Csak azt hiszik el, amit saját maguk láttak – német médiaprojekt egy libanoni menekülttáborban, magyar trénerrel

sh2-1024x768

 

Milyen médiára lehet szükség egy menekülttáborban? Mely információk a legértékesebbek a menekült létben, és milyen társadalmi, közösségformáló szerepe lehet egy médiának? Ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ a DW Akademie, Németország médiafejlesztéssel foglalkozó állami szervezetének libanoni programja. A világ egyik legrégibb, ENSZ-fennhatóság alatt álló, 1948 után létrehozott menekülttáborában, Shatilában ősztől induló médiaprojekt egyik előkészítőjét, az Átlátszó főszerkesztő-helyettesét, Mong Attilát kérdeztük.

 

KORMÁNYPROPAGANDA HELYETT VALÓDI HÍREK

Előfizetőket keresünk – támogasd a független tényfeltáró újságírást havi 1000 forinttal!

 

2016 végén indul Shatila Voices munkacímmel egy civil média projekt Shatilában – milyen keretek között jön létre és mi a célja?

MA: A DW Akademie idén kezdett bele egy nagy libanoni programba. Libanonban évtizedek óta nagyon sok menekült van, és az utóbbi években rengetegen érkeznek Szíriából, közülük pedig sokan a régi menekülttáborokba mennek. A DW Akademie egyik projektje azt célozza, hogy ezekben a menekülttáborokban helyi, közösségi média jöjjön létre, azoknak a fiataloknak bevonásával, akik ott élnek.

Ennek a projektnek a tesztverziója indult el tavasszal Shatilában, és ha jól működik, akkor más menekülttáborokban is kezdeményezik majd. A cél egyrészt a helyi közösségek informálása, másrészt az, hogy egyes érdekes cikkek, sztorik átvétele révén más megvilágításba kerüljenek a táborok és az ott élők a libanoni fősodratú médiában is, amely vagy nem vesz tudomást a táborokban élőkről, vagy csak negatív hírekről, bűnözésről és az áldatlan állapotokról számol be.

A DW Akademie biztosítja az anyagi hátteret, német állami és uniós forrásokból; helyben pedig együttműködnek egy több táborban tevékenykedő civil szervezettel, amely leginkább a mindennapok élhetőbbé tételén fáradozik, és eddig nem is foglalkozott médiaprojektekkel.

Hogyan épült fel a tesztverzió első szakasza?

16 fiatalt választottak ki, akik 18-20 évesek, és különféle újságírói alapképzéseket kapnak (videóriporter, storytelling stb.), technikai, szakmai tudást, miközben elindult magának a médiakezdeményezésnek az előkészítése is. Az én szerepem az volt, libanoni kollégámmal együtt, hogy a „design thinking” módszerével, a felhasználók, tehát a menekülttábor lakóinak bevonásával találjuk ki együtt az ősszel induló projektet, azaz egyfajta stratégiai tanácsadás.

A design thinking vagy human-centered design módszer lényege, hogy a felhasználókat a kezdetektől bevonva, velük együtt tervezzük meg a projektet. Ezt a problémamegoldás-orientált, rögzített lépésekből álló módszert kezdetben a technológiai cégek használták. Mi az első etapját csináltuk végig: az volt a célunk, hogy felmérjük, milyen igényeik vannak a menekülttáborban élőknek. Nemcsak az információval, médiával kapcsolatos, hanem általában mindenféle igényt próbáltunk felmérni – és az általános szükségletek felől haladni a médiaprojekt céljai felé.

 

sh3

 

Hogyan képzeljük el az életet Shatilában?

Ez nem egy olyan menekülttábor, ahol sátrakban vagy konténerekben laknak az emberek, hanem „rendes” épületek állnak, akár egy városi negyedben, és külső szemlélőként, ha először jársz Bejrútban, nem is feltétlen veszed észre, amikor átléped a tábor határát. Miközben az ott élők számára persze nyilvánvaló, hogy az egy másik terület.

Shatila úgy néz ki tehát, mint egy nagyon szegény városrész, ami tervezés nélkül jött létre, sikátorokkal elválasztott házak egymás hegyén-hátán – nagyon magasak is, mert az utóbbi évtizedekben egyre több lett a lakó, és az újonnan érkezők újabb házakat húztak fel, vagy újabb emeleteket a már meglévőkre, persze minden szabályozás nélkül. Nagyon sokan, több tízezren élnek tehát egy nagyon kis területen, alig egy négyzetkilométeren, elég rettenetes körülmények között. Van valamilyen vízszolgáltatás, szennyvízelvezetés, szemétszállítás, de mindezzel van rengeteg gond is, akárcsak a közbiztonsággal.

Ez egyébként a helyiek egyik fő problémája is, hogy nem érzik magukat biztonságban. Hogyan is érezhetnék, hiszen ez egy „törvényen kívüli” hely, a libanoni hatóságok nem foglalkoznak vele, és a mainstream médiában is gyakran megjelenő elképzelés szerint itt húzódnak meg a bűnözők, mivel ide nem jönnek be a rendőrök.

Dolgozhatnak-e az itt lakó menekültek?

Attól függően, hogy mikor érkeztek a táborba, hogy palesztinok vagy szírek, más és más státusszal, engedélyekkel rendelkeznek, de általában véve nehéz lehet a helyi munkapiacra bekerülniük. Sokan azért is ragaszkodnak a menekült státuszukhoz, mert bíznak benne, hogy visszatérhetnek a hazájukba, ez még azokban a palesztinokban is nagyon erős vágy, akik már több évtizede, generációk óta itt élnek. Ragaszkodnak a visszatérés jogához vagy reményéhez.

Shatila közepén áll egy óriási toronyházszerű épület, aminek a falán van egy kb. két emeletnyi nagyságú kulcs, ami azokat az otthonokat jelképezi, amelyeket ott kellett hagyniuk. Tehát folyamatosan fenntartják a reményt, hogy visszatérhetnek Palesztinába. Mindezek miatt főleg a fekete és a szürke munkapiacon tudnak elhelyezkedni.

Milyen társadalmi háttérrel, képzettséggel rendelkeznek a projektben résztvevő fiatalok?

Voltak közöttük szírek, viszonylag újonnan érkezett, szíriai palesztinok, és több generáció óta ott élő palesztinok. A konkrét családi hátterük, képzettségük nagyon különböző volt, és a különféle státuszukból adódóan más hozzáférésük volt a libanoni oktatási rendszerhez is. De abban mindannyian egyetértettek, hogy az oktatás kérdése nagyon fontos szempont, és mindannyian szerették volna folytatni a tanulást.

A helyi közösségek között számos konfliktus él, ami természetes, hiszen folyamatos küzdenek az erőforrásokért, a vízért, a lakhatási lehetőségekért, elég magasak a lakbérek is. Nincs sok szolidaritás más csoportok felé. A „régi” palesztinok kicsit bizalmatlanok a később érkezett palesztinokkal, és mindkét csoport bizalmatlan az utóbbi években jött szírekkel szemben.

 

sh4

 

Ez egy nagyon fontos szempont volt a DW-nek, és a workshopon végzett munka eredménye is az volt, hogy azonosítottuk az ott élők vágyát, hogy a közösségek között valamilyen értelmezhető dialógus legyen – ez lenne tehát a létrejövő médiaplatform egyik célja. A projektben résztvevők is magukban hordozták ezeket a problémákat, és az együttműködés egy lehetséges mintáját teremtették meg, hiszen maguk között is át kellett hidalniuk a fentiekből eredő különbségeket. És bár nagyon fiatalok és jó fejek voltak, de mindez nekik sem ment bökkenők nélkül.

Milyen volt a lányok-fiúk aránya?

Ez egy német szervezet, tehát a nemek aránya mindenképp kiegyenlített… bármilyen eseményt, képzést csinálunk, nemcsak a résztvevők, hanem lehetőleg a trénerek is fele-fele arányban nők és férfiak. Egyébként, mivel a nők a helyi közegben korlátozottabban mozoghatnak, és nagyon nagy volt bennük és irántuk is a bizalmatlanság, amikor például ismeretlenekkel kellett interjút készíteniük az utcán, minden csoportba vegyesen osztottunk be fiúkat és lányokat.

Így képzi a fiatal menekülteket a DW

Az előkészítés első fázisában, egy 4 napos workshop a design thinking módszerével kísérelte meg feltárni, mi lehet egy civil média szerepe, célja, formája ebben a nagyon speciális környezetben. A DW Akadémia eredeti kérdésének – „Hogyan segítheti a média a Shatilában élő fiatalok életét?” – pontosításához fontos volt megérteni, milyen szükségletei, problémái vannak ezeknek a fiataloknak.

A legjobb módszernek az tűnt, ha megkérdezik őket magukat, ezért a workshop első fele arra készített fel, hogy a résztvevők empatikus mélyinterjúkat csináljanak a táborban lakó fiatalokkal. Az interjúk, a klasszikus újságírói magatartás helyett (amikor a cél információk szerzése), arra irányultak, hogy a kérdező bele tudjon helyezkedni a kérdezett perspektívájába. Hogyan kerülje el az ítélkezést, a kész megoldások felvetését, és hogyan próbáljon, inkább az érzelmeken, érzéseken és az emberi történeteken, mint a tényeken keresztül a feltárandó szükségletek mélyére hatolni.

Szerepjátékok, beszélgetések segítettek abban, hogyan kezeljék a workshop résztvevői riporterként a visszautasítást, a gyanakvó vagy ellenséges reakciókat, és hogyan próbáljanak bizalmat kiépíteni. A félelmek ellenére a terepmunka eredményesnek bizonyult, a helyi civil szervezet által is előkészített „bevetés” során nagyon bensőséges beszélgetésekre is sor került, és a lakók értékelték, hogy valaki meg szeretné őket hallgatni.

A feltárt szükségletek – pl. a biztonság, a valahová és a közösségbe tartozás vágya – ugyan nem feltétlen a médiához kapcsolódnak, de ezeknek révén átkeretezhetők az eredeti célok: „Hogyan használhatnánk arra a médiát, hogy bizalom-alapú közösség jöjjön létre Shatilában? Hogyan használhatnánk a technológiát, hogy növekedjen a táborban a biztonságérzet? Hogyan használhatnánk arra a történeteket, hogy az itt lakók önbecsülését növeljük?”

A felhasználók igényeinek mélyebb megértése nyomán a workshopot lezáró szakaszban született ötletek között szerepeltek pl. olyan összejövetelek, ahol a menekültek az őket ért traumák feldolgozása érdekében elmesélhetik történeteiket, vagy a drogfüggőség elleni küzdelemről szóló videódráma. Technikailag a helyi médiafogyasztási szokásokhoz, úgy tűnik, egy mobilalapú platform illeszkedne leginkább, amely pl. rövid videókkal operálna. (A trénerek cikke alapján.)

 

A workshop első napján a résztvevők még a lakosság elutasításától, sőt fizikai agressziótól tartottak, 4 nap múlva pedig meglepetten konstatálták, hogy a helyiek sürgetik és bátorítják őket.

Nagyon sok félelem volt bennük, és egy ilyen közegben érthető, hogy még a legártalmatlanabb kérdések is, például az, hogy honnan jöttél, negatív reakciókat válthatnak ki. Mindenki tart például a különféle titkosszolgálatoktól. Ezek a fiatalok mindannyian egy viszonylag zárt környezetből jönnek, a családjuk körében telik az életük, és mindannyian átmentek valamilyen traumán.

Mindez tehát növelte a félelmüket, de a tapasztalatok végül elég pozitívak voltak, nagyon kevesen utasították el őket, amiben persze az is közrejátszhatott, hogy néhányuk szinte tininek nézett ki. Ha odamegy hozzád egy fiatal gyerek az utcán, azzal, hogy beszélgetni szeretne veled, nem utasítod el.

 

sh1

 

Mi az, ami a megtapasztaltakban a legmeglepőbb volt számodra?

Engem nyilván minden meglepett, mert minden nagyon új volt Shatilában. Bár utólag ez logikusnak tűnik, de meglepő volt szembesülni azzal, hogy a rettenetes körülmények mennyire alááshatják a közösségek közti viszonyt. Ami talán ennél is meglepőbb, hogy mindennek ellenére a fiatalokból nem lehet kioltani az optimizmust, hogy keresik az utat, hogy juthatnának előre… és ez számomra nagyon inspiráló volt. 18-20 évesek, és mindegyikük átélt valamilyen traumát, az utolsó nap volt is egy ilyen kör, hogy mindenki elmesélte, hogy jutott Shatilába.

Rémisztőbbnél rémisztőbb történeteik voltak, például arról, hogyan menekültek ki az ISIS uralma alá került városból, a lányok öreg nőnek öltözve, elcsúfítva magukat, mert attól tartottak, hogy leleplezik őket. Volt olyan lány is, akit a szülei hónapokig nem mertek kiengedni a házból. Ennek ellenére mindannyiukban ott van a remény, hogy előbbre jutnak, és az újságírás egy nagy kiugrási lehetőségnek tűnik. De az is iszonyú büszkeséggel töltötte el őket, hogy nyert a pályázatuk – maga a képzés is reményt adott nekik.

Hogyan tájékozódnak a helyiek, milyen médiát fogyasztanak – és mennyire követik pl. az EU menekültpolitikájának alakulását?

Iszonyatos bizalmatlanság van mindennel szemben, ami média, minél professzionálisabb, vagy profinak tűnő hírszolgáltatás, annál inkább. Lényegében csak azt hiszik el, amit saját maguk láttak, vagy egy közeli ismerős, barát, családtag megerősítette. Hiába terjed el bármilyen hír a táborban, pl. hogy új élelmiszercsomag érkezik – azt is csak akkor hiszik el, ha olyan ember mondja, akiben feltétlenül megbíznak.

Ezért a tájékozódásban elsősorban a személyes kapcsolatok számítanak, illetve az azokra épülő közösségi médiát használják, Facebook-, WhatsApp-csoportokban vannak. Ez persze számunkra nagyon fontos konklúzió volt, egy olyan szempont, aminek okvetlenül érvényesülnie kell majd a jövendő médiában, ami feltehetően egy közösségi mobil platform formáját ölti majd.

Az Unióval kapcsolatban: mivel sokan el akarnak jönni a táborból, és sokan szeretnének kivándorolni, többen pedig Európába, folyamatosan figyelemmel kísérik az uniós menekültpolitika alakulását. Miközben persze sok barátjuk, családtagjuk él szerte a világban, az ő révükön is tájékozódnak.

Az általatok használt módszer mennyire kontextus függő – ha mondjuk Budapest XII. kerületében, vagy Párizs külvárosában látnátok munkához, akkor is így járnátok el?

A módszer nem kontextusfüggő, ahogy említettem, technológiai cégek használták kezdetben, de mára kiterjedt irodalma van az NGO-szektor vagy a társadalmi innováció területén is. Így például az ENSZ Menekültügyi főbiztossága is alkalmazza, többek között médiaprojektekhez is.

A saját tapasztalataidhoz képest, mennyire más egy menekülttábor, pláne egy ilyen különleges státuszú tábor keretein belül médiát csinálni?

Még nem tartunk ebben a fázisban, de erre én is nagyon kíváncsi vagyok. Iszonyú érdekesnek tartom az ötletet, és nagyon fontos, hogy legyen egy helyi média, ami segít akár a közösségfejlesztésben is, a közösségek közti párbeszéd létrejöttében. De hogy ez a gyakorlatban milyen lesz, az még nekem is rejtély.

 

Kapcsolódó cikkeink

A jó bevándorlók: arab, török és ázsiai üzletemberek az Orbán-család körül

Kvótamenekültenként több mint 7 évnyi ellátás árát költöttük gyűlöletkampányra

A Human Rights Watch is szót emelt a menekültek ellen irányuló rendőri túlkapások miatt

Kék egyenruhás rendőrök kutyákkal, ököllel és gázsprével verik vissza a menekülteket a szerb-magyar határon

Veréssel, sokkolóval, kutyákkal fogadják a kerítést megmászó menekülteket, aljas dolgok történnek a déli határon

A Közel-Kelet már a harmadik világháború hadszíntere – Bese Hozat, a KCK társelnöke

Elveszett lelkek a török-görög határzáron: csempészek, kurvák, lágerek

 

Magyarországon milyen szerepe, értelme lenne szerinted hasonló közösségi médiaprojekteknek?

Én nagyon hiszek ebben a lokális és kis közösségeknek szóló médiában, szerintem ennek még nagyon nagy tér van Magyarországon is. Elindult ugyan már a kerületek vagy kis körzetek médiája (pl. az ittlakunk.hu), de az olyan kezdeményezésekben, ahol nem csak produkálsz valamilyen tartalmat a közösségnek, hanem a közösség produkálja a tartalmat – szerintem még nagyon sok fantázia van.

Dobsi Viktória

A felhasznált fotókat Mariam Semaan készítette, forrás.

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.