Veréssel, sokkolóval, kutyákkal fogadják a kerítést megmászó menekülteket, aljas dolgok történnek a déli határon

hatar

 

Egyre kritikusabb a menekülthelyzet a szerb-magyar határon. A horgosi hevenyészett „sátorvárosban” egyre többen várakoznak siralmas tábori körülmények közt, míg a zöldhatáron hatóságnak látszó egyenruhások rendszeres durvaságairól szólnak a hírek. Mégis újra megjelentek a menekültek Budapesten. Helyzetjelentés a déli határról és a fővárosból. Banai Tibor Péter videoriportja.

 

tamogatoi_800_450

 

Az elmúlt időszakban többször jártunk a horgosi tábor területén, legutóbb akkor, amikor 130 menekült éhségsztrájkot folytatott a szerb tranzitzóna előtti lepusztult prérin. Kétszáz kilométert gyalogoltak a negyven fokos kánikulában Belgrádtól odáig. Akkor már napok óta ücsörögtek a naptól kiégett fűben – jól elkülönülve a tábortól – leragasztott szájjal, transzparenseiket szorongatva. Előttük a nekik biztosított élelmiszerek érintetlenül egy halomba halmozva, tőlük 50 méterre, velük szemben, szerb rendőrök hátratett kézzel sorfalat álltak. Mindenki szenvedett a reggeli hőségben, a menekültek, a rendőrök és mi is.

 

Veréssel, sokkolóval, kutyákkal fogadják a kerítést megmászó menekülteket a déli határon from atlatszo.hu on Vimeo.

 

Abdul Malik 24 éves fiatal férfi az afganisztáni Kandaharból. Tavaly indult útnak. Kandahar a tálib mozgalom fellegvára, ott mindig kemény volt az élet, a hosszú harcok sem füstölték ki onnan maradéktalanul a tálibokat. Arrafelé általában két választás van: „a Korán vagy a kard” – ő a harmadik utat választotta, elmenekült.

A tavalyi menekültáradattal el is jutott Németországba, de idén, annak ellenére, hogy a háborús Afganisztánból jött, visszatoloncolták Bulgáriába, mert ott regisztrált először. Bulgáriában nem látják szívesen a menekülteket, de jól szervezett csempészhálózat működik, így 700 euróért ismét becsempészték Szerbiába, egészen Belgrádig vitték. Egy hónapot tengődött ott, és ezzel a sztrájkoló csoporttal gyalogolt idáig. Amikor rákérdeztem, hogy mit várnak a demonstrációtól, világosan fogalmazott:

„Mi nem azt mondjuk, hogy nyissák meg nekünk a határt, csak azt akarjuk a magyar hatóságtól, hogy egy kicsit gyorsítsák meg az eljárást.” Kritizálta a táborban uralkodó körülményeket, és demonstrációjukkal erre is fel akarták hívni a nyilvánosság figyelmét. Elmondta, hogy mindenki tisztában van a szigorú magyar határvédelemmel, a hatósági túlkapásokkal, de ennek ellenére sokan választják az illegális utat, főleg azok, aki már hosszú hónapokat rostokoltak a határon, és már nem bírják tovább a körülményeket.

„Sok ember megpróbálja a határátlépést illegálisan. Elfogják őket, először lefújják gázsprével, aztán összeverik, utána pedig megbilincselik a kezüket, majd még a kutyákat is ráeresztik. Aztán visszaviszik őket Szerbiába. Ezzel senki sem foglalkozik, ezt itt senki sem hallja meg a “dzsungelben”, legfeljebb Isten. Itt csak Isten segíthet nekünk!”

Mire befejeztük az interjút, megjelent a sajtó is. Magyar, szerb, nemzetközi. Ekkor azonban történt valami: az egyik sztrájkoló menekült elájult. A társai félrevitték, valaki elszaladt orvosért a táborba. Futva jött az orvos, egy idős szerb doktornő a Médecins du Monde-tól. Próbálta élesztgetni, semmi reakció. Kereste a pulzusát, semmi. Megnézte a nyaki verőérnél, ott se volt. Elkezdett habzani a szája, epilepsziás rohamot kaphatott.

Ez volt az a pillanat, amikor az afgánok ráborultak a szerencsétlenre, és elkezdték siratni a társukat. A doktornő leblokkolt, tanácstalanul topogott. Ekkor léptem oda és ráripakodtam az afgánokra, hogy hagyják abba siratást, és inkább hagyjanak neki levegőt. Elkezdtem újraéleszteni a srácot. Elküldtem hideg vízért az egyik afgánt, a doktornőt meg infúzióért. Közben volt egy pillanat, amikor újabb görcsöt kapott a férfi, elkezdett visszafelé meghajolni az egész gerince. Kritikus pillanatok voltak.

Kiabáltam a srác nevét, szívmasszás, hideg víz, pofozás, minden játszott. Végül megrebbent a szempillája, és ha halványan is, de volt már pulzusa. Aztán kerítettek egy kisbuszt, beraktuk a még mindig eszméletlen afgánt, és a doktornővel elrobogtak a legközelebbi kórházba, Szabadkára. Mindenki megkönnyebbült, szerintem még a mögöttünk sorfalat álló és csak bámuló szerb rendőrök is. Mint utóbb kiderült, az egész történetet felvette a magyar M1 is, de valamiért mégsem adták le, hogy egy afgán menekült majdnem meghalt a szerb-magyar határon.

A horgosi sátorváros

A szerb határátkelő Röszke és Horgos között tavaly került fel a térképre. Nyár végén a szerb oldalon feltorlódó, visszatartott menekültek tömege összecsapott a magyar hatóságokkal. Azóta eltelt majd egy év, drótkerítés épült a határon, sőt a magyar rendőrök és katonák 8 kilométeres mélységben vadásszák a kerítésen átjutó embereket. Hivatalosan csak két helyen, Horgoson és Kelebiában léphet be menekült az országba. Ez a két magyar tranzitzóna csak 15-15 embert fogad naponta. Állítólag csak erre van kapacitás. Ez azonban azt eredményezi, hogy a határon elkezdtek feltorlódni az emberek, főleg az egyedülálló férfiak.

A horgosi tábor kezd a nemrég felszámolt görög idomeni táborra hasonlítani. Itt is sátrak és ágakból, gallyakból összetákolt menedékek adják a földönfutók otthonát. Csak hideg ételt kapnak a táborban, felnőttek, gyerekek, csecsemők egyaránt, így ha valaki meleg ételt akar a várakozás hosszú hónapjai alatt, annak magának kell főznie.

Hogy a várakozással járó feszültséget oldják, mindenki kap egy sorszámot, így tudja követni, hogy mikor, melyik nap léphet be a magyar tranzitba. Ezt már Sayed Mohsen Shah, a tábor választott vezetője meséli. Kabulból jött, ahol női sálakat készített, és ez egy darabig jól ment neki. A családja azonban elmenekült Németországba, és amikor kiderült hogy a cukorbetegsége mellett még súlyos autoimmun betegsége is van, amivel ott nem tudnak mit kezdeni, úgy döntött, utánuk indul.

Sayed nem önjelölt vezető, a táborlakók választották, ő képviseli a tábor ügyeit a szerb és magyar hatóságok felé, de bármilyen ügyes-bajos dologgal is hozzá lehet fordulni. Ő tartja a kapcsolatot a különböző segélyszervezetekkel is.

„Mindennap van ételosztás, kapunk ételt és ruhát a Vöröskereszttől, az UNHCR-től, van orvosi szolgálat, és sok civil szervezet jön nap mint nap segíteni. Hoznak sátrakat, takarókat, vizet, csokit és ételt – de az étel mindennap ugyanaz, halkonzerv. Egy hónapja mindennap tonhal konzervet eszünk, tonhalat és csak tonhalat, és ebben a hőségben ez nem egyszerű.”

Azt is tőle tudom meg, hogy a magyar tranzitban más az eljárás a családoknak és más az egyedülálló férfiaknak. Az előbbiek hamar sorra kerülnek, míg az utóbbiak 28 napot kénytelenek várakozni a kerítés magyar oldalán felállított kis kék konténerekben, és ha nincs szerencséjük, akkor könnyűszerrel visszatoloncolják őket szerb oldalra a 28 nap elteltével. Utána ezek az emberek már csak a zöldhatáron próbálkozhatnak.

„Hallottam, hogy sokan próbálnak illegálisan is bejutni, tudom, hogy ez nem fair, és elnézést is kérek ezért a magyar kormánytól, de van, hogy egyszerűen nincs már más választás, csak az illegális út. Sokan megpróbálták, és be is jutottak. Hallottam olyanról, akit Budapesten fogtak el, és hoztak vissza ide a szerb határra: megverték, elektromos sokkolót használtak és ráengedték a kutyákat.”

A hőség, a rossz ellátás és hosszú várakozás ellenére mégsem tapasztalható nagy feszültség a táborban. A gyerekek játszanak, fociznak vagy a táborban felállított röplabdapályán ütik el az időt, a felnőttek pedig próbálják elfoglalni magukat valamilyen tábori teendővel, vagy csak ücsörögnek a sátraikban.

Egy 15 éves afgán fiú azt mesélte, hogy hónapokig jöttek Afganisztánból a klasszikus balkáni útvonalon, végül Idomeniben kötöttek ki. Amikor felszámolták az idomeni tábort, szerb és makedón csempészekkel eljutottak Belgrádba, majd onnan Szabadkára. A kisöccse egy görög kórházban maradt, őt még Kunduzban annyira megverték, hogy csak Idomeniig bírta. A csempésszel először 2000 dollárban állapodtak meg, az az alku Magyarországig  szólt. Horgoson szembesültek azzal, hogy nem lehet átmenni a magyar határon a kerítés miatt, így végül fejenként csak 1500 dollárt fizettek.

A táborban múltak a napok, és a család végül úgy döntött, hogy a fiú próbálja meg a zöldhatárt. Elment Szabadkára, és a pályaudvaron meg is egyezett egy csempésszel, 300 eurót fizetett neki. Éjjel vágtak neki a határnak, negyvenen voltak. A csempész nem cifrázta túl a dolgot, volt egy elterelő csapatuk, akik a kerítés egyik szakaszán elkezdtek zajongani, míg az ő vezetőjük átvágta a kerítést, és a csapat egyenként átmászott a résen. A túloldalon pedig begyűjtötték őket a magyarok, visszavitték a sátortáborba, így most újra itt van, és arra vár, hogy legálisan beléphessen Magyarországra.

Visszamentünk az autóhoz, amit a közeli benzinkúton hagytunk. Egy hónappal ezelőtt tele volt menekültekkel, ott töltötték a telefonjaikat, vásároltak vagy csak múlatták az időt a teraszon kávézgatva. Ma már nem engedik meg a menekülteknek, hogy ott dekkoljanak. Itt találkoztam azokkal a pakisztáni srácokkal, akik egyszer már próbálkoztak Kelebiánál, de elkapták őket a magyar rendőrök, és elég keményen el is bántak velük. Ahogy mesélték, volt ott minden: kutya, gázspray, botozás, még a pénzüket is elvették, és hajnalra már vissza is vitték őket a határ szerb oldalára.

Kapcsolódó cikkek

A Közel-Kelet már a harmadik világháború hadszíntere – Bese Hozat, a KCK társelnöke

Elveszett lelkek a török-görög határzáron: csempészek, kurvák, lágerek

“Íróasztal mögül nem lehet megérteni” – Görögországtól Magyarországig utazott a menekültekkel egy újságíró

Ahogy bejártuk a határ menti szerb településeket, mindenhol találkoztunk menekültekkel. Most Szerbiában kezdenek feltorlódni a menekültek, ez volt a helyzet Kelebián, Horgoson és Szabadkán is. A szabadkai buszpályaudvaron találkoztunk egy nagyobb csoporttal, a pályaudvar füves parkjában szunyókáltak. Az egyik srácnak mindkét alkarja és lábszára be volt pólyálva, nemrég engedték ki a szabadkai kórházból. Ő azt mesélte, hogy a magyar oldalon egyenruhások kapták el és hagyták így helyben éjjel, amikor átment a határon.

Lefújták paprikasprével, ráengedtek egy kutyát és meg is verték, mielőtt visszalökdösték Szerbiába. Ezek a túlkapások elharapóztak az utóbbi időben. Erre figyelmeztetnek a Human Rights Watch és az UNHCR nemrég kiadott jelentései is. A teljes képhez hozzátartozik, hogy az általunk megkérdezett menekültek közt volt olyan is, aki a szerb hatóságokra panaszkodott, hogy a szerb rendőrök verték meg és vették el a pénzét Horgos közelében.

Magyar Helsinki Bizottság: Aljas dolgok történnek a magyar határon

Valami nagyon nagy baj van a szerb-magyar határon. Előbb az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága adott hangot aggodalmainak, majd a Human Rights Watch tette közzé megdöbbentő jelentését: a magyar oldalon egyenruhások rendszeresen és módszeresen bántalmazzák a menedékkérőket. A Magyar Helsinki Bizottság a rendőrséghez fordult, de lesöpörték aggodalmaikat, az atrocitások viszont továbbra sem szűntek meg. Pedig a magyar államnak kötelessége lenne felderíteni, rendőrök vagy katonák, mezőőrök vagy önbíráskodó paramilitáris banditák az elkövetők. Mindegyik eshetőség borzalmas, de ennél már csak az borzalmasabb, ha Magyarország ezt továbbra is elnézi a tetteseknek – áll a Magyar Helsinki Bizottság közleményében.

Budapest, II. János Pál pápa tér

Közel a Keletihez, a volt Köztársaság téren, a mai II. János Pál pápa téren vagyunk. Nappal a tér a megszokott életét éli: kutyások sétáltatják kedvenceiket, a sportpályán fociznak, néhány hajléktalan szunyókál a padokon. De amikor leszáll az este, kicserélődik a közönség, 10-20 fős csoportok jelennek meg. Menekültek. Ez egyfajta központi hely nekik, tudják, hogy itt mindig van egy-két menekülteket segítő magyar csoport, akiktől kaphatnak némi segítséget a túléléshez.

Egyik-másiknak a szó szoros értelmében vett túlélésről szól a szituáció: amikor ott jártunk, egy fiatal afgán fiú ment a „Segítsünk Együtt” csoport kisbuszához, és nem csak vacsorára volt szüksége. Láza volt, a lábán kötés, és nagyon durván fel volt dagadva az egész lábfeje. A menekültsegítő csoport munkatársai ellátták a sebet, de az olyan gennyes volt, hogy orvost kellett hívniuk. Szerencsére volt önkéntes orvos ismerősük, aki nagyon hamar megjelent, és szakszerűen ellátta a vágott sebet.

Az afgán legény néhány napja szerezte ezt a sérülést, amikor a magyar-szerb határon átmászott a kerítésen, és a NATO-drót átvágta a cipőjét és vele együtt a nagylábujját is. Neki most szerencséje volt.

Egyébként a nyár elején jelentek meg újból a menekültek a téren. Ezt már László Luca, egy fiatal, talpraesett lány meséli, aki a „Segítsünk Együtt” csoport szervezője, szóvivője. Most főleg fiatal afgán és pakisztáni férfiak érkeznek, kevés szír, iraki és marokkói. Lucáék segítettek a horgosi táborban is. Ők is szembesültek a hatóságok túlkapásaival: gázspré, botozás, kutyás támadás. Ezek ellen nagyon nehéz fellépni, mert éjjel, sötétben történnek, a jogorvoslat pedig nehézkes, mert a hatóság állításával szemben „csak” egy menekült szava áll.

Banai Tibor Péter

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.