A többség születése – A jövő itt van, és sose lesz vége II.

Nem a Fidesz mosta át Magyarország agyát, hanem a létező Magyarország kényszerítette alkuba a Fideszt. A kétharmados többségben pedig már az egykori ellenfelek is képviseltetik magukat.

Szerinted most mi a faszt kéne csinálnunk? – kérdezte a telefonban az ismert ellenzéki politikus. Bár szívesen beszélgetek közszereplőkkel, álljanak bármilyen oldalon is, politikai tanácsadással nem foglalkozom. Így érdemlegeset ezúttal sem mondtam, legföljebb valami olyasmit, hogy szerintem fejezzék be az önáltatást és a hamari megfejtősdit. Amire azonban a telefont leraktuk, már mindenki rátalált az okokra és megoldásokra, és azt fennhangon hirdette is. A pártok egy része szerint a miniszterelnök-jelölt okozta a bajt, a miniszterelnök-jelölt szerint a pártok egy része. Volt, aki úgy vélte, hogy túl kevéssé voltak baloldaliak, más szerint meg éppen a jobbosokat nem sikerült megszólítani.

Van, aki határozottan állítja, hogy az ország agymosás áldozata lett, más legalább ennyire határozottan, hogy az lett az, aki mondja.

A többség le akar jönni a háborús témáról, de olyan is akad, aki most vált harciasba, a Fidesz kampányban sulykolt állítását visszafordítani igyekezve Orbánt vádolja azzal, hogy katonákat küldene Ukrajnába. Mást meg senki nem küldött sehova, mégis önszántából dühös/melankolikus írásban számol be, hogy ő most távozik, mert ez az ország menthetetlen. Meg persze kapcsolattartó kell minden faluba, és új alapokra kell helyezni az ellenzéki politizálást. Új alapok. Az jó.

Ekkor azért fölmerül, hogy mégiscsak vissza kellett volna kérdeznem, ami egy tanáccsal ért volna föl. Mégpedig így: van-e olyan helyiség, hátsó szoba, csőszkunyhó, bunker, ahol egy asztal körül őszintén egymásnak szegezhetik a fenti kérdést, hogy tudniillik, most mi a faszt kéne csinálniuk, és ha valaki elkezd kampányszöveget nyomni, azt azonnal kivezetik? Amennyiben nincs ilyen hely, az a probléma. Amennyiben pedig mindenki kampányol a többi előtt, akkor meg az. Viszont ha képesek összehozni egy ilyen alkalmat, akkor még a fenti kérdés megvitatása előtt nem ártana kitérniük arra, hogy mi is a jelenlegi helyzet, kik szavaztak rájuk és kik a Fideszre, egyáltalán mi a Fidesz, és mik ők.

Hont András: A jövő itt van, és sose lesz vége I. | atlatszo.hu

A magyar helyzet annyiban sajátos, hogy a szellem embereinek sértettsége is rányomja a bélyegét a hangulatra. A véleményformálók nem is annyira győzni akarnak, mint inkább elégtételt több mint tízéves mellőzöttségükért.

Balfogás

Haladjunk sorjában. Legutóbb foglalkoztam azzal, hogy milyen előzetes kalkuláció mondott csődöt a remélt, sőt, biztosra vett ellenzéki szavazókat illetően. Nézzük részletesebben. Azt állítja Márki-Zay Péter, hogy nem a baloldalról veszítettek szavazatokat, „aki ezt mondja, az hazudik, tudatosan hazudik”.

Akkor hazudni fogok. Illetve ami ennél is rosszabb: hazudnak a számok.

Budapesten (ahol a Jobbik a középpárti szerepet se nagyon érte el, és az LMP relatíve erős volt) látszik legjobban, hogy miként párologtak el baloldali szavazatok is. Jóformán egyetlen közös jelölt sem kapott annyi szavazatot, mint amennyit négy éve az MSZP-Párbeszéd vagy a DK és az LMP, illetve a Momentum jelöltje együtt. Nem egy esetben, ahol ugyanaz volt az induló, a jelöltnek saját korábbi teljesítményét sem sikerült megismételnie.

Vegyük a többet emlegetett XVIII. kerületet, Kunhalmi Ágnes körzetét, ami azért is jó példa, mert nem volt sem LMP-s, sem momentumos  ellenfele, így egy az egyben lehet összevetni az eredményeket. Nos, Kunhalmi közel kétezer szavazattal kapott kevesebbet, és majd két százalékkal ért el rosszabb eredményt, mint 2018-ban.

De lássunk egy vidéki körzetet, ahol szintén modellezhető, mi történt a baloldallal. A szigetvári választókerületben (Baranya 4.) ötezer szavazatos bővüléssel, 12 százalékpontot javítva, 29 ezer 400 szavazattal a fideszes Nagy Csaba nyert 61 százalékos eredménnyel. Négy éve a legnagyobb ellenfele baloldali volt, az MSZP-P jelöltje 13 ezer 600 voksot és 17,2 százalékot kapott. A mostani közös jelölt 13 ezer 800 szavazatig és 18,7 százalékig jutott. 2018-ban a jobbikos 8 ezer szavazatot (15,8%) szerzett, most a Mi Hazánk indulójának 2 ezer 600 szavazat (5,3%) jutott.

A radikális jelöltek közti szavazatkülönbség magyarázná a fideszes többletet. Igen ám, de ott volt még legutóbb három baloldalra sorolható párt (LMP, Momentum, Együtt) reprezentánsának 4,4 százalékot jelentő 2200 szavazata. Velük mi lett? Egyrészt adhatják a Kutya Párt plusz 700 szavazatát (a felsoroltakon kívüli, futottak még akkor is, most is ugyanannyit tettek ki), másrészt az otthon maradók táborát.

Ez így hézagmentesnek tűnik, de valójában optikai csalódás. Az alábbiakban látni fogjuk, hogy a vidéki jobbikosok számottevő része eltalált az összefogó ellenzékhez, Baranyában sem igen lehetett másként, úgyhogy ott, ahol a baloldal volt 2018-ban nagyobb, ott a távolmaradók és a Fideszre átszavazók mérhető mennyiségben onnan is érkeztek.

Kivonási gyakorlat

Abban az esetben, ha a vidéki jobbikosok legalább közel fele nem szavazott volna a közös ellenzéki jelöltre, akkor a választókerületek közül egy csomóban szinte nem is látszott volna az ellenzék. Például Körmenden (Vas 3.), Szentesen (Csongrád 3.), Gyöngyösön (Heves 2.) vagy Törökszentmiklóson (Jász-Nagykun 4.) 8,5, 10, 11, illetve 12,5 százalékot tudott fölmutatni összesen a baloldal 2018-ban, ez 4100, 5500, 6000 és 6100 szavazatot jelentett. Nyilvánvalóan ebből nem jön össze az a 13 ezer szavazat (27%), 17 ezer (31%), 19 ezer (36%) és 17 ezer (37%), amit a közös ellenzéki jelölt most ezekben a körzetekben szerzett. Ehhez kellett egy komoly része a Jobbik 2018-as szavazóinak, ami 13 ezer (27%), 21 ezer (38%), 23 ezer (42%) és közel 20 ezer (41%) szavazót jelent.

Azaz a vizsgált körzetekben minimum 9–16 ezer jobbikos ott volt a közös ellenzéki jelölt mögött, ami a körzet szavazóinak 19–26 százalékát jelenti. Azért minimum, mert amennyiben a baloldal nem állt testületileg a közös jelöltek mögé (márpedig nem), akkor a jobbikosok száma és aránya még nagyobb a közös ellenzéki jelölt eredményében.

Még egy fontos dolgot észrevehetünk az előbbi példáknál. A felsorolás nyitó és záró választókörzetében, Körmenden és Törökszentmiklóson, nem egyszerűen a jobbikos szavazók egy részéből lett közös ellenzéki szavazó, de maga a jelölt is ezt az utat járta be. És mind a két helyen jobbikosként jobb eredményt értek el, mint most teljes ellenzéki támogatással. Tehát megállapítható, hogy nemhogy nem adódtak össze az ellenzéki szavazatok, de az összefogás egyenesen levont a jobbikosok korábbi eredményéből. Ez a jelenség Barcstól Orosházáig több más helyen is megfigyelhető.

Összegezve: a ’18-as vidéki jobbikos szavazók legalább fele, minimum 450 ezer ember a hatpárti ellenzék egymillió-kilencszázharmincezer hazai támogatója között volt megtalálható. Amennyiben a jobbikosokat levonjuk, és figyelembe vesszük, hogy vannak új szavazók, és minimális mértékben átállás is, akkor észrevehetjük, hogy az így megkapott szám és a 2018-as baloldalra adott szavazatok (MSZP-P, DK, LMP, Momentum, Együtt) között tátong egy körülbelül kétszázezres lyuk. Vagyis nagyságrendileg ennyi baloldali szóródott szét különböző megoldások között: otthon maradt, a Kutya Pártra szavazott, vagy pedig a Fideszre.

Centrális erő

A túloldalról nézve is meg fogjuk találni ugyanezt és nagyjából ugyanekkora lyukat. Ugyanis a Fidesz is vesztett szavazókat, még ha ezt a kétszázezres szavazatnövekedése elsőre el is takarja.

Azt a könnyen adódó megoldást, hogy a négy évvel ezelőttihez képest hatvanezerrel kevesebb belföldi szavazó részint a demográfiának, részint az otthon maradó baloldaliaknak tudható be, ahogy az utóbbiaknak köszönhető az MKKP hetvenezres bővülése is, míg a Mi Hazánk teljes táborát és a Fidesz bővülését a volt jobbikosok teszik ki, nos, ezt a megfejtést a terület szerinti vizsgálódás eloszlatja. Eleve, ha azt feltételezzük, hogy a Fidesz egyben tartotta 2018-as szavazóit, és ehhez szerzett még kétszázezret, akkor nem tudjuk hová tűnt egy csomó volt Jobbik-szavazó. Igazából nagyobb átrendeződés zajlott, mint ami a felszínes mennyiségi elemzésből kiviláglik.

Több városi szavazókörben visszaesett a Fidesz támogatottsága a legutóbbi parlamenti választáshoz képest, és ezt csak részben pótolta a környékbeli falvak részvételemelkedése (a falusi szavazók összességében amúgy sem lettek többen). Ilyesmit láthatunk például a nagyobb városokat nézve Dunaújvárosban, Pécsen, Szegeden vagy Sopronban, a kisebbeket tekintve Komlótól Hatvanon át Sátoraljaújhelyig számtalan helyen.

Néhány település darabra hozta a Fidesz által előzetesen elvárt szavazatszámokat | atlatszo.hu

Az elvárt és leadott szavazatok száma közötti különbség -22 – +47 százalék között szóródott településenként: lefelé inkább a választókörzet városaiban, míg felfelé inkább a kistelepüléseken tér el a valós eredmény a párt által meghatározott célszámoktól. Négy település: Abaújkér, Abaújvár, Szegilong és Zalkod szavazópolgárai darabra ugyanannyi szavazatot adtak le a kormánypártokra, mint amennyit azok előzetesen elvártak.

Ugyanakkor a budapesti agglomerációban, ahová folyamatos volt a tehetősebbek kiköltözése az elmúlt időszakban is, nem érzékelünk hasonló jelenséget. Azaz meglehetősen vegyes képet mutatnak a Fidesznek most hátat fordító választói csoportok. Idetartozhatnak városi peremvidékeken élő alacsonyabb státusú szavazók, alkalmazott értelmiségiek, az elmúlt éveket nehezen átvészelő kisvállalkozók. Az ellenzéki politika kudarca, hogy nem sikerült őket elérni, távol maradtak a választástól, és a kormány sikere, hogy bőségesen pótolni tudta a távozókat a Jobbikból és, ismétlem, – bizony – a baloldalról. A 2022-es kétharmados többség jobban a centrum felé tart, mint a 2018-as.

Merészen fontolva haladó, avíttasan high-tech, mucsai-urbánus képződmény

Magyarán: nem kell „lemenni” vidékre, ha valaki Fidesz-szavazóval óhajt találkozni, elég átmenni a szomszédba. A Fidesz valamennyi társadalmi csoportban masszívan vezet.

Nem kérdés, lejt a pálya, de lejtősebb nem lett. Legalábbis ennyivel biztosan nem. Nincs hárommillió nézője a köztévének, jó, ha a tizede van, nincs ennyi fogyasztója a KESMA-tartalmaknak, nincs ennyi közmunkás, nincs ennyi alkalmazottja a Mészáros-birodalomnak, nincs ennyi határon túli szavazó, nincs ennyi konteóhívő, és ezek összesen sem tesznek ki néhány százezer embert. Ami április 3-án szembejött, azt úgy hívják, hogy magyar valóság. A Fidesz helyzeti előnye, hogy külön-külön tud szólni egyes részeihez, sikeresekhez és nehéz sorsúakhoz egyaránt.

A mondanivalót, az üzeneteket és sok esetben a kézzelfogható juttatásokat illetően pedig: a Fidesz nem erőszakosan tolja át a maga narratíváját, kenyerezi le a vonakodó tömegeket, hanem azt mondja, s többnyire teszi, amit azok hallani, kapni, érezni akarnak, és ez nem egyszer kulturálisan is meg van támogatva. Felejthetetlen volt, ahogy az esztétikai és politikai sznobizmus nekiesett Kis Grófonak, miután a mulatós zenész fotózkodott Orbán Viktorral. És hogy ki is itt a provinciális? Mindez aligha fordulhatott volna elő egy választás előtt, mondjuk, Bajorországban egy népszerű sramlizenész és politikus paroláját követően, vagy az Egyesül Államokban, amikor a kormányzó udvarolja körül a nyálas-negédes, de a korosodó középső állambéli közönség körében kikezdhetetlenül divatos countryelőadót.

Ráadásul még csak nem is az van, hogy a reménytelen és sötét Ugarról ne lehetne ellátni a milánói Scaláig vagy a londoni Fabricig, hanem hogy sokak rezignált bölcsességgel belátták, azzal jönnek ki a legjobban, ha ilyen keretek közt tervezik az életüket. Az összes Nagy Reformelképzelés rövid távon csak kellemetlenséget okozott, hosszú távon meg nem lett belőle semmi, így legalább azt a néhány bódult délutánt, amelyet a Motyóka Bau 2015 Kft. csapatépítései jelentenek, ne vegyék el tőlük.

Utóbbinak természetesen léteznek vitorlás cipős-rozéboros-sziauramos, pilisi szívcsakrás-nemzeti rockos és egyéb változatai is. A közös, hogy mindenki elvan a maga környezetében, a saját szokásai közt, ne akarják megváltoztatni, ne akarják abajgatni, cserébe ő sem vár túl sokat az államtól és az esti műsorkínálattól, de ha baj van, akkor ne hagyják magára, nem gond, ha kiürül az államkassza, utána majd lesz valahogy. Ezt az igényt a Fidesz nem kialakította, hanem megfelel neki, és a sokszor ellentétes irányú szándékokat, törekvéseket egyetlen hatalmi monstrumon belül igyekszik feloldani.

Átlátszó választás ’22 – 2022-es eredmények

Az Átlátszóra készített, 2021. augusztus 4-i elemzésünkben bemutattuk, hogy mely választókerületek számítanak valószínűleg vagy biztosan ellenzékinek, valószínűleg vagy biztosan Fideszesnek és melyek azok az úgynevezett csatatérkörzetek, ahol a szoros eredmény miatt nehéz eldönteni, hogy ellenzéki vagy Fideszes lenne a választókerület.

A Fidesz ellenfelei (értve ezalatt az elemzői köntösbe bujtatott dühöngést is) sokszor rosszul bogozzák szét a párt hatalomgyakorlásának különböző szálait. Hajlamosak echte magyar, valamiféle rémes pusztai uralmi módnak betudni, ahogy a kormány átgázol független szereplőkön, uralma alá hajtja a médiát, hódoltatja a vidéket, és azt, ahogy a legalapvetőbb ösztönökből táplálkozó indulatokat csalogatja elő a közönségéből. Holott a kormánypárt a legújszerűbb hálózatszervezési módszerekkel operál, és médiamodellje a közösségimédia buborékeffektusához igazodik. Például miközben az ellenzéki közvélemény a mérsékelt elérésű közmédia elfogultságán siránkozik, addig a „piros volt a paradicsom, nem sárga” szabályosan letarolta a Tik-Tokot. A Fidesz üzenetei, témafelvetései pedig nagyon is a modern embert leginkább foglalkoztató válságjelenségeket érintik.

Ellenzékben az Orbán-rendszer berendezkedését keleti importként, közép-ázsiai és posztszovjet demokráciának álcázott despotikus szisztémaként írják le, noha – bár nem példa nélküli Nyugaton sem – a választásos alapú, de szinte vagy teljesen megbuktathatatlan monolit uralmi tömb a legtipikusabb kormányzási konstrukciója az elmúlt 150 év Magyarországának. Ilyen volt a dualizmus Szabadelvű Pártja, ilyen a Horthy-korszak (több nevet is viselő) Egységes Pártja, és noha a választás teljesen színjáték volt, de mégis nagyon hasonló volt Kádár János Magyar Szocialista Munkáspártja is. Amennyiben a fennálló rendet meg szeretnénk érteni, a magyar hagyományokat is figyelembe kell venni, ideértve a közelmúlt hagyományait is.

Országpolgármester

A Fidesz-éra jellegzetességei ugyanis kezdetleges formában mind megtalálhatóak voltak 2010 előtt is, csak az MSZP soha nem volt elég szexi kutatási téma, hogy ezzel behatóan foglalkozzanak, a hírlapi tudósítások meg szinte azonnal feledésbe merülnek.

Ám az egyoldalú alkotmányozástól a közüzemi csekken való kampányoláson át az előzetes letartóztatás időbeli korlátozásnélküliségének ötletéig egyik sem fideszes találmány, még Kis Grófo is megtalálható korábbi verzióban: 2006-ban a választási kampány finisében kapott Kossuth-díjat Bangó Margit nótaénekes, aki azután nem egy szocközeli kampányrendezvényen föl is tűnt. (Bizonyára lesznek, akik fölháborodottan hívják föl a két alkotó közti különbségre a figyelmet – sajnos én ehhez nem tudok hozzászólni). Amivel a szocialisták megpróbálkoztak félszegen és rossz lelkiismerettel (mégiscsak utódpárt voltak), azt a Fidesz határozottan és büszkén megcsinálta.

Létezik azonban egy nem nagypolitikai előkép is. Nem tudom, hogy Orbán Viktor mennyire tanulmányozta az önkormányzatok működését, de meg volnék lepve, ha nem keltette volna föl érdeklődését az, hogy míg a magyarok sorban zavarták el kormányaikat, addig a polgármestereket rendre megtartották. Ez aligha a kirobbanó településfejlesztési sikereknek volt köszönhető, sokkal inkább annak – főleg a kisebb településeken –, hogy az utolsó pedellusi állás betöltésébe is beleszólhattak az elöljárók, a hivatalban pedig aztán végkép nem dolgozott olyasvalaki, aki nem élvezte a polgármester bizalmát. Viszont hamar személyessé tették az irányítást, bármit is tartalmazott a rendelet, ha a helyi béke úgy kívánta, elintézték a segélyt is, az útburkolást is. És lássuk be, az önkormányzati lapok és televíziók 2010 előtt is pont úgy néztek ki, mint manapság a közmédia.

Teljhatalmának birtokában Orbán Viktor országpolgármesterként kezdett viselkedni, az önkormányzatoktól pedig amit lehetett, elvett, nehogy valahol még konkurencia támadjon.

Mindez nem egyik pillanatról a másikra történt, a mostani április egy tizenkétéves folyamat végpontja, és ki tudja, milyen hosszú út közbülső állomása. Amikor Márki-Zay Péter elkezdte a NER fejére olvasni vétkeit a magánnyugdíjpénztárak államosításától (2010-11-ben volt) a letelepedési kötvényeken át (2013–2017.) Arthur J. Finkelstein szerepvállalásáig (2015–2017.), akkor szenvedélyesen vitázott az 5-8-10 évvel ezelőtti Fidesszel.

Nos, ez egyfelől senki nem érdekel, amikor egy adott pillanatban a közeljövőről kell döntést hozni, másfelől viszont egy olyan berendezkedést bírált meg, amelyet a magyarok többsége és a Fidesz közösen formált, a Fidesz ellenfelei pedig ráutaló magatartással jóváhagytak. Ilyesmit csak akkor szokás fölborítani, ha valaki vonzóbb vagy fenntarthatóbb rendet kínál helyette. A kérdés az, hogy az ellenzék legalább mondás szintjén rendelkezik-e ilyennel. Mondás szintjén rendelkezett – és ebből támadt a legnagyobb baj.

Hont András

Borítókép: MTI/Illyés Tibor. Infografikák: Szabó Krisztián.