A politikusok már 100 éve is a nemzethalállal riogatva buzdították szülésre a nőket

Bő egy évszázada, azaz legalább Trianon óta a nemzethalál víziója – legyen szó a támogatáspolitikáról, az úgymond faji kérdésről vagy az abortuszról – mind ideológiailag, mind politikailag úgy beakadt politikusaink kisagyába, hogy valójában minden más társadalmi téma ehhez köthető, ha a magyarság jelenéről és jövőjéről van szó. Koloh Gábor történész Születésszabályozás a Horthy-korszakban alcímű könyve pedig rendkívül alaposan körüljárja a témát.

Annyiban is, hogy adja magát „az elmúlt 16” évvel való párhuzamvonás: ahogy egy kormányzat attól való mániákus félelmében, hogy a magyar nemzet egyszerűen eltűnik, mert nem születik elég gyerek, pronatalista politikát folytat (önmagában ez ésszerű is), de demagóg módon ebbe beleszövi azt is, hogy nem lesz elég katonának (értsd golyófogónak) való anyag, midőn ránk támadnak szomszédaink vagy Brüsszel.

Ám ahogy a két világháború közt kialakult erről a – részben a népi íróktól származtatható – narratíva, a sok bába és politikus közt éppen a gyerek veszett el, mint most is. Azaz a többgyermekes szegény családoknál épp az egészségükkel, az életviszonyokkal, a lakhatással és magával a szegénységgel (konkrétan az éhezéssel) nem foglalkoztak akkor sem különösebben, inkább s kizárólag a középosztálybeli és jó keresztény családokat ösztönözték volna gyerekvállalásra.

A kulcsszó pedig talán az egykézés vagy az egysezés lehetne (utóbbi fogalom kevésbé vált ismertté és elterjedtté), a Kádár-korszakban pedig (bár a könyvnek ez nem témája) a kicsi vagy kocsi dilemmája vált országos topikká, és persze a családtámogatás vagy éppen az oktatáspolitika állhat(ott) a centrumban, ami – láss csodát – akkor és ma is inkább a tehetősebbeknek kedvezett. Például a közhivatalnokoknak, mert a Bethlen-kormányzat által forszírozni kezdett revíziós gondolat egyik célja az volt, hogy majdan, a területek visszafoglalásakor rájuk nagy szükség lesz, ehhez pedig ismét emberanyag kell.

Koloh Gábor: Nemzethalál
Jaffa, 2026
319 oldal, 4999 F

Ma az is szürreálisan hangzik, hogy sokakban az is felmerült, hogy vigyázni kell a nagycsaládos vidéki paraszti, napszámos családokkal, mert ahol sok a gyerek, azok többnyire tökhülyék maradnak, ahol viszont egy vagy két gyerek van, mint a (fő)városi polgároknál, ott a gyerekek intellektuális teljesítménye eleve jobb lesz. Arra kevésbé gondoltak, hogy az oktatás minőségével kellene inkább törődni, vagy azzal, hogy a vidéki kölköknek egyáltalán cipőjük legyen, amiben télvíz idején eljuthatnak a suliba. Ami a különbség, hogy a két világháborúval ellentétben most legfeljebb egy-két nemzeti radikális retteg még a zsidóktól  – az pedig, hogy a németek átveszik a magyarok helyét az egész országban, mára persze teljesen értelmetlen felvetés.

De ugorjunk az elejére. A pronatalista politika prototípusát jórészt Mussolinitől vették át, aki kiszámolta az I. világháború után, hogy nem elég a 40 millió olasz, legalább 60 millió kell a geostratégiai érdekekhez. (Ezt a számot a nácik aztán a németekre nézvést 60-ról 80 millióra tolták fel, legalábbis egy generációnyi időre kalkulálva.) A magyar népesedéspolitikai viták a magyar Országgyűlésben, az irodalomban és a sajtóban anno két hullámban zajlottak le. Ám míg a húszas évek végén az egykekérdés avagy a népességpolitika főleg kormányzati programként és pronatalista reformtervként került előtérbe, a harmincas években már inkább a politikai és társadalmi viták középpontjába került.

„Hiába minden! Nem akarnak szülni az anyák…” – írta 1927-ben Kellér Andor,

de Illyés Gyulának a Nyugatban Pusztulás címmel írt, 1933-as útirajza-szociográfiája mondhatni bombaként robbant. Csakhogy a repeszek elég szerteszéjjel repültek, így előkerült itt minden, s annak ellenkezője is. A hivatásos rettegők arról fecsegtek, hogy a Dráva mentén a horvátok, másutt pedig szerte az országban a sváboknak mondott németek egyszerűen teleszülik a falvakat, a magyarok meg kihalnak. Az etnikai mellett megjelent a felekezeti törésvonal is (egykés reformátusok – bevándorolt katolikusok).

Mások a várost és a vidéket állították szembe, az életmódváltást, a parasztok ipari munkássá válását, akik lelki okokból nem gyártják a gyerekeket. No és a nők, akik most a luxusban hemperegnek (lám, a luxizás, illetve annak vádja sem új találmány), miközben a háború után és a gazdasági válság miatt ennek nagysága éppúgy legfeljebb a nagykörútig terjedt. Azaz a nemi szerepek megváltozása is előkerült, és jellemzően persze a férfiak sipákoltak. A nők közül szinte csak Kéthly Anna neve merül fel, aki tágabb kontextusban, azaz társadalmi kérdésként beszélt erről a parlamentben. Bár más politikusok is rámutattak arra, még egy nyilas is, hogy a hivatalos elvárások mennyire szembe mennek a mindennapi valósággal.

Nem mellékes, hogy Bethlen István kormányfővel szemben, aki tehát inkább Mussolinire támaszkodott, Horthynál a faji retorika sokkal hangsúlyosabb volt, az állami beavatkozás szükségességével egyetemben. És ő dobta be, hogy akinek több testvére van, az inkább marad vagy lesz gyengeelméjű. Ezzel szemben emelhető ki Kéthly Anna, már csak azért is, mert egy kilencgyerekes munkáscsaládban született, mégis az ő agyából pattantak ki az értelem szikrái, amikor a csecsemők életkörülményeit helyezte a vita középpontjába. A könyv erre nem utal, de magának a kormányzónak is volt nyolc testvére, és saját tételét, ahogy az országot a katasztrófába sodorta, épp ő maga bizonyítja. Már ha az egész elméletének lenne tudományos megalapozottsága.

A korszakban persze sokan gondolták – tudósok, orvosok –, hogy igenis van. De a nemzeti közösség biologizálásának eszméjét is importálták, ti. hogy a népesedési kérdés a nemzeti közösség „egészségének” problémája. Így a ma már totál etikátlannak és áltudományosnak tartott eugenika (a fajegészségtan) sem vált olyan meredekké, hogy például Magyarországon kasztrálták volna a nemkívánatos egyéneket (például bűnözőket, elmebeteggé nyilvánítottakat, pedofilokat), pedig ilyesmire még a fejlettebb országok némelyikében is akadt példa.

Persze egyesek részéről volt erre igény – ahogy ma is olykor megjelenik az ötlet –, de inkább maradtak annyiban a biologizálás terén, hogy beteg Magyarországról értekeztek akár komoly szakemberek is.

A normálisabbja viszont olyan problémákat vett elő, mint az orvoslakások kérdése, az anya- és csecsemővédelem, a szexuális felvilágosítás, a születésszabályozás.

Azonban a házasság intézményének vélelmezett válsága is, akár a többi, gyakran kikerült a szakértői vitákból a szélesebb nyilvánosságba; papok, lelkészek és a korabeli megafonos újságírók előszeretettel egykéztek és szidták a Nyugatot, a modernitást.

Különösen érdekes a Nem és nemzet című fejezet ebből a szempontból. Még az óvszerhasználatról is olvashatunk itt mint a nemzet ellenségéről, pedig a kortársak azt is jól tudták, hogy a tüdőbaj mellett a nemi betegségek is megállíthatatlanul terjednek. A prostitúció is előkerült, illetve a nők szerepe a társadalomban, merthogy csak szép ruhákban illegetik magukat, a szülés (és a konyha) helyett a karriert választják.

Persze többen leírták, hogy a gyerekvállalás pénzkérdés is, és nem csak az alföldi nyomort mutatták be, de fővárosi ipari munkások nagycsaládjának lehetetlen helyzetét is, amikor többgyermekes anyák a kollektív családi öngyilkosságon gondolkodtak, sőt, erre példák is akadtak. Mások a nemzethalál víziójáról elmélkedve kiemelték, hogy miközben a népesség száma nem is csökkent, sőt nőtt nyolcszázezerrel – igaz, ebből félmillió menekült volt, akikkel persze többnyire nem tudtak mit kezdeni –, aközben „Magyarország az utolsó két évtizedben közel kétmillió embert vesztett a kivándorlással”. Igaz, ezt 1927-ben mondta Bethlen kormányfő. Az adatok persze félig-meddig légből kapottak voltak, de legalább a statisztika fejlődni kezdett.

És hát ide-oda telepítések is zajlottak, például a vitézek telkeket kaptak, és a hitbizományok, a nagybirtokok kérdése, azaz a földreform is terítékre került (állítólag az Esterházy-birtokokról emigráltak a legtöbben). Magyarán az ország összes baja előkerült a vitákban a népességszaporulat apropóján.

A másoktól való félelemről már írtunk, de erről is van külön fejezet Terjeszkedő német tenger – pusztuló magyar falu? címmel. Noha a németek asszimilációja jelentős volt (igaz, 1941-ben újra majd’ 110 ezren vallották magukat németnek, de ebben benne volt a náci hatás), a terjeszkedésükről szóló tézis tehát szintén inkább mítosz volt (bár a magyar falvakban többnyire tényleg magasabb volt a halálozási arány és alacsonyabb a születésszám, noha erről nyilván nem a németek tehettek). Meg az irigykedés jele, s mindez jól megágyazott annak, hogy 1945-től oly sokan (még neves baloldali művészek is) örvendtek a kitelepítésüknek és szép házaik, gondozott birtokaik átvételének. A zsidók esetében az örvendezés 1945 után persze nem lehetett nyilvános, de

a két világháború között a kardinális kérdésben – a magzatelhajtásban is – sorra a zsidó orvosok kerültek terítékre, akik a teória szerint direkt így fogyasztják a magyar nemzetet, és persze ezen gazdagodnak meg.

Az abortusz az egész köteten végigvonul: nem véletlen, hogy a kötet két esettanulmánnyal végződik. Az első egy olyan orvosról szól, akit egy évre el is ítéltek, amit a kúria is megerősített (bár első körben még felmentette a gyulai törvényszék). A hatalmas sajtónyilvánosságot kapó esetet szétcsócsálta a sajtó, a vidéki barbárságot is felhozva. A bűnös orvos toposzát megtestesítő Kincses Imre ügye végül eljutott a kormányzóhoz is, az iratcsomóhoz négyezer aláírás is hozzátartozott. De hogy Horthy miért adott kegyelmet, valójában feltáratlan – lám, a kegyelmi ügyek már csak ilyenek.

A másik esettanulmány pedig egy mohácsi német szolgálólány peréről számol be, de itt sem világos minden. Mindenesetre a bíróság nem vette figyelembe, hogy a lány házasságon kívül esett teherbe, hogy szegény, és műveletlensége sem volt enyhítő körülmény. Noha meglehet, segítség nélkül, maga hajtotta végre tettét, a bábák is egyfajta népellenségnek számítottak a korabeli nyilvánosságban. Egy biztos: a szegények akkor is kiszolgáltatottak voltak a bíróságokon.

A fiatal szerző, Koloh Gábor könyve, noha mintha egy szűkebb téma köré épülne, kiválóan és olvasható módon mutatja be a két világháború közti Magyarországot, annak egészségügyét vagy épp a nemzettel kapcsolatos, aggódó-rettegő eszméket és tévhiteket az adatokról. Olykor az az érzésünk, nem sok minden változott azóta, hiába van már mobilunk és internetünk.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Canva