Az ellopott kolbásztól az ügynökösködésig: Csurka István újratöltve

Az egykori MIÉP-alapító elfeledett szerzővé vált. Halála óta könyvei új kiadásban, ha jól látom, nem jelennek meg, ahogy színdarabjait sem játsszák – az utolsók a halála utáni egy évben kerültek színpadra, majd tűntek el. Az ellentmondásos személyiségű hordószónok távozásával érdektelenné váltak művei. Politikai öröksége viszont nagyon is tovább él, kész csoda, hogy a jelenlegi hatalom nem fedezte fel még magának. De nem akarok tippet adni.

Persze nem ördögtől való (sőt), hogy az egykor híres-hírhedt íróról, az ellenzéki politikusról, majd a ’90-es és a 2000-es években az antiszemita szélsőjobboldal megalapozójáról, a MIÉP alapítójáról és elnökéről monográfia vagy tanulmánykötet szülessen. De ha meglátjuk, hogy a kötetet Zárug Péter Farkas szerkesztette, aki Csurka mellett nevelődött fel a MIÉP-ben, ma meg tévétudóst, politikai elemzőt játszik, rögtön gyanússá válik a vállalkozás. Ha még azt is látjuk, hogy az egyik előszót Kásler Miklós ex-miniszter írta – aki funkcióban lévőként adott pénzt a könyvre –, már kétségbe is eshetünk.

Főleg, hogy Kásler objektívnek nevezi a kötetet, meg úgy véli, Csurka Istvánt mindenfélével támadták, aminek azonban a fele sem igaz, sőt. Azt sem értjük, a L’Harmattan miért is ad ki egy ilyen könyvet. Ám épp ezért érdemes átnyálazni, bár e recenzió megkímélheti ettől az érdeklődő olvasót.

Zárug Péter Farkas (szerk.): Csurka István – Néhány tanulmány egy életpálya megértéséhez
L’Harmattan Kft., 2023
212 oldal, 3990 Ft

Borvendég Zsuzsanna Csurka István állambiztonsági anyagait elemzi a kötet első tanulmányában, Raszkolnyikovtól Zsokéig címmel. Az előbbi Csurka ügynökneve volt, miután 1956-ban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen volt nemzetőrparancsnok. Ezután internálták Kistarcsára, ítélet nélkül, végül aláírt, hogy szabadulhasson. Raszkolnyikov azonban nem jelentett írásban, annak meg nincs nyoma, hogy szóban mit mondott tartótisztjének.

A hatvanas-hetvenes években egyre sikeresebb és igen jól kereső íróként húzta meg magát: kártya, lovi, ivászatok és zsidózás, némi kommunistázással. A nyolcvanas években vált Zsoké néven célszeméllyé, mint a népiek egyik, ha nem „a” vezére, de akkor ez már nem járt veszéllyel. Ugyan Borvendég újabb jelentésekre hivatkozik, számomra újdonságot nem mondott, kb. mindezt tudhatjuk Szőnyei Tamás Titkos írás című, az állambiztonság és az irodalmi élet kapcsolatát feldolgozó monumentális művéből.

A szerző annál többet pszichologizál, és az rendben van, hogy megértő lenne, de kitér Csurka antiszemitizmusára is: kicsit áldozat, aki behódol a rendszernek, majd kiszolgálja (nagy barátja volt a hírhedt egykori ÁVH-s Kardos György, a Magvető teljhatalmú vezére). Legalábbis kussban van és haszonélvezője a Kádár-érának (is), majd utóbb jeles ellenzéki lesz, aggódván a magyar nemzet sorsán. És úgymond fontos adalék, hogy 1990-ben Antall József miniszterelnök meglobogtatta az ügynöklistát, ezek után meg Csurka a nyilvánosság elé állt, hogy igen, ügynök volt, de nem jelentett.

Ám legközelebbi barátai közül meg sokan igen, de

Borvendég inkább arra koncentrál, hogy ha Csurka nem is hős vagy példakép, de mégis…

Hogy Csurka pozitívabb fényben tűnjön fel, a szerző azzal zár, hogy a titkosszolgálat a rendszerváltás során hány médiamunkást emelt vezető pozícióba, építette fel őket saját emberükként – épp csak azt nem írja le, hogy „tudjukkiket”.

Vasvári Erika Csurka-Biblia (?!) címmel írt az író műveinek bibliográfiai megközelítéséről. Ami érdektelen is lenne, ha két oldalon át nem idézne a már idős szerző Csurka egyik cikkéből egy full antiszemita összeesküvés-elméletet, hogyan is hódították meg a zsidók Amerikát és az egész világot, illetve hogyan indítottak totális háborút. Nehéz eldönteni, hogy az idős Csurka vált a téveszmék bolondjává, vagy éppen bibliográfusa, ha ezt emeli ki életművéből. Persze, ezzel is bizonyítva azt, hogy Csurka egykori és mai rajongóival is nehéz vitatkozni.

Ha már helyet kapott a kötetben, Pozsgai Zsolt is megfuttatta eszméit – egyébként róla írja a másik előszóban Hubay György, hogy Csurka „talán legnagyobb kortárs drámaírónk” –, azzal indítva, hogy: „1960-1990. A magyar dráma fénykora.” De hogy miért s kik által, vagy mihez mérten, az nem világos – kivéve, hogy

Pozsgai szerint a diktatúra valójában jót tett  a színháznak, az írók meg szerették ezt a formát, mert rögtön visszajelzést kaptak.

Hát igen. Ha innen nézzük, akkor utóbb majd megállapíthatjuk, a NER is jót tett a színházaknak. Viszont megtudhatjuk, hogy 1954-ben az SZFE kollégiumának fridzsiderjéből ellopták Csurka békési kolbászát, ezen feldühödött – negyven évvel később felelősségre is vonta a korábban már kinyomozott tolvajt. Pozsgai gyanítja, emiatt lett ’56-os. Ez így persze tényleg dráma. Meg Pozsgai szerint a politikus próféta volt – ezt hangoztatja, bár azzal szintén adós maradt, hogy Csurka mely jóslata vált be.

A nemzeti radikális újságíró-író, Domonkos László veretes címmel – A csurkai létezéstechnika – ír, a kezdet ígéretes, Csurka apjáról, származásáról szól. Aztán kitér a szerző a nevezetes 1973-as, szigligeti esetre, amikor Csurka tajtrészegen szidta írótársait.

Domonkos szerint szinte normális is, hogy ilyen állapotban, őszintén belekötött az „ortodox kommunistákba, cionista zsidó karrieristákba”.

Innen csak egy ugrás, hogy a szerző azon lamentáljon, mi is az antiszemitizmus. Érdemes idézni: „ha valaki mondjuk a zsidók kivégzését vagy deportálását követeli, netán fizikai bántalmazásukra, üldöztetésükre buzdít és a minden emberi teremtményt mélyen bántó, ún. becsületsértő, becsmérlő kijelentésre ragadtatja magát velük szemben.”

Hm, „mondjuk”, „netán”, „ún.”… Innen az jön, hogy Domonkos szerint valójában Csurka az eset áldozata, mert ekkor kezdődött el a bosszúhadjárat ellene, ekkortól büntetik, ami máig avagy a haláláig tartott. Az igaz, hogy egy évig szilenciumra ítélték, de aztán úgy beindult a karrierje, hogy csak Moldova előzte be, aztán meg nyilván a parlamenterség lett a büntetése.

Zárug Péter Farkas először magának is szobrot állít, bár még 2002-ben szakított mesterével, miután elbukott a MIÉP a választáson. A pontos okot Zárug nem tárja fel – valami kampánnyal kapcsolatos szakmai álláspontot említ meg –, szóval, nem ideológiai volt a szakítás. A maestro korszakos meglátásait emlegeti – meg hibáit is –, hogy aztán Antall és Csurka 1992-es szakítása kapcsán idézze oldalakon át. Majd ismét újabb lapokon közölje a dolgozat azon részét, „amelyekkel Csurka végérvényesen antiszemitává vált.”

Azt gondolnánk, Zárug szemében. De nem, mert egy kis hímezés-hámozás keretében megállapítja: „És hogy összeesküvés-elmélet a New York-Párizs-Tel Aviv hálózat? Ma már történelmi tény, amire Csurka dolgozatában akkor utalt.” Meg hogy Mark Palmer későbbi USA-nagykövet 1986-ban kikkel is találkozott az ellenzékiek közül? Pár név megemlítése után nem is kertel: „És végezetül a végzetes kérdése: Melyik is nem zsidó közülük?” Mármint ez Csurka kérdése (volt), de akár Zárugé is lehetne. Aztán idézi a korabeli Kövért, aki lenácizta Csurkát. Majd tovább mentegeti őt, hogy nem is volt itt semmiféle náci alapvetés, ez mind a balliberális sajtó műve volt.

A kötet szerzői ugyan direkt igyekeztek – olykor felvállalva némi szubjektivitást – az objektív történészi, elemzői szerepbe helyezkedni, tudósnak látszani (lábjegyzetek, bibliográfia), de nagyon nem sikerült. Ez is inkább pamflet, mint Csurka írásai. Cinikusan azt mondanám, ezt a könyvet kéne befóliázni, de hát sajtószabadság van. Éljen.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Csurka István a Budapesti Könyvfesztiválon 2011-ben (fotó: Wikipedia/Vagaro)