt ember anno mit tehetett, meg aztán miképpen magyarázkodott, amikor a ’90-es években lelepleződött.

Voltak tehát ilyen kisebb-nagyobb ügyek, botrányok, de itt Takács Tibor történészként nem a neves emberek eseteit vizsgálja inkább, hanem az úgymond egyszerű emberekét. Ezek még akkor is döbbenetes sztorik, ha a besúgók egy része sima bűnöző volt: kavarógép, kalandor, ingyenélő, aki mondjuk forradalmárnak adta ki magát – s hogy nehogy kiderüljön, hogy ott sem volt mondjuk ’56-ban, még magáról is csak hazudozott, amikor másokat viszont bemártott.

Megint mások az akasztófa alól menekültek volna, legalábbis nagyon féltek, de végül információik olyan használhatatlanok voltak, hogy megbízhatatlanokként inkább kihajították őket a hálózatból. Akadtak, akik inkább dekonspirálták magukat, mint az egyik nő, akiről viszont a vőlegénye jelentette, hogy elmondta neki, beszervezték. A dekonspirálás maga is államellenes cselekedetnek, kisebb hazaárulásnak, tehát büntetendőnek számított – de előfordult, hogy inkább nem adták bíróságra az ügyet a szervek, mert akkor a tárgyaláson derült volna ki, miképpen működnek ők maguk.

Aztán akadtak olyanok is, akik egyszerűen – ha nem is rögtön, de akár egy hónap múlva – nemet mondtak, hogy ők ezt nem fogják csinálni, se nem tudják, se nem akarják, mások meg – ahogy a (poszt)-ÁVH tisztjei vélték – egyszerűen túl hülyék voltak a megfigyeléshez és jelentéshez.

Döbbenetesnek tűnhetnek a számok, hány embert is kényszerítettek jelentésre – bár egy részük persze önként s dalolva nyomott fel szomszédot, családtagot, akárkit,

ha érdekében állt – mint például 1944-ben a zsidókat lakásuk miatt. Tehát a magyar hagyományok nagyon is tovább éltek, nem hiába a házmesterek népe a mienk.  Az NDK Stasijához vagy – ha pontosan tudnánk – a KGB-hez képest azonban a magyar számok nem is oly rémesek első ránézésre. Takács Tibor igyekezett rendet tenni ebben, a könyv szerint 1945 és 1953 között 81 120, 1954 és 1956. június 30. között 21 861 főt szerveztek be. Aztán 1957 elejétől 1989. június 30-ig, azaz a Kádár-korszakban 48 065 embert.

Azaz 1945 és 1989 között mintegy 150 ezer ember fordult meg a politikai rendőrség ügynökhálózatában, persze ennyien egyszerre sosem lehettek – meghaltak, kiléptek, vagy leépítették őket, illetve egyszerűen nem is jelentettek, s megszüntették státuszukat –, de kartonjuk lehetett. Vagyis nagyjából a társadalom 1-2 százaléka ügynök volt. 1989 után mehettek isten hírével, a (tartó)tisztek jó részét meg úgy igazolta le az új szervezet, mintha valamilyen megyei focicsapat cserejátékosairól lett volna szó.

A legérdekesebb talán éppen az utolsó fejezet, amely A történet vége címet viseli. Valahol elképesztő, hogy a III/III-as osztály vezetői még 1989-ben is, sőt, annak végéig miket csináltak, s hogyan gondolkodtak (a csoportvezető Horváth Józsefet is csak 1990. január 15-én nyugdíjazták a Dunagate-botrány miatt). Gyártották a tervezeteket,

még 1989 nyarán is együttműködtek a Stasival a Balatonon nyaraló, onnan emigrálni vágyó NDK-s állampolgárok ügyében,

csak a román Szeku nem volt már partner. Azon meditáltak, hogy immár a legjobb lenne több pénzzel honorálni az informátorokat, miközben az ügynökök egy részét nyugtatgatni kellett, hogy nem lesz itt semmi baj, nem fogja leleplezni őket esetlegesen az új rendszer, majd szépen megy minden tovább – bár a nemzetközi helyzet fokozódott, vagyis nem, hisz a hidegháború majdhogynem befejeződött.

De az állambiztonsági szervek is sokfélék voltak, így akadt olyan, amely az ügynököket már a „magyar lobbi” megerősítésére és a külföldi tőke beáramlásának fölgyorsítása érdekében mozgósította. És még 1989 első felében is 247 beszervezést hajtottak végre, további 117 korábban kizárt vagy pihentetett személlyel is felvették újra a kapcsolatot (bár ennél többet zártak ki). Az első szabad választásokat is befolyásolni igyekeztek, remélvén, hogy az MSZMP valahogy a hatalom része marad.

A többit meg (nem) tudjuk azóta sem. Ahogyan anno a Tv2 írta ki a képernyőre valami baleset okán: „Túlélték, mégis meghaltak.” Vagyis ők inkább fordítva: meghalt az ügynökhálózat, de túlélték a működtetők, vagy legalábbis a szellemük-szellemiségük tovább él hazánkban.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Szabadság híd (fotó: Wikipedia)