A NER és a tüntetések: elzúgtak forradalmai

A hétvégén ismét tüntettek a tanárok Budapesten, így újabb fejezetet írtak a tanév kezdete óta tartó tiltakozássorozatnak. Valójában azonban a nyár közepétől zajlanak a demonstrációk a fővárosban és több vidéki településen is. Kezdődött a KATA-megmozdulásokkal, azaz a sokak számára roppant kedvező adózási forma igénybevételi lehetőségének jelentős kurtítása elleni tiltakozásokkal, de tartottak demonstrációt az abortusz-jogszabály szigorítása ellen is. Az ellenzék az energiaárak emelkedése miatti elégedetlenség mélyülésére számít, radikálisabbjai egyenesen új választásról beszélnek. És mindennek tetejébe még Majka is „társadalomkritikus” számmal jelentkezett. Mindez alkalmat jelent végigvenni a NER-rel szembeni megmozdulások immár 12 éves történetét. Tüntetések és tanulságok, első rész.

Valójában nincs semmi rendkívüli a fentiekben, noha sokan – már csak életkorukból adódóan is – először vettek részt valamilyen tüntetésen. Így kezdődik egy parlamenti ciklus a NER-ben, sőt, így működik maga a NER. A szakmai-közéleti mozgolódások nem a rendszert kezdik ki, hanem a rendszer részét képezik. Ez azonban nem egy ördögi terv megvalósulása, hanem felismerés eredménye: mindenkinek így a jobb.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Megunják, hazamennek

Egy versengő többpárti demokráciában a demonstrációk jelentős részének is a választáshoz van köze. A politika és a politika reprezentációja a tömegdemokráciákban egy és ugyanaz. Az elégedetlenség utcai megmutatása (hasonlóan a különféle szakértői és egyéb megnyilvánulásokhoz) azt a célt szolgálja, hogy az egy-egy ügyben közvetlenül nem érintettek is értesüljenek arról, hogy a kormányzati hatalom nem megfelelően jár el valamilyen területen, illetve természetesen tájékoztatja magát a hatalmat is arról, hogy sokaknak nem tetszik ilyen vagy olyan tevékenysége. A kormányok pedig – félve a népszerűségvesztéstől, amely egy következő választáson szavazatveszteségben realizálódhat – még azelőtt igyekeznek lépni, hogy a megmozdulások kiszélesednének, vagy a különböző tiltakozások egy nagy demonstrációs hullám látványába folynának össze.

Nem így a NER-ben. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének története a protestálások története. Ám a különféle tüntetések száma, mérete, hevessége és a rendszer szilárdsága, illetve a kormány támogatottsága között egyelőre semmiféle összefüggést nem sikerült találni. Mégis újabb és újabb köztéri akciók szerveződnek, újabb és újabb aláírásgyűjtések indulnak a legváltozatosabb témákban, továbbá szakértők és egyéb celebritások újra és újra fölkeresik a stúdiókat és szerkesztőségeket, hogy nyilvános kritikájukkal megpróbálják befolyásolni a kormányt.

Mindezt az eredmény legcsekélyebb reménye nélkül.

A sorolt megnyilvánulási formákhoz való ragaszkodásnak számtalan oka lehet, kezdve onnan, hogy egyszerűen nem jut más tevékenység a résztvevők eszébe, egészen addig, hogy ha mást nem is, de ilyen alkalmakkal legalább közösséget teremteni lehet, amelynek tagjai – ha már kisebbségben vannak – legalább nem érzik magukat egyedül. Igaz ez a szimpla véleményfogyasztóra is, aki megerősítve érzi magát, ha szívének kedves álláspontot hall, a közösségi médiában való véleménybuborékokba szerveződés pedig végképp ezt a funkciót szolgálja. Azonban van konkrét, NER-hez kapcsolódó történelmi ok is.

A Fidesz-hatalom egy – a rendfenntartók minimum szakmai hibái miatt – hamar erőszakba forduló utcai tiltakozás-sorozatban, majd egy demonstrációkkal tarkított elhúzódó politikai válságban formálódott meg, mely folyamatot egy ponton – a szociális kérdések előtérbe helyezésével – sikerült széles választói koalícióvá kovácsolni. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kiszivárgott őszödi beszéde – benne a tervezett megszorítások miatti várható tüntetéseket a „megunják, hazamennek” kiszólással elintéző félmondattal – feldühítette a nemrég még vereség miatt bánkódó jobboldal híveit. Nem unták meg, nem mentek haza.

A Magyar Hírlap címlapja két nappal a tévészékház fölgyújtása után Forrás: Arcanum

A beszéd nyilvánosságra kerülése és a korábbi gazdaságpolitika miatt szükségessé váló kiigazítások népszerűtlensége megroppantotta az MSZP-SZDSZ-kormányt, hogy azután a beköszöntő globális pénzügyi válság hatása alatt sodródjon az eljelentéktelenedés felé, míg az egyre magabiztosabb Fidesz a 2008-as, szociálisnak nevezett népszavazással egyértelművé tette, hogy a következő választás már előre lefutott, és az alkotmányozó többséget csupán az akkortájt megerősödni kezdő, viszont a baloldallal még inkább elutasító Jobbik veszélyeztethette. A 2006 és 2010 közötti időszak olyan mélyen égett a politikai memóriába, hogy a mai napig táplálja azt az illúziót, hogy a rendszernek úgy lesz vége, ahogy született. A NER 12 éve és főként mindegyik ciklusának kezdeti időszaka nem támasztja alá ezt a vélekedést.

Online premier: Skrabski Fruzsina dokumentumfilmje 2006 áldozatairól | atlatszo.hu

Balog Zoltán volt miniszter, református püspök, és Karácsony Gergely budapesti főpolgármester jelenlétében szerdán bemutatták Skrabski Fruzsina a 2006-os tüntetések, zavargások és rendőri túlkapások áldozatairól szóló dokumentumfilmjét. Az Áldozatok 2006 elkészítésében riporterként közreműködött Kisberk Szabolcs, a HírTV akkori tudósítója, és Bodoky Tamás, az Index akkori újságírója (jelenleg az Átlátszó főszerkesztője) is.

Egymillióan a bármiért is

A NER-ciklusok demonstrációsorozatai nagyon hasonló mintázatot követnek, ami némileg eltér a 2010 előtti két évtizedben tapasztaltaktól. Korábban a Magyarországon nagyon gyorsan intézményesülő pártstruktúra bevonzotta az elégedetlenség kifejezésére szolgáló formákat, ezt egészítették ki az ágazati megmozdulások. Még a legnagyobb szociális krízis idején sem robbantak ki spontán vagy annak látszó népi zúgolódások, a Bokros-csomag idején (a pártokon hangsúlyosan a Kisgazdapárton és a MIÉP-en kívül) jóformán csak a diákok demonstráltak a tandíj ellen.

A Fidesz-kormányzás visszatérését követően azonban a következőket figyelhetjük meg. A sebeit nyalogató ellenzék helyett a kormány által okozott vélt vagy valós érdeksérelem, vagy a túlhatalmat fitogtató intézkedések, vagy pusztán a túlhatalom miatt a hivatalos politikától független szereplők szólítják utcára a kezdetben szerényebb, majd egyre népesebb tömeget. Egy idő után a pártok is megtalálják a saját tiltakozási formáikat, hogy a ciklus végére összeérjen a két szcéna, amit végül egy kijózanító választási eredmény koronáz meg.

Értelemszerűen 2010-ben indult be a legnehezebben a tüntetésszezon. A hagyományos baloldal hitelességi deficittel küzdött, az újak (Jobbik, LMP) pedig legalább annyira határozták meg magukat az órezsim, mint a kormány ellenében. Kezdetben inkább flashmobok szerveződtek, például 2010 őszén az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbítása, decemberben a magánnyugdíjak államosítása ellen. Ekkortájt született az Egymillióan a magyar sajtószabadságért Facebook-oldal, amely januárban már a Kossuth téren tiltakozott a nyilvánosság korlátozása miatt.

A „Milla” viszonylag hamar szervezeti formát is öltött, és őszre előrukkolt az első közéleti klippel, amely már általában a rezsimmel szembeni életérzéseket igyekezett összefoglalni. A „Nem tetszik a rendszer” című videón Bródy Jánostól Csákányi Eszteren és Kulka Jánoson át a különféle jogvédő szervezetek munkatársaiig ott szerepelnek azok, akik a következő évtized hasonló felvételein és megmozdulásain is részt vettek.

Az év folyamán, tavasztól kezdődően az év végéig tüntettek a rendvédelmisek, akik ősszel megalakították a Szolidaritás mozgalmat. Volt már tüntetés, sőt éhségsztrájk az MTVA-nál, az LMP-sek a Parlament elé láncolták magukat, de Gyurcsány addig szerepelt, amíg őt vitték el a rendőrök, és egy alkalommal fölszólalt Iványi Gábor is. 2011-et írtunk.

Az új esztendő viktátorozással és „Orbán takarodj”-gyal indult: miközben az Operában gálaműsort adtak az új Alaptörvény tiszteletére, addig kinn ellene tüntettek. Ekkor alakult ki az a szokás, hogy az állami média nem veszi észre a protestáló sokaságot, de maga az esemény legalább még föltűnt. Ahogy az európai sajtónak is, a Le Monde például karlendítős Orbán-karikatúrával köszöntötte a budapesti megmozdulást, és ekkor még mindig csak 2012 a dátum, ezt a rá következő tíz évben valóban nehéz volt már fokozni. Érthető tehát az is, hogy a jobbos közeg immunissá vált az európai és tengerentúli kritikákra, noha éppen utóbbiak miatt indult útjára hamisítatlan hungarikumként a kormánypárti tiltakozás, a Békemenet.

Hat év alatt nagyot fordult a világ, a Magyar Hírlap is liberális lapból jobboldali orgánummá, majd kormányszócsővé változott. Itt jelent meg Bayer Zsolt publicisztikája, amely a kormány melletti kiállásra buzdított, és ezt követően kezdődött a Békemenet szervezése. A vonulásról való tudósítás némileg nagyvonalúan kezeli a résztvevők létszámát Forrás: Arcanum

Bár impozáns méretű tömeget sikerült fölvonultatni a hatalom mellett, és egy időre ez le is fagyasztotta az ellenzéki közvéleményt, az utca változatlanul inkább a hatalomelleneseké, illetve a hatalom valamely cselekedetét kifogásolóké volt. Választott alternatív köztársasági elnököt a Milla (miközben plágiumügyébe belebukott az igazi), tüntettek szoborért (Károlyi) és szobor ellen (Horthy), az azeri baltás gyilkos kiadatása miatt, a devizahitelesekért, Bayer Zsolt publicisztikája nyomán támadt fölháborodásban (fölszólalt Iványi Gábor), és a paksi beruházás megakadályozás érdekében. Utcára vonultak feministák, trafikkárosultak, pedagógusok, hidat foglaltak diákok, és egy Milla-rendezvényen jelentette be visszatérését Bajnai Gordon volt miniszterelnök is.

A választások közeledtével egyre inkább a pártoké, politikusoké lett a főszerep a köztereken is, no, meg az ellenzéki slágertémáé, az összefogásé. Az egymást érő botrányok, a lázongó szakmai szervezetek, a forrongó utca, a külföldi visszhangok keletkeztethettek olyan benyomást, hogy általános közharag söpri el a kormányt, de legalábbis szorult helyzetbe kerül a hatalom.

A választást azonban a Fidesz nyerte – ismét kétharmados parlamenti többséget szerezve.

Gulyás Márton színre lép a Demokratikus Koalíció őszinte sajnálatára

Viszont a tanulságok levonására sor sem kerülhetett, a legelszántabb ellenzékiek már ismét az utcán voltak, mégpedig a budapesti Szabadság téren fölállított német megszállási emlékmű eltávolításáért, amelyet többen a náci bűnök relativizálásaként értelmeztek. Míg a zömmel idősebb közönség a Szabadság téren viaskodott, pesti szerkesztőségek felhívására az Origo portál mellett kezdődött demonstráció, mert a lapot német tulajdonosa, a Deutsche Telekom a kormánynak készült átjátszani.

Noha éppen egy külföldi partner volt a kormány segítségére, az mégis ellenfeleit vádolta idegen érdekek szolgálatával. Ennek folyományként hozzáfogtak az egyik legfontosabb civileket támogató forrásból, a Norvég Alapból származó összegek fölhasználásának vizsgálatához, és indítottak eljárást a pénzeket elosztó szervezet, az Ökotárs Alapítvány ellen. Így tüntetések kezdődtek az Ökotárs mellett is. (Közben még annyi történt, hogy Gyurcsány Ferenc pártjának demonstrációján inzultálták a párt cigányozós miskolci jelöltje és az őt védelmébe vevők ellen föllépő Gulyás Márton ellenzéki aktivistát). Mindez mit sem változtatott azon, hogy a Fidesz újabb két választást nyert meg – az európai parlamentit és az önkormányzatit.

Év vége felé azonban a föltehetően teljesen átgondolatlanul bedobott internet-adó ötlete tízezreket csalt az utcára. A tiltakozás ezúttal átívelt a szokott politikai törésvonalakon, és megszületett a rákövetkező évek legfontosabb tüntetési látványeleme, a világító, fej fölé emelt telefon – míg a netadó hamvába holt. A váratlan siker új életet lehelt a kifulladni látszó demonstrációflowba. Tüntettek a NAV és a költségvetés elfogadása ellen, a szociális ágazatért, a Quaestor-ügy miatt, a menekültek elleni gyűlöletkeltés leállításáért, az egészségügyi dolgozókért, kockás inggel a pedagógusbérekért, úgy általában a „rendszerbontásért”, a Népszabadság bezárása ellen, még megemlékező tüntetésre is sor került az operaházi alaptörvény-elleni tüntetés évfordulóján.

Világító telefonok az egyik CEU-tüntetésen
Forrás: Százezren az internetadó ellen Facebook-oldal

Időszakonként tüntetési káosz tört ki, a szervezőbrigádok egymással rivalizáltak, és nem volt olyan ügy, amely mögött mindenki fölsorakozott volna. Meglepő módon ezt a Közép-európai Egyetem kiebrudalásának fölvetése szolgáltatta. Megjelentek a tereken olyan fiatalok, akik a hivatalos program végén nem unták meg, és nem mentek haza. Heteken át happeningeket teremtettek Budapesten, amit a rendőrség – szemben a 2006-os eseményekkel – tolerált, viszont a kormánynak esze ágában sem volt visszakozni a CEU ügyében.

A patthelyzetet Gulyás Márton oldotta föl, aki a már megint közelgő parlamenti választásokra való tekintettel egy igazságosabb választási rendszer közös kidolgozására és annak az országgyűléssel nem részletezett módon történő elfogadtatására tett javaslatot. 2017 ősze így csöndesebben telt el, bár annak figyelmeztető jelnek kellett volna lennie az ellenzék számára, hogy az időközben fő vetélytársnak előlépett Jobbik Állami Számvevőszék általi megbírságolása és ezáltal a politikai verseny egyértelmű, nyílt, az állami szervek részéről való torzítása elleni demonstráció az érdektelenségbe fulladt. Mert a választást újra a Fidesz nyerte meg – letaglózó fölénnyel, megint kétharmadot szerezve.

Kivagyunk, nem többség

Éppen ez váltotta ki az újabb tiltakozást, a következő ciklus első tüntetését. Talán a legnagyobbat a rendszerváltás óta. A „mi vagyunk a többség” névre keresztelt demonstráció a választási eredmény és a megelőző évek felszínen tapasztalható közhangulata közti jelentős eltérés kisülése volt. Ám ismét jött a nyár, és megint elcsöndesedett minden, hogy azután az év végére a túlóratörvény elleni tiltakozásoké legyen a terep, amelyeken már provokatív akciókra is sor került. Eljárást indítottak például a Momentum elnöke ellen egy rendőrsorfal felé dobott füstbomba miatt.

A tiltakozásokat azonban lassan elnyelte a közelgő európai parlamenti, majd önkormányzati választás zaja. A kampányokat a Tudományos Akadémia kutatóhálózatának kiszervezése miatti protestálások törték csak meg. Az önkormányzati választás után is hasonló vonalon folytatódtak a demonstrációk: művészek és közönségük a színházi szféra függetlenségéért tüntettek, és ismét az utcán próbálták fölhívni a figyelmet a pedagógusok az oktatás bajaira, majd jött a koronavírus.

Az első ijedtség múltán a színművészeti egyetem ügye tartotta izgalomban az ellenzéki közvéleményt és a közösségi médiát. Az egyetemfoglalásnak és a „Free SzFE”-megmozdulásoknak a második covid-hullám és Vidnyánszky Attila vetett véget. A karantént követően pedig a Budapesten létesítendő Fudan kínai egyetem ellen tartottak ellenzéki tömegtüntetést, hogy azután az előválasztás és a választási kampány uralja a közbeszédet, és a hatalommal szembenállók gondolatait.

A vége viszont ismét ugyanaz lett: fideszes kétharmad.

Nem mellesleg idén született a NER fennállása alatt a legrosszabb ellenzéki eredmény, és csődöt mondott a csodafegyver, az utolsó utáni ötlet, a teljes ellenzéki összefogás is. A tavasz óta tartott demonstrációk kicsit olyanok, mintha erről a tényről nem vennének tudomást, illetve a választást a csalárdság, a közéleti szemfényvesztés kategóriájába tolnák, tagadnák azt a jelentését, hogy (még ha el is fogadjuk, hogy a kormánynak jelentős túlhatalma, és az ellenzéknél jóval nagyobb és súlyosabb eszköztára volt) valamennyire mégiscsak a népakaratot fejezte ki.

Térképen követhető, hol álltak ki a tanárok az oktatási rendszer javítása mellett | atlatszo.hu

Az oktatási rendszer javításának ügye mellett több oktatási intézmény pedagógusai álltak és állnak ki ezekben a napokban országszerte. Ezen a térképen lelkes támogató szülők gyűjtésének segítségével bemutatjuk azokat a szolidarító intézményeket, amelyek nyilatkozatot tettek közzé a Facebookon, honlapjukon vagy a sajtóban. Az egeret a pötty fölé húzva megjelenik az intézmény neve, a szolidarító pedagógusok száma és a kiállás dátuma.

Mindeközben a választók…

Az előbbi összefoglaló teremthet olyan látszatot, mintha a kikezdhetetlen népszerűségű kormánnyal a 2010-ben megbukott politikai erők maradék hívei, továbbá a városok lázongó fiataljai és értelmiségi csoportjai állnának szemben, mely képet csak egyes ágazati megmozdulások színesítenek. Még az is elképzelhető, hogy a látszat fedi a valóságot, de menet közben mindig volt olyan tényező, amely erősítette a hitet, hogy a NER ellenfeleinek érdemes újra és újra megpróbálkozniuk a soron következő választáson a kormánybuktatással, mivel egyértelmű jeleit érzékelhették a közhangulat változásának. Nem a közvélemény-kutatásokról beszélünk, hanem a népakarat konkrét kifejeződéseiről, azaz választásokról.

Közhely, hogy egyetlen választás eredményéből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, azonban a választások sorozata mindenhol a világon tendenciát rajzol ki, és sokáig úgy tűnt, hogy ez Magyarországon is így van. Áttekintettük 2006-tól az összes tízezer főnél nagyobb településen tartott időközi (meg természetesen általános) választás eredményét, és ábrára raktuk őket.

Jól látható, hogy a bevezetőben idézett 2006-2010-es időszakban, amikor a Fidesz hallatlanul megerősödött, buldózerként tolta le ellenfeleit az időköziken, 55-ből 47-et megnyert a helyhatósági voksolásokon, néha egészen megalázó fölénnyel, és behúzta mind a négy megrendezett parlamentit is. Ennek fényében sem volt meglepő a 2010-es politikai földindulás.

A következő négy évben azután elkezdtek kiegyenlítettebbé válni az erőviszonyok. Bár a – ciklus elején rendezett – három időközi országgyűlési választáson a Fidesz nyert, az önkormányzati győzelmek harmada már ellenfeleinek jutott. Még ennél is nagyobb lett volna a nem fideszes győzelmek aránya, ha az ellenzék nem egymással kibékíthetetlenül ellenséges viszonyban lévő részekből áll, vagy legalább eldőlt volna, hogy a kihívó a régi baloldal bázisán szerveződik meg, avagy az új szereplők fognak dominálni.

Tulajdonképpen az általános parlamenti választás eredménye vissza is tükrözte ezt a megfejtést. A Fidesz ugyan megint megszerezte a kétharmadot, de ezt be lehetett tudni a pártra szabott választási rendszernek és az ellenzék állapotának. A kormánypártok négy év alatt 630 ezer szavazatot vesztettek, míg a parlamenti ellenzék összesen tíz százalékponttal nagyobb támogatottsággal rendelkezett, még ha ezt nem is tudta mandátumokra váltani. Az ellenzéken belül pedig önmagában elérte a milliós támogatottságot a kormányzati múlttal nem terhelt Jobbik. Ami érdekes, és akkor nem tűnt föl igazából, hogy a szalonképesedni próbáló, de még mindig radikális jobboldali szervezet volt a legkevésbé harcias a Fidesszel szemben, a heves utcai tiltakozásoknak szinte egyáltalán nem volt részese.

De ismételjük, ez utóbbi jelenségre akkor nem vetült figyelem, csak a gondolat született meg, hogy egy versenyképesebb, a választók szemében hitelesebb ellenzék eredményt fog elérni. Az időközik pedig ezt igazolták vissza. A győzelmek többsége már az ellenzéknek jutott, megnyerte mind a három időközi parlamenti választást – két egyéni mandátumot a kormánytól elhódítva. Az önkormányzatik több mint fele is ellenzéki diadalt hozott, többek közt olyan polgármesteri győzelmeknek is örülhettek, mint a megismételt választáson Ózdon, a ciklus felénél Salgótarjánban vagy közvetlenül a választás előtt Hódmezővásárhelyen. Ellenzéken belül a szavazók szintjén köttetett koalíció, a választók többsége magától kereste meg helyben az esélyesebb jelöltet, de aki nem akart átszavazni az ellenzék másik komponensére, annak sem kellett otthon maradnia, netán a Fideszre voksolnia. Mindeközben az utcán zajlottak a CEU-s és egyéb tüntetések.

A Népszabadság tudósítása a 2015-ös tapolcai időközi választásról, amelyen nem csupán győzött a jobbikos, de a harmadik helyen végző baloldali induló is nagyságrendileg azonos kategóriában volt az első két helyezettel Forrás: Arcanum

Ehhez képest volt a jegesnél is hidegebb zuhany az ellenzék számára a ’18-as választás eredménye. Az emiatt érzett csalódottság és frusztráció mutatkozott meg Budapest közterein közvetlenül a választást követően, hogy azután az apátia legyen az úr. Részint ennek reakciója volt, hogy az ellenzéki politikusok a közönséget felrázandó formabontó parlamenti performanszokba kezdtek, az engedetlenség formáit pedig igyekeztek kivinni az utcára is. A már említett hídfoglalós, füstbombás, túlóratörvény elleni megmozdulások ennek a kisülései voltak, és ez mutatkozott meg az MTVA előtt is.

Az akciók azonban csak egy szűkebb kört radikalizálhattak, nem a társadalom szélesebb rétegeit, legalábbis ez látszik az időközi választások eredményeiből. A megelőző négy évvel szemben 2018 és 2022 között megint a Fidesz dominált. Az első ciklushoz hasonlóan az időközik kétharmadát a kormánypárt és csatolt része nyerte meg. Hogy mégsem ez a tény határozta meg a kormányellenesek hangulatát, az az önkormányzati választásnak köszönhető. A rendszerváltás óta először tartottak parlamenti ciklus közben általános helyhatósági választásokat, amelyeken az ellenzék a NER első 8 évéhez képest jelentős pozíciókhoz jutott. Valójában azonban csak annyi helyet szerzett meg, amennyit 2006-os önkormányzati veresége után az MSZP-SZDSZ is birtokolt. Az idei választás – a háború és az ellenzéki hibák hatása mellett – azokat az erőviszonyokat mutatta meg, amelyek láthatóak voltak ciklus közben is.

*

Összefoglalónkból akár az a következtetés is levonható, hogy a NER-ben rendezett demonstrációk néhány tíz-, esetleg százezer ember szabadidős tevékenységeként szolgálnak. Van ilyen aspektus is, és vannak, akik önkéntelenül ilyen irányba tolják a megmozdulásokat. Azonban nem volt minden demonstráció és egyéb akció eredmény nélküli. A tiltakozás különböző típusairól, a végkifejletekről, a tanulságokról, illetve arról, hogy mi várható a mostani tiltakozásoktól, a következő részben írunk.

Hont András

A cikk elkészítéséhez az archív anyagokat az Arcanum adatbázisa szolgáltatta. Címlapkép: az Átlátszó felvétele az idei október 23-i tüntetésről.