Bezárás
Cikkek

Elveszett lelkek a török-görög határzáron: csempészek, kurvák, lágerek

Napi ötszáz menekült visszafogadását és a menekültáradat megállítását ígérték márciusban a török hatóságok, amikor megszületett az Európai Unió és Törökország közötti menekültügyi megállapodás. A tavaly óta tartó válság enyhítéséért és a térség biztonságpolitikai erősítéséért cserébe legalább három milliárd eurós támogatást és vízummentességet várnak a törökök. Két hónappal a megállapodás érvénybe lépése és az első kitoloncolások után úgy tűnik: a menekültáradat csökkent, de korántsem állt le. Aki nagyon akar, és elég pénze van hozzá, most is át tud jutni a török-görög határon. Tavaly több, mint egymillió ember érkezett Európába illegálisan, az ENSZ menekültügyi hivatala szerint ebből 800 ezer Törökország felől jött. Helyszíni riport Törökországból és Leszboszról.

keepcalmsame2

Márciusban úgy tűnt, a török hatóságok rendkívüli erőfeszítéseire van szükség ahhoz, hogy a tavalyihoz hasonló léptékű embertömeget meg lehessen állítani. Az első, április eleji kitoloncolások körülményei arra utaltak: az uniós és a török hatóságok egyaránt elszántak a szigorításra. Az első menekülteket szállító hajók április első napjaiban indultak útnak Leszboszról, illetve Chiosról: 200, többségében pakisztáni és afgán deportált érkezett.

A görög hatóságok ekkor úgy nyilatkoztak: az érintettek közül senki nem kért menedékjogot Görögországban, és  mindenki önként vállalta a törökországi visszatérést. Az érkezők között két szíriai állampolgár volt, akik – szintén a görögök szerint – maguk kérték a visszautaztatásukat.

Bár a hivatalos verzió szerint nem történt hatósági kényszerintézkedés, a török partokra érkező hajókat szigorú intézkedések közepette várták. Dikiliben, a török kikötővárosban, lezárták a tengerpartot, a fotósokat-újságírókat nem engedték közel a beérkező hajókhoz, a partra szálló menekülteket ponyvával takarták el, hogy ne lehessen közelről fényképezni őket.

O39C1987

Ahhoz, hogy tartani lehessen a „deportációs ütemtervet”, Dikiliben külön fogadóállomást, befogadó központot építettek volna fel a török hatóságok. A helyi lakosság azonban tiltakozott: attól tartottak az üdülőövezet lakói, hogy végleg elpártolnak a turisták a térségtől, ha városukról elterjed, hogy ide érkeznek, itt tartózkodnak a kitoloncoltak.

Az április elején deportáltak azonban nem maradtak sokáig: nagyon gyorsan tovább szállították az érkezőket a bolgár-török határ mentén található Kirklarelibe. Ennek a kisvárosnak a közelében évtizedek óta működik menekültközpont. 1989-ben a Bulgáriából érkező törököket fogadták itt, 1992 után, a délszláv háború évei alatt, itt szállásolták el az ide érkező bosnyákokat.

O39C3657

Efkan Ala török belügyminiszter április elején azt nyilatkozta, Kirklareliben és Törökország további 16 központjában fogják addig ellátni az érintetteket, amíg fel nem veszik a kapcsolatot származási helyükkel, és haza nem küldik őket. A megnevezett központokban körülbelül tízezer férőhely van – hacsak nem fektet be a török kormány új fogadóhelyek kialakításába és az ellátó rendszerek fejlesztésébe, akkor körülbelül ennyi ember ellátása megoldott a következő hónapokban.

Egyelőre azonban nem tűnik úgy, hogy Törökország valóban a menekülthullám visszafordítására, a menekültek tömeges befogadására készülne. Nem csak azért, mert távozik az uniós megegyezés egyik fontos támogatója, Ahmet Davutoglu miniszterelnök. És nem csak azért, mert Recep Tayyip Erdogan államfő elzárkózik az Unió által kifogásolt török terrorizmusellenes törvény megváltoztatásától. Ez ugyanis sokkal inkább szolgálja Erdogan belpolitikai érdekeit és az ellenzékkel való leszámolást, mintsem a menekültútvonal biztonságosabbá tételét.

O39C3456

A helyszínen tapasztalható jelek szerint a helyi és kormányzati hatóságok egyaránt abban érdekeltek, hogy a menekültbomba élesítve maradjon, és bármikor újra elindulhasson a tavalyihoz hasonló hullám. A legális, féllegális és illegális táborokban pang a tömeg, az embercsempész-hálózatok gyakorlatilag a hatóságok szeme előtt működnek vagy épp „alvó” hálózatokként pihennek. De minden adott ahhoz, hogy a tavalyi év krízise felerősödjön: van ki, van kivel és mivel határt sértsen. Van is miért: a menekültútvonal akut problémái, a fogyatkozó források, a rossz szociális körülmények, a bűnszövetkezetek működése kiszolgáltatottá és kétségbe esetté teszi az embereket.

Ezt az állandó készültséget és feszültséget jól szemlélteti Izmir, az a három és fél milliós nagyváros, ahol az Európába igyekvők zöme előkészítette a tengeri átkelést. Itt az elmúlt években hat olyan regisztrációs központ működött, ahol a menekültek ideiglenes tartózkodási engedélyt kérhettek. Ez az engedély volt például a feltétele annak, hogy a Törökországban tartózkodók egészségügyi ellátásban részesüljenek. Ezeken a gyűjtőpontokon ujjlenyomatot vettek a jelentkezőktől, fotó készült róluk és regisztrálták tartózkodási helyüket.

O39C3679

Az idén azonban a hat központból négyet felszámoltak, és az Uniós megállapodás után, április közepén még egy bezárta kapuit. A még működő utolsó irodában hosszú sorok várakoznak, órákig-napokig kell várni, amíg az ügyintéző sorra veszi a jelentkezőket. A kisgyerekes szülők kivárnak, számukra fontos, hogy a gyerek iskolába járhasson, szükség esetén orvoshoz jusson. Nagyon sokan feladják a regisztrációt. Most sokkal kevésbé lehet tudni, hányan várakoznak Európa kapujában, mint tavaly ilyenkor.

A menekültek által lakott  izmiri Basmane negyed utcáin vibrál a feszültség. A rendkívül jó infrastruktúrának, látványos befektetéseknek örvendő város szívében baljós, fekete lyuk ez a negyed. Itt még állnak a régi város „kis házai” (amelyeket más kerületekben, a hatvanas évek nagy iparosításának és betelepítésének évtizedeiben lebontottak, emeletes tömbházakra cseréltek), a düledező, rég lakatlanná vált otthonokon ott vannak az új, illegális beköltözők, hatóságok elől bujkálók nyomai.

A hulladékfával, rongyokkal, kartonnal toldott-foldott falak mögött csend van, embert alig látni, de a legváratlanabb helyen – tetőtéri ablakban, omló falak réseiben – fel-felbukkan egy egy száradó gyerekruha, előkúszik a frissen fővő étel szaga. Valakik, valahogy, valamiért most itt, rejtve élnek.

20160505_161956 (1)

Bejárni Basmanét olyan, mintha a pokol bugyrain haladna az idelátogató. A kísértetváros rejtekhelyei közötti térben bolhapiac működik: itt a legszegényebbek azt árulnak, amit érnek, amiből bármilyen csöppnyi bevételt remélnek. Törökök, szírek, kurdok vegyesen küzdenek a betevőért. Van, aki ketrecbe zsúfolt élő tyúkokat árul, van, aki agyonhasznált, sáros talpú cipőkön akar túladni. Arrébb edényeket kínálnak – az egyik kopott serpenyőben még rántotta is van. Egy öregember pillepalackok dugóit árulja – ki tudja, kinek és miért. A negyed bejáratánál teljes a reménytelenség és a nyomor, de néhány utcával arrébb már látszik, a menekültnegyednek megvannak a maga működő üzleti ágai.

A bolhapiac közvetlen közelében „night klubok” sorakoznak sűrű egymásutánban. A kirakatokban akt- és félakt fotók, az ajtók nyitva: időnként ki is lép az utcára egy-egy fehérneműbe, a helyhez illő fellépőruhába öltözött nő. Nyílt és vállalt prostitúció folyik itt. Az alig felöltözött prostituáltak mellett  jönnek-mennek a menekült családok, a nők elfátyolozva, gyakran nem csak az arcukat-szemüket takarják, de még kesztyűt is viselnek.

O39C3887

A prostituáltakról azt állítják, nem menekültek, hanem a posztszovjet körzetből érkezett szexmunkások, de nem kerülünk közelebb hozzájuk. Az egyik night klub bejáratánál, ott, ahol a lányok kijönnek elénk, egy férfi ragad karon. Csak törökül beszél, és erővel visz tovább néhány utcányira. Csak később derül ki, kisebb viaskodás után, hogy a közelben lévő történeti múzeum felé vezet, mert azt szeretné, ha inkább a kulturális nevezetességekkel foglalkoznánk, nem a prostituáltakkal.

A bordélyházak közé egy különös intézmény ékelődik: alagsorában török teázó működik (csak férfiak ülnek az asztalnál), fent az emeleten lakrészek sorakoznak. Kedves, fiatal férfi invitál a bejáratnál, faggat, hogy kik vagyunk. Forduljunk hozzájuk bizalommal információért, szállásért – tanácsolja. Ők itt amolyan „menekültsegélyezést” vállalnak – az európai import-export cégük mellett –, lehet itt szállást kérni, és „más szolgáltatásokat is”, sok átutazó megfordult már itt. Jó a kapcsolatuk a helyi önkormányzattal és a rendőrséggel is – magyarázza emelt hangon, közben alaposan körülnéz –, ha kell, velük is összehoznak, mert a cél az, hogy „rend legyen” Basmanéban.

a csillogo haju szir menekult basmane negyedben

Nem derül ki, mit jelent ez a night klubok árnyékában, rendőri segítséggel elképzelt rend, de a bazár forgataga nyújt erről némi képet. A szűk utcákban újabb teázók, improvizált kis utcai pultocskák, és aprócska boltok működnek – többségükben évek óta itt élő menekültek dolgoznak. A legmenőbbek a borbélyműhelyek: még a láthatólag szegény menekültek szakálla-haja is műgonddal rendezett. A nyírásra várók egymás után mesélik, ki mi volt odahaza, kinek hol van rokona Nyugaton. Egy sovány, beesett arcú fiú ül egy pazarul kivilágított fodrászat előtt, Presley-tarajt nyírtak neki, haján vastagon ragyog a flitter.

Néhány méterrel arrébb szintén szír fiúk péksége, mosolyogva kínálják az igazi szír süteményt, a „brióst”, nem engednek tovább, amíg meg nem vendégelnek. Sötétebb a tekintete egy harmincas férfinak: ő teákat árul egy barkácsolt pultról, magas vérnyomásra, menstruációs problémákra, lelki zavarokra is vannak füvei. A kis celofánzacskókon török, angol és arab felirat. Hálás a megvásárolt teákért, tanácsokat ad és aztán halkan odasúgja: „tudja, én valamikor igazi gyógyszertárban voltam igazi gyógyszerész, Damaszkuszban”.

Az utcai kisasztal mellett guggolva dolgozó órások, ékszerészek, a járókelők cipőjét pucoló cipőtisztítók, a zokni- és sapkaárusok mellett újra és újra felbukkannak az eladásra kínált (hamisított) mentőmellények is. Cégérként lebegnek, hol kell érdeklődni az utazáshoz szükséges további információért, eszközökért. Basmane utcáin nem veszik túl komolyan az uniós megállapodást.

O39C3831

Kéregető gyerekek szaladnak szembe innen is, onnan is, messziről kiabálják: „szírek vagyunk”, de a felnőtt férfiak elhessegetik őket, ne zavarják az üzletet. A messzire sárgálló mentőmellények között többször bukkannak fel rendőrök is, ügyet sem vetnek az embercsempészet cégéreire. Beülnek teázni a menekültek közé, láthatólag családias a légkör, jól ismerik egymást. Néha – mondják a Basmane negyed lakói – van razzia, érkezésünk  előtti napon zártak be ideiglenesen egy bordélyházat.

A menekültek között is tisztogatnak néha: a tartózkodási engedély nélküli afgánokat, pakisztániakat, az észak-afrikaiakat és azokat viszik el, akikkel „baj van”. A baj pedig újra és újra felüti a fejét ebben a túlzsúfolt, utcai alkukra és adok-veszekre utalt negyedben, ahol a műanyag dugók és emberi testek forgalma hozza a napi betevőt. A csendes csütörtök délutánon két verekedés is kitör: egyszer észak-afrikai fiúk esnek egymásnak ököllel (előbb-utóbb úgyis elviszik őket – legyint az egyszervolt damaszkuszi gyógyszerész), másodszor két család vész hangos kiabálással, lökdösődéssel össze. Sok ember ezen a szűk kis helyen, ilyen körülmények között biztosan nem fér el sokáig.

O39C2131

Ennek ellenére Izmirtől egy órányi autóútra lévő Dililben, ott, ahova visszavárták április elején az Európából kiutasítottakat, mindenki úgy tudja, a menekültkérdés már nem  kérdés, mert meg van oldva. Mülteci? Menekültek – kérdeznek vissza érdeklődésünkre a helybéliek? No problem! – mondják mosolyogva, két tenyerükkel a „kéz kezet mos” gesztusait ismétlik. „Már nem jönnek többet” – ismételgetik, és csak a vállukat vonják, ha arról faggatjuk őket, hova érkeztek a deportáltak, hol szállásolták el és hova vitték őket. Március végén hivatalos térkép jelent meg arról, hol épül fel majd a menekültközpont Dikiliben. Most senki nem tud arról, mi lett az ígérettel.

Van, aki úgy tudja, Dikili és Izmir között egy kisváros átmeneti szállására küldték őket a bolgár határ menti internálás előtt – de hiába buszozunk odáig. A helyiek éppolyan tanácstalanul vonogatják a vállukat, nem tudnak vagy akarnak mondani semmit a deportáltakról.  Mintha egy rémmese ijesztő, de nem létező szereplője után kutatnánk – olyan válaszokat kapunk.

O39C2754

Dikilibe visszatérve a helyi rendőrőrs (szotyolázó, google translate-en keresztül kommunikáló) tagjai igazítanak útba. Tényleg volt menekültközpont itt, de már nincs, ne menjünk arra, nincsen ott semmi látnivaló. Ha arra is megyünk (nincs lezárva a körzet), semmiképpen se fotózzunk, szólnak utánunk többször.

Akadálytalanul haladunk a megjelölt irányba: most, hogy Törökország szigorúbb ellenőrzést ígért, sokkal békésebb a táj, mint egy éve Görögországban, amikor a menekültek akadálytalanul hömpölyögtek határokon át. Akkor katonai járőrök, útzárak, -ellenőrzések követték egymást. Itt most, Izmir–Dikili–Candarli körzetében egyetlen egy járőrrel se találkoztunk. A helyiek tudni vélik, hogy a tengeri ellenőrzés folyamatos, de mi egyetlen kirendelt hajót sem látunk.

A menekültközpontnak mondott épület valójában egy kertváros közepén álló sportcsarnok. A rendőrségi kordont jelző szalagon kívül, néhány elhagyott cipőn, ruhadarabon, személyes tárgyon kívül semmi sem jelzi, hogy ide érkezett volna a szigorúan ellenőrzött menekültkülönítmény. Egyetlen különös jele van annak, hogy tömegesen lehettek itt emberek. A vasrudakkal eltorlaszolt sportcsarnok ablakain különös, erős, szúrós szag ömlik szembe. Egészen más helyen találkozunk ugyanezzel az orrfacsaró bűzzel: Leszbosz szigetén, egy, a deportálások ideje alatt felszámolt illegális menekülttábor hátrahagyott helyszínén.

O39C2921

Célirányosan keressük ezt a tábort immár Görögországban, a Dikili–Izmir tengelyen egyértelművé vált, senki nem mond semmit, a menekültügyet maguk között elintézendő problémaként, magánüzletként kezelik a törökök. Ayvalikben találunk menetrend szerinti kompot Leszboszra, újabb kisváros, újabb elhallgatott menekülttörténetek. A határon sincs jele annak, hogy szigorított ellenőrzés zajlana. Gyors, felületes vizsgálat, nem rendészeti kérdés itt, hogy nekiindulnak-e az emberek a határnak vagy sem.

A kompon immár görögökkel beszélgetünk: ők a törökökkel ellentétben szívesen mesélnek. „Nálunk megértőek az emberek, mert Leszboszon mindenki menekült volt egyszer” – magyarázza egy szívélyes középiskolai tanárnő,  aki az 1923-as török-görög lakosságcserét előirányzó egyezményre utal. Kételkedve nevet, amikor a teljes határzárról kérdezzük, olyan nem lesz soha – mondja. Kételkedését megerősítik a Leszbosz szigetén látottak. A part mentén most is látni frissen elhagyott csónakokat, a tengerparti bokrok tövében több eldobott mentőmellény hever. Nem jönnek sokan, de akik érkeznek, sokkal többet fizetnek – magyarázza az a damaszkuszi fiatal fiú, aki „idegenvezetőnk” lesz a szigeten. Két-háromszorosát az eddigi tarifáknak.

hatarzar utani athajozok eldobalt mentomellenyei

A hírhedt Moira táborról, ahol most szigorú ellenőrzések vannak, és ahová az uniós-török megállapodás után érkezettek kerülnek, lebeszél. Kicsi a valószínűsége, hogy nyugodtan lehetne információt gyűjteni, szigorodtak a szabályok, valóságos börtönként működik a telep. Vele jutunk el a felszámolt illegális táborig, ahol esetenként két-háromszáz ember is összegyűlt a körülbelül 1000-1500 négyzetméteres területen. Még ott a komposzttal fűtött „kazán” – rothadó fűvel melegítették az itt táborozók a vizet, és a tábori konyha maradványai.

És még mindig érződik ugyanaz az erős, csípős szag, az összezárt tömeg nyoma: ugyanaz a vizelet, széklet és izzadságszag, amit Dikiliben, a vasrudakkal lezárt sportcsarnok éreztünk.

A tábor lakóit innen, a leszboszi kikötőből, a zárt Moira táborba vitték: már azokat, akik hagyták magukat. Nem messze az illegális, felszámolt teleptől három férfiba botlunk. Pakisztáni menekültekbe, akik egy nappal korábban eljöttek Moiráról. A végzetükre várnak: már megjárták Athént, és megszületett a döntés, hogy nem jogosultak menekültstátuszra, elvileg bármikor deportálhatóak.

O39C2166

„Vigyázzatok magatokra srácok, bármikor elvihetnek a rendőrök” – inti őket a tartózkodási engedéllyel rendelkező damaszkuszi fiú, de azok csak megrántják a vállukat. Kis szóváltás kerekedik köztük és a szír beszélgetőtárs között. „Törökországban jobb a rendszer, mint itt, ha kell, inkább visszamegyünk. Ott legalább ellát az orvos” – mondja az egyikük. „Jobb a rendszer, de rosszabbak az emberek” – érvel a szír menekült, aki azt is hozzáteszi: ha őt kiutasítják, inkább a tengerbe öli magát, de nem megy vissza. Vadászik rá a török embercsempész maffia, nem fizette ki nekik tavaly novemberben a szöktetéséért járó teljes összeget.

Megadóan búcsúzkodik a három utcán tengődő férfi, fotózni is engedik magukat: nekik már mindegy. Csak az egyikük fordul el, elsírja magát, amíg kattog a gép. Pszichés probléma – magyarázza a barátja, és gyengéden átöleli a vállát, úgy csitítja a társát, mint egy gyereket. Odahaza testépítő volt, izmos, erős férfi, most meg, ennyi éhezéssel, mi lett belőle? – mutat a beesett arcú, görbült hátú menekültre.

O39C1751

Az éhezés visszatérő panasz a leszboszi menekültek között: a táborokban és a táborokon kívül is a kevés táplálék miatt szenvednek az emberek. A damaszkuszi fiút hosszas rábeszélés után sikerül rábírni egy néhány eurós giroszra, saját jövedelme nincs, azt meg nem akarja elfogadni, hogy két ismeretlen nő vendégelje meg. Odahaza az apjának – meséli evés közben –, Damaszkusz mellett nagy farmja van, a telkük mellett pedig nemrég találtak egy nagy olajmezőt. Már nem vágyik haza – teszi hozzá –, barátját is, családját is szétszabdalták a politikai konfliktusok, nincs akikhez, ahova visszatérni.

Ebéd közben itt is koldusok érkeznek: újdonsült szír menekült ismerősünk dühösen kergeti el a gyerekeket. Cigányok! – magyarázza, aztán azt is elmeséli, mennyire dühös a korábban idetelepült albán vendégmunkás-kolónia a nemrég érkező szírekre. Kevés a munka, sok a nélkülöző, de az igazán rászorulók a városhatáron kívül élnek. Idegenvezetőnk a Mitilinitől tíz kilométerre lévő nyitott menekülttábor felé irányít: ott lehet felmérni, kik milyen típusú segítségre várnak. Indulás előtt telefonon próbálunk egyezkedni a tábor működtetőivel.

O39C2719-2

„Nem szeretik az újságírókat” – magyarázza segítőtársunk, miért kell előre engedélyt kérni. Itt ma a menekültbiznisz megy minden szinten. Drámai menekültfotókra vadászó újságírók, tengerből kimentett gyerekekkel szelfiző önkéntesturisták lepték el Leszboszt. Jól meg lehet élni ebből – teszi hozzá a háborút járt szír fiú keserűen, aki azt is elmeséli: már rég nem nyilatkozik arccal, névvel, mert többször pórul járt. Megérkezése után cseh újságírók szedték rá, rablómeseként tálalták nyilatkozatát arról, miért és honnan van a menekülteknek mobiltelefonja.

Tényleg nem fogadnak barátságosan a nyitott táborban sem, hosszasan váratnak az önkéntesek a recepciónál, majd végül elutasítanak: senki nincs, aki arra vállalkozna, hogy bemutassa a tábort. „Nem érnek rá az újságírókra ma” – mondja a táborvezető. Szerencsénk van: az önkéntesek nem, de a menekültek kíváncsiak ránk. Kézről kézre adnak, mindenki meséli a maga történetét.

O39C1988

Egy aleppói lány mankóval kísér. Egyik lábát repesztalálat érte két éve, azóta eleven a seb. A görög orvosok le akarták vágni, de nem egyezett bele a műtétbe, abban reménykedik, kiutazhat testvéreihez Németországba, s ott a német szakértelem megmenti az évek óta üszkösödő végtagot. Amíg az engedélyre vár, addig igyekszik elfelejteni az aleppói poklot: kis barakkján virágos függöny, a bejáratnál muskátlit nevel. „Reggel, ha felkelek, a napfelkeltét nézem, este a tengert. Hát kell ennél szebb?” – búcsúzik a lány, aki túlélte a légitámadást.

Egy 17 éves fiú széles karlendítéssel nyújt kezet: ő is Damaszkuszból érkezett, apja meghalt, bátyja Hollandiában, ő pedig hónapok óta vár valamilyen hivatalos engedélyre. Vagy arra, hogy maradjon, vagy arra, hogy továbbutazzon. Fején féltenyérnyi eleven seb. „Nézze már, mit csinálok magammal. Meg kell itt bolondulni. Nincs pénzem, nincs élelmünk. A testvérem hetek óta nem veszi fel a telefont, nem akar velem beszélni. Ha nem dohányzom, megőrülök, és már nem dohányzom, mert nincs miből” – panaszolja síró hangon. Egy idősebb afgán férfi áll a háta mögött, egymás mellé sodorta őket a tábori kényszer, apjaként vigyáz a szír fiúra. Diszkréten inti a háttérből – nem ép az elméje a pattanásos-sebhelyes homlokú láncdohányos gyereknek.

ferfibaratsag a menekult taborban

Végül palesztin önkéntesek társulnak mégis hozzánk – nekik több a türelmük az újságírókhoz, a menekültekhez is, még csak egy napja érkeztek. „Rengeteg a mentálisan sérült ember, és az akut egészségügyi problémával küzdő, már csak azok maradtak hátra, akik képtelenek továbbhaladni” – magyarázza egyikük. Olyan gyerekek számára szervez foglalkozásokat, akik a háború miatt sosem jártak iskolába.

„Figyelemzavarosak, túlmozgásosak, nagyon sok mentális problémát nem is sikerül azonosítani, nagy bajok lesznek itt” – magyarázza a háborús övezetekhez szokott ápoló. „Ne a törököknek, a görögöknek adják a pénzt.” – hallatszik innen is, onnan is, ezzel kísérnek ki az itt rekedt menekültek. Mióta életbe lépett az uniós megállapodás, azóta napról napra romlik a helyzet, egyre kevesebb az élelem, egyre rosszabbak az állapotok, utolsó menedéküket féltik.

O39C2021

Sötétben hagyjuk magunk mögött a tábort, szír háborús történetekkel, a törökországi embercsempész maffiáról szóló beszámolókkal távozunk. Már nem érhet meglepetés – ez a nap végkövetkeztetése, amikor Mitilini felé félúton, a tenger partján három autóra leszünk figyelmesek. Mindhárom gépkocsiban egy-egy férfi ül a volánnál, szemben a tengerrel. Az egyik autó lámpái ütemesen, három percenként  gyulladnak ki. Negyven percig figyeljük a várakozókat, egyértelműen észrevesznek minket. Senki sem mozdul, csak a fényszórók világítják be a sötét tenger újra és újra. Egy negyedik autó lassítva halad el mellettünk egyszer, kétszer, a harmadik fordulónál sikerül azonosítani: a román belügy hivatalos autója járőrözik.

Nem állnak meg, nem szólnak hozzánk a volán mellől kinéző férfiak, csak figyelnek. Végül egy kivilágítatlan, jelzés nélküli hajó bukkan fel a tengeren, a várakozó autók előtt köt ki. Sötét van, nem látjuk, hogy mi történik, csak azt, hogy az autóban ülők kiszállnak, és hajóról is parta száll valaki vagy valami. Tíz perc múlva tovaúszik a hajó, és lassan, egymás után elgurulnak a gépkocsik is.

„Csempészek voltak” – magyarázzák leszboszi ismerőseink egykedvűen, senki sem csodálkozik, hogy a „zárt” török-görög határszakaszon, ott, ahol menekültek százai vesztek a tengerbe, ilyen zavartalanul folyik az éjszakai árucsere.

A román belügyi autó sem kelt feltűnést: a határellenőrzést végző Frontex kötelékében közép-kelet európaiak, így románok is dolgoznak. Az uniós megállapodás után hetven rendőrt, két hajót és hat gépkocsit rendeltek ki Romániából Görögországba, hogy nagyobb legyen az uniós biztonság. Ezen az estén kaptunk ízelítőt arról, hogyan dolgoznak.

hadihajoleszboszon

Másnap, Törökország felé, a kompon szigorúbb az ellenőrzés, mint érkeztünkor. A part mellett a görög hadiflotta hajóját látjuk, török oldalon kutyás határvadász vár. Nem embert, drogot keres, látványos mutatványokkal.  Amerikai fiatalokkal, mormon világjárókkal utazunk, úgy nevetnek a kutyájával játszó török katonán, mintha valami békeidős, cirkuszi mutatványt figyelnének.

A visszaúton minden változatlan: ugyanazok a kolduló szír gyerekek, ugyanúgy libegnek az eladásra kínált mentőmellények. A fotós kolléga meséli: egy rézműves műhelyben dolgozó tízéves gyerekről készített portrét, majd ugyanazt a gyereket felfedezte egy nagyon rangos nemzetközi fotósmagazin fél évvel ezelőtt készült fényképén, ugyanúgy munkapad fölé hajolva. Ennyire viszi előre ezeket az embereket a világsajtó érdeklődése.

gyerekmunka gazentepben (1)

Biztonsági ellenőrzés sehol. Akadálytalanul haladunk a remek távolsági autóbuszjáratokkal, azokkal, amelyekre a menekülteknek tilos jegyet eladni. A reptér bejáratánál fénymásolt lapon üzenet figyelmeztet ugyanarra, hogy a nálunk lévő fegyvereket a kijelölt pultnál adjuk le, de a biztonsági ellenőr felnevet, amikor azt kérdezzük: szabad-e felvinni az utastérbe a Basmane negyed bazárjában vásárolt teákat, fűszerporokat? Itt? Hát itt nagyon sok mindent lehet – nevet rám a biztonsági őr, és jó utat kíván Európába.

Szöveg: Parászka Boróka

Fotók: Fodor Zsuzsánna Gazientepben és a török-görög határvidéken készült képei

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom