Hatalom, szórakoz(tat)ás, identitás – a magyar kultúripar dübörgése

Ha bombasztikusat akarnánk állítani, akár azt is mondhatnánk, hogy egy könyv fölött már azelőtt eljárhat az idő, még mielőtt kijött volna a nyomdából. A február 19-én megjelent Populáris kultúra és politika c. kötetre ez a címe alapján részben igaz is lehetne, mert a Hősök terén az influenszerek avagy netes tartalomgyártók által február 16-án szervezett tömegtüntetés sok mindent felülír abból, amit a hazai szórakoztató-, zenei és akármilyen kultúripar és a politika kapcsolatáról gondoltunk.

Elemzők szerint ugyanis ilyen típusú tüntetésszervezést nemhogy Magyarország nem látott még, de a világon is példa nélküli jelenség. Ahogyan a tömeg nagysága és társadalmi összetétele is egyedülálló volt. A hatalom és az ellenzék se tud mindezzel nagyon most mit kezdeni, ahogyan a szociológusok is vakargathatják a fejüket. És hát úgy általában mindenki meglepődött, főképpen a 30 felettiek, vagy pláne mi, ötven fölött, akik számára az influenszer fogalma értelmezhetetlen (volt).

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene vizsgálni mindazt, ami az utóbbi évtizedekben zajlik a popkultúra és a politika viszonylatában. Így például azt, hogy a mély pártpolitikai megosztottság, akár mondjuk az USA-ban, akár nálunk, hogyan terjed ki a kulturális ízlésre, az életmódra, a fogyasztói szokásokra. Arra, hogy milyen zenét vagy kit hallgatunk, mit olvasunk, hogyan öltözködünk, milyen kiegészítőket veszünk – nem csak magunknak, hanem milyen típusú nyakörvet vásárlunk a kutyánknak! –, mit eszünk-iszunk.

Barna Emília – Patakfalvi-Czirják Ágnes (szerk.): Populáris kultúra és politika
Typotex Kiadó, 2024
144 oldal, 4200 Ft

Egyszóval, ezáltal konstruáljuk meg a saját társadalmi közegünket, még földrajzilag is, hozzuk létre társadalmi otthonunkat – ahogyan erről Csigó Péter Politikai osztályképződés és népszerű kultúra c. tanulmányában is olvashatunk a kötetben. A szerző elsősorban az amerikai helyzetből indul ki s elemzi azt, hogy „a politikai osztálypolarizáció folyamata szükségszerűen következik a neoliberális képviseleti rendszerek kiépüléséből”, ahol az uralkodó liberális-antiliberális polarizáció egy mesterségesen felnagyított törésvonalat hoz létre a társadalomban.

A rendszer nem az osztályhelyzettel, hanem az osztálytudattal hozza létre az állandó mozgósítást, ami már a totalitárius társadalmakra jellemző. Nincs közös osztályhelyzet és ideológia sem, a politikai identitás pedig a popkulturális, fogyasztói és életstílusbeli elemekkel és önkifejezési módokkal fonódik össze. Már nem világnézetek uralkodnak, hanem sztereotípiák befolyásolják az embereket, akik így végül valamelyik politikai brand táborába kerülnek.

Egyébként a kötetben másutt is szó esik a 20. század második fele szociológiájának egyik, ha nem a – francia – pápájáról, Pierre Bourdieu-ról, akit már a felvételiken is ismernie kellett a társadalomtudomány iránt érdeklődnek. Csigó szerint viszont ma már kevésbé tartható a bourdieu-i elmélet, miszerint összefüggés van a habitus, az életstílus-választás és a politikai preferenciák között, mert olyannyira megváltozott a világunk a 20. század vége óta.

Az egyébként nem oly terjedelmes kötetben három blokkban hét tanulmány szerepel.

Az elsőben az elméleti megközelítéseket olvashatjuk, Csigón kívül még András Csabáét az elidegenítés, a naturalizáció és a kultúripar kapcsolatáról, kritikailag elemezve a kapitalista kultúripar társadalmi szerepét. Na meg azt, elképzelhető-e, hogy egyszer vége lesz-e a kapitalizmusnak – mert most úgy állítódik be, mintha az természetes lenne, így megváltoztathatatlan.

Ezután következik három történeti esettanulmány a magyarországi szórakoztatóipar és a politika kapcsolódási pontjairól – a témához illően elég szórakoztató írások is ezek. Így Őze Eszter a látványosságok megszervezését vizsgálja a 19. században, mégpedig két területen: az egyik a múzeumok világa, amelyek nevelési intézményekként jöttek létre. Ezzel szemben a másik, a városligeti Vurstli viszont a tömegszórakoztatás létrejöttének a terepe. De eltérő jellegük ellenére mindkettőnek voltak a politikai reprezentációt érintő céljai, ráadásul a korban a látványosság azért is volt fontos, mert a felnőttek harmada még 1910-ben is analfabéta volt. Viselkedni pedig úgy a múzeumokban, mint a Vurstliban illett és kellett, függetlenül az eltérő társadalmi helyzettől.

Baráth Katalin azt vizsgálta, hogy a II. világháború utáni pár évben, 1948-ig a magyar mozgóképiparban milyen igazodási eljárások voltak megfigyelhetők. Sajna ennek ugyanúgy van aktualitása, ha ránézünk arra, mi folyik ma a magyar film világában, a silány, vígjátéknak szánt filmektől a milliárdokkal kitömött „történelmi” agymosásig és hamisításig. Továbbmenve, Ignácz Ádám azt nézte meg, hogy miképpen adaptálták a szovjet dalokat errefelé. Például a kezdeti időszakon túl a Kádár-érában,

a szimulált nyilvánosságban az állam már kerülte azt, hogy direkt beavatkozzon a művészeti alkotásba és az interpretációba.

A harmadik blokk két kortárs esettanulmányt tartalmaz a popkultúra és az (a)politikusság kapcsolatáról, s az aktualitás persze részben érdekesebbé is teszi ezeket. Varga Balázs például „az elképzelt szocializmust” vizsgálja a kortárs kelet-európai filmekben és sorozatokban: azt, hogy a rendszerváltozás, vagyis az 1990 utáni első két évtizedhez képest az utóbbi években hogyan ábrázolták a szocializmust. Amíg korábban imaginárius, mitikus és mágikus világként jelent meg az 1990 előtti időszak, addig később, azaz mára már inkább újrapolitizálódott a zsáner, már kevésbé nosztalgikus a hidegháború időszaka után is, előtérbe kerültek a megfigyelési rendszerek. Persze, mint olvashatjuk, ennél azért bonyolultabb mindez, a szerző végül e filmek kapcsán azt a konklúziót vonja le, hogy „[H]a a létező szocializmusban nem sikerült, akkor talán majd az elképzelt szocializmusban lehet valamifajta különleges és kivételes élményre lelni.”

A záró tanulmányt a kötet szerkesztői, Barna Emília és Patakfalvi-Czirják Ágnes jegyzik, és „a zenehallgatás morális ökonómiáját” vizsgálják 2010 után. Vagyis hogy a zenefogyasztás terén milyen specifikus etikai problémák jelenhetnek meg – ezt jelzi a tanulmány címe: „Zene, haza, család”. Vidéki városokban készült fókuszcsoportos beszélgetéseket elemezve mennek utána a fogyasztási szokásoknak, annak, ki hova jár (falunap, fesztivál, klubok), ki miért hajlandó fizetni e téren, hogyan igyekeznek a gyerekek kedvére tenni vagy éppen őket kontrollálni.

Azok után, hogy 2010-től a Fidesz-kormányzat rászállt a zeneiparra is, a hithű csalogányokat tömve ki pénzzel, az önkormányzatok meg fenntartják a falunapok stb. révén a szintén rezsimpárti populáris műfajokban mozgó dalnokokat. E téren is megjelenik a nacionalizmus és a családhoz társított értékek, de miközben a popzene infrastruktúráját és kínálatát, ennek folytán az ízlést is nagyban befolyásolja 2010 óta a központosított politikai hatalom, a zenefogyasztók a hétköznapokban ettől igyekeznek leválni. Persze, sokan fejezik ki hazaszeretetüket a hazai magyar előadók iránt, meg a fesztiválipart – és így az azt maga alá gyűrő hatalmat – is közvetlenül erősítik, de inkább apolitikus keretben értelmezik saját szokásaikat.

A rendszerváltáshoz képest tehát a zenefogyasztás nem válik a politikai elégedetlenség és az ellenállás terepévé – írják a szerzők.

Ezzel azért részben lehetne vitatkozni, mert újabban azért fel lehet hozni pár előadó nevét, akik vállalnak némi közéleti szerepet, illetve lásd a cikk elején szóba hozott Hősök téri tüntetést is.

De ez egy viszonylag új fejlemény. Az viszont nem, hogy a középosztály meg olyan lett, amilyen: ha csak lehet, saját helyeikre, saját közegükbe járnak, egymás közt akarnak lenni, tovább szétszakítva az országot. Mint egy-két idézetből itt kiderül, sokan járnak olyan vidéki klubokba vagy fesztiválokra, ahol inkább vagy többet is fizetnek, meg akadnak ott rendes, kigyúrt magyarok is, mert oda nem teszik be a lábukat se a szegények, se a cigányok, akik csak zavarnák „jó magyarjainkat”. Itt tartunk. És reméljük, hogy folyt. köv. – úgy a közéletben a változások, mint akár az ilyen tanulmányok tekintetében.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay.com