Álmok álmodói – a magyar szocializmus újratervezői

Amikor először csak átpörgettem Rainer M. János könyvét, első benyomásom az volt: hűha, az átkosban azért legalább mekkora koponyák gondolkodtak azon, hogyan lehetne megváltoztatni a sztálini rendszert, a társadalmat és a gazdaságot – utóbbi a marxizmus értelmezésében, ugyebár, az alap.

Ahhoz képest, ma mi zajlik (NER és más kb. semmi), ha egykor szocializmusban is gondolkodtak, mégiscsak egy Németh László, Bibó István, Hegedűs András, Kornai János, de még egy Veres Péter vagy éppen Lukács György igyekezett átgondolni, miképpen kéne megtalálni a jobb magyar szoci utat.

Majd jöttek a fiatalok, zömük filozófus, mint Heller Ágnes vagy Vajda Mihály, akik 1968. augusztus 21-e után, de különösen 1973-tól már egészen másképp látták a helyzetet. Hogy aztán a hetvenes évektől olyanok, mint Bence György, Kis János, TGM lépjenek az ellenzékiség útjára – akárcsak a népiek, akiket részben Csoóri Sándor és Csurka István fémjelzett –, és akik már – nemet mondva rá – szóba sem hozták a szocialista rendszert és annak megreformálhatóságát.

Rainer M. János olvasatában a 20. századi magyar szocializmus a II. világháború után a folyamatos újratervezés kora volt. Amíg 1945 és 1948 közt még úgy tűnt, lehetséges a saját út, a Rákosi-féle sztálini éra a teljes vakvágánnyá vált a szovjet avagy marxi mestertervet hűen (és bután) másolva, 1956-ban már az újratervezés következett. A kötetből kitűnik, hogy persze, illúzióval tele volt a padlás, de akadtak józanabb ötletek, és gyakran reálisabb is volt a hozzáállás. Nem mindenki volt hurráoptimista a nagy ugrás kapcsán, és az adatokat is kritikusabban szemlélték – még ha nem is nyilvánosan, mert a kormánymédia akkor is a termelési riportokat tolta a nép elé.

De mintha az egykori politikusok, illetve szakemberek némelyike is sokkal felelősebb (!) lett volna, mint mai utódiak és ún. agytrösztjeik. Hovatovább maga Kádár is gyakran elégedetlenkedett és óvatoskodott, nemhogy a szociológusok, közgazdászok, filozófusok (akik ma szinte szót se kapnak, csak valahol az internet és a szakfolyóiratok mély bugyraiban). Akkoriban még érvek is előfordultak, bár homályos, mára persze teljesen avítt, olykor mégis jó szándékú vízióból sem volt kevés. Ezeken ma jókat nevethetnénk, mégsem tehetjük meg.

Rainer M. János: Újratervezés – Szocializmus Magyarországon a 20. században
Osiris Kiadó, 2023.
285 oldal, 4480 Ft

Íme egy példa Rainer könyvéből: a Szovjetunió Kommunista Pártja 1959-ben fogadta el programját, miszerint 1970-ig gazdaságuk eléri az USA egy főre eső termelési értékét. Két és fél év múlva ezt megtoldották azzal, hogy 1980-ra nemhogy utolérik a legfejlettebb tőkés országokat, de túl is szárnyalják őket. Kádárék ugyan ezt írták be a nagyfüzetbe, de annyira nem lobogtatták, főleg nem a húszéves tervet. Ám a Nagy Tervezgetés hagyománya ezek szerint megmaradt: mert úgy tűnik, a fideszes tervezőknek, s főleg az első számú spin diktátornak (spin doktorainak nyomában) – ,akiknek java a nyolcvanas években szocializálódott, ha nem előbb – minimum a tudatalattijában ott maradtak a polgazd- és marxizmusórákon tanultak. Nem csoda hát, ha folyton utol akarják érni Ausztriát – hol 2030-ban, vagy éppen harminc év múlva).

A sajátos magyar út sem új és különleges gondolat, hisz ott a Németh László-i (és mások által) forszírozott harmadik út. 1956 pedig épp a szuverenitást és a semlegességet állította az egyik középpontba (ezért is fura, hogy mára az „elit” menekül 56-tól). De miképpen most, úgy önmagában véve akkor sem volt ördögtől való, hogy ha a szocializmus keretein belül is, de a társadalom megreformálására és megújítására tettek kísérletet. A történelmi tragédiák után ez érthető és elvárható is volt. Ezerszámra gyártották az iratokat, tervezgettek – bár az 1989 után történtek függvényében ez megmosolyogtató és fölöslegesnek is bizonyult. A kötetet olvasván azonban felmerül a kérdés, hová veszett el a hetvenes-nyolcvanas éveket jellemző rendszerkritikusság? Mintha eltékozoltunk volna egy hatalmas örökséget.

Rainer M. János könyve sokkal több, mint a szocialista rendszer újratervezésének, reformjainak történelemtudományi leirata, és főleg nem a rendszer új kritikája. Annál sokkal több, mivel a mű a sajátos körülmények közepette működő értelmiségi, szakemberi és részben politikusi újratervezésnek, mint eszmetörténetnek a bemutatása, s a szerző különösen arra törekszik, hogy megértse, mikor, mit és főképpen miért mondtak (ha merték mondani) az adott gondolkodók, elemzők. Nem könnyű olvasmány, mégis, olykor mintha nosztalgiánk támadna azon idők iránt, amikor még egy puha diktatúra közepette is úgy tűnt, van értelme a társadalmi-gazdasági kérdésekről nagy ívben gondolkodni.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Baloldalon a lerombolt Erzsébet híd pesti hídfője 1945-ben (forrás: Fortepan), és jobboldalon, a könyv címlapján a híd újjápítése, az első pályaegység beemelése a pesti alsó rakpartról nézve 1964-ben. (forrás: Fortepan/Szalay Zoltán)