Hontalan hazafiak – emigráns magyarok a hidegháborús hírszerzésben

A Kádár-korszak visszatérő propaganda-eleme volt, hogy a „népi demokrácia” ellen „hazaáruló” magyar emigránsokkal kiegészült külföldi fegyveres csapatok áskálódnak. Jobst Ágnes történész utánajárt, hogy volt-e ennek bármi valóságalapja, vagy csak kitalálta a pártállam, hogy egyfajta korabeli Soros-Brüsszel összeesküvésként riogathassa vele a népet.

Az alapos kutatómunka eredményeképpen készült kötetből kiderül, hogy volt némi igazságalapja a kádárista retteg(tet)ésnek. Viszont a propaganda körülbelül olyan távol állt a tényektől, mint a jereváni rádiós viccben: „nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Mercedeseket, hanem Zsigulikat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak”.

Kémek, szabotőrök és imperialista hatalmak számlájára próbálta írni a Kádár-korszak az 1956-os magyarországi forradalmat, s annak leverése után a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala által kiadott Fekete könyvben külön fejezetet is szenteltek a külső beavatkozás vádjának. Az »imperialista hatalmak« alatt természetesen az Amerikai Egyesült Államokat (USA) és annak szövetségeseit értették, azzal vádolva őket, hogy ők készítették elő az október 23-i események kirobbanását hazánkban.

A pártállami diktatúra propagandájában és az állambiztonsági szervek „tananyagában” azonban tartósan, évekkel később is előkelő helyet foglalt el az ellenségek listáján a Magyarország ellen harcot hirdető, „hazaárulókkal” kiegészített külföldi fegyveresek képe. Jobst Ágnes történész ezért utánanézett, hogy volt-e ennek a kádárista elméletnek bármi valóságalapja.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) munkatársa hosszas kutatómunkával feltárta a hátteret az 1950-es évek elejétől az 1960-as évek első harmadáig. Jobst a levéltárban őrzött korabeli hírszerzési iratok, a hazai és emigráns sajtóanyagok, valamint visszaemlékezések átvizsgálásával dolgozott – a kötet végén 11,5 oldalon sorolja a felhasznált forrásokat.

Jobst Ágnes: Hontalan hadsereg? – Epizódok a hidegháborús hírszerzés történetéből
Jaffa Kiadó, 2023
269 oldal, 4999 Ft

Ahogy a bevezetőben is írja, a könyv a nyugati magyar emigráció nézőpontjából közelítve jár utána a témának. A II. világháború vége, 1945 után ugyanis sok katona hagyta el Magyarországot, ám „nem tekintették végleges állapotnak a hazájuktól történt elszakadásukat”. Épp ellenkezőleg, szerették volna megmenti szülőföldjüket a kommunista diktatúrától, s a felszabadításként történő visszatérésüket az USA európai erőivel „folyatott együttműködéstől remélték”.

A Közép-Európáig nyújtózkodó Szovjetunió nyugtalanította a nyugat-európai államokat, ám a térség nagyhatalmai, Nagy-Britannia és Franciaország nem tudták volna garantálni a biztonságot az amerikai csapatok nélkül. Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg és Nagy-Britannia 1948 márciusában aláírta a Brüsszeli Szerződést, melyben megállapodtak arról, hogy közös védelmi rendszert hoznak létre, vagyis szükség esetén megvédik egymást a szovjet fenyegetéstől.

Bő egy évvel később, 1949 áprilisában Washingtonban aláírták az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (North Atlantic Treaty Organisation, röviden NATO) alapító okiratát. A szervezet alapítói a brüsszeli szerződést aláíró országok mellett Dánia, Izland, Kanada, Olaszország, Portugália és az USA voltak. Ez legitimálta az amerikai csapatok európai állomásozását.

Az amerikai kongresszus 1949 októberében egy törvényben jelentős összegű keretet biztosított a NATO-tagországok védelmi kapacitásainak megerősítésére, majd 1950 júliusában elfogadta ifjabb Henry Cabot Lodge republikánus szenátor törvényjavaslatát, ami lehetővé tette külföldi állampolgárok besorozását az amerikai hadseregbe. Ennek értelmében az aktív katonai szolgálatot vállalók öt év elteltével amerikai állampolgárságot kaptak. A javaslat az USA haderejének létszámemelési lehetőséget jelentett, az Amerikában és Nyugat-Európában élő rengeteg kelet-európai emigráns egy részének pedig részvételt a szülőhazája megmentésében. A két csoport célja közös volt: a szovjet terjeszkedés megakadályozása.

A magyar katonai emigráció tagjai a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) nevű szervezetben tömörültek, de a szintén szovjet megszállás alatt lévő Csehszlovákia és Lengyelország katonai emigrációjának is voltak ilyen nemzeti egyesületei: Lengyel Hadviseltek Szövetsége, Száműzetésben lévő Csehszlovák Légió. Ezek hárman 1950-ben létrehoztak egy közös szervezetet, amelynek célja a vasfüggöny mögötti országok (vagyis a hazájuk) felszabadítása volt.

1952-ben az USA felállította a 10. Különleges Erőknek nevezett alakulatot, amelybe néhány „Lodge-fiú”, azaz kelet-európai emigráns is bekerült a jelentkezők szigorú szűrése után. Mivel az alakulatot a vasfüggöny mögötti bevetésre szánták, nagy szükség volt az emigránsok helyismeretére. A légiót az amerikai kiképzés után a Német Szövetségi Köztársaságba telepítették, ám bevetésére soha nem került sor.

Az USA hadseregében dolgozó kelet-európai menekültek többsége fegyvertelen polgári szolgálatot teljesített: az úgynevezett Labour Service keretében lefegyverzett német katonákat és katonai objektumokat őriztek, szállítmányokat pakoltak ki-be, utakat és különböző létesítményeket építettek. Az 1956-os forradalom utáni magyar kivándorlók közül is sokan beléptek a szervezetbe.

A Kádár-kor viszont nem tett különbséget a katonai és civil szolgálatot ellátó emigránsok között: az állampárti propaganda egységesen fasiszta disszidenseknek hívta őket, és azzal vádolta, hogy fegyveresen akarják lerohanni Magyarországot. A kémkedés természetesen oda-vissza működött: az emigránsok közül az amerikai és nyugat-európai hírszerzők igyekeztek a legjobbakat beszervezni, az állambiztonság emberei viszont próbált közéjük beépülni.

A pártállami propaganda pedig igyekezett minél félelmetesebbnek lefesteni a diktatúra ellen áskálódó „ellenséget”. Jó példa erre a Népszabadság 1959. május 24-i cikke, amely azzal a sejtelmes mondattal zárul, hogy elfogtak három emigráns magyar kémet, akiknek a „vallomásaiból sok minden kiderült”.

Jobst Ágnes könyvében a korabeli eseményeket alaposan rekonstruálja az állambiztonsági iratok és egyéb anyagok felhasználásával, gyakran azok szó szerinti idézésével, valamint az események főbb szereplőinek bemutatásával. Jól szemlélteti az állampárti hírszerzés gondolkodásmódját például az a párbeszéd, amely a Kádár-kori Magyarországon működő VIII. Hírszerző Főosztály vezetője, Farkas Vladimir és a neki instrukciót adó szovjet Filatov ezredes között zajlott le.

„Filatov ezredes elmondta nekem a szocialista politikai hírszerzés tízparancsolatát. Kifejtette, hogy fő feladatunk az offenzív állambiztonsági tevékenység folytatása külföldön. Be kell épülnünk azokba az ellenséges politikai, állami és felderítő központokba, illetve az olyan magyar emigráns szervezetekbe, amelyek aktív részesei a Magyar Népköztársaság elleni titkos háborúnak. Ezzel a célkitűzéssel teljes mértékben egyetértettem, ezért rögtön rávágtam, hogy mindent értek: tehát ettől kezdve mi is kémkedünk. Ezen Filatov iszonyúan felháborodott. Eszembe ne jusson ezt a tevékenységet kémkedésnek minősíteni. Ezt csak az imperialisták folytatják ellenünk. Kiselőadásba kezdett arról, hogy elvi különbség van a kétfajta tevékenység között. Mert míg az imperialista kémszervek a szocialista rendszer megdöntésén munkálkodnak, addig nekünk kizárólag védelmi céljaink vannak.”

Ezt Farkas önéletrajzi kötetéből eleveníti fel Jobst, s hozzáteszi: Filatov „a kémelhárítási és hírszerzési feladatok összefüggésére, egyúttal a közöttük lévő határvonal képlékeny voltára világít rá”. Ugyanakkor a párbeszéd egyből felidézi Timothy Snyder A szabadság felszámolása című könyvét is, amelyben az amerikai történész bemutatja a nyugati demokráciák és Oroszország vezetőinek gondolkodásmódját. Vlagyimir Putyin orosz elnök pedig sok tekintetben a szovjet ideológiát követi, a Snyder-könyvben idézett egy-két mondata tulajdonképpen Filatov ezredes szájából is elhangozhatott volna: „Történjék bármi, az vagy a külvilág támadása az orosz ártatlanság ellen, vagy Oroszország jogos válasza az ilyen támadással szemben.”, illetve: „Oroszország nem követ el bűnt, azt csak Oroszországgal szemben lehet elkövetni.”

Jobst Ágnes könyve aprólékosan részletezi a „hontalan hazafiak” ügyét: a külföldi emigrációban élve már-már kétségbeesetten próbálták elérni Magyarország felszabadítását a Szovjetunió uralma alól, a Kádár-rezsim pedig a valóságosnál nagyobbnak látta(tta) ezt a veszélyt. Az tény, hogy volt szervezkedés, de mint tudjuk, nem volt semmiféle katonai akció, és a szovjet csapatok csak 1990-ben vonultak ki hazánkból. Jobst kiemeli a kötet végén, hogy az emigránsok hazájuk szolgálatába és Magyarország demokratikus átalakulásába vetett hitét, valamint honvágyát bizonyítja, hogy a rendszerváltás után többen hazajöttek közülük.

Erdélyi Katalin

A cikk elkészítéséhez az archív anyagokat az Arcanum adatbázisa szolgáltatta. Címlapkép: Farkas Ferenc MHBK-s ügynök elfogása során nála talált fegyverek és töltények (fotó: ÁBTL/Facebook)