Németország a szélsőségek felé fordul – ha így megy tovább, Alice Weidel kancellár lehet

Három tartományi választás, három győzelem a politikai paletta szélén: Kelet-Németországban az AfD, Berlinben a Linke tört előre. Miközben a hagyományos pártok tűzfalakkal próbálják távol tartani őket a kormányzástól, egyre több német választó fordul a radikális megoldásokat kínáló pártok felé. A háttérben gazdasági stagnálás, drága lakhatás, migrációs viták és a politikai középpel szembeni növekvő elégedetlenség áll.

Szeptemberben három tartományban tartottak választásokat Németországban és mindháromban a szélsőpártok nyertek. Szász-Anhaltban és Mecklenburg Előpomerániában a szélsőjobboldali AfD, Berlinben pedig a radikális baloldali Linke kapta a legtöbb szavazatot. Az AfD a tavalyi thüringiai és az idei szász-anhalti és mecklenburgi győzelme mellett jelentősen vezet mind Szászországban, mind Brandenburgban, így a Linke múltheti berlini győzelmével nem maradt olyan egykori NDK tartomány, ahol a középpártok vezetnék a felméréseket.

A kormányfői székekben egyelőre mégsem látni sem AfD-s, sem Linke-politikust. Az AfD-vel valamennyi jelentős párt kizárja a koalíciós együttműködést, a CDU pedig a Linkével szemben is fenntartja saját tűzfalát.

Alternatíva Németországért – a szélsőjobb

A több tartományban is szélsőjobboldaliként besorolt AfD-vel szemben a többi párt tartja a tűzfalat. Hiába nyert az AfD az utóbbi két évben több választást, riválisai inkább egymással kötöttek koalíciókat, hogy távol tartsák a kormányzástól. Ez azonban nem állította meg a párt erősödését: Alice Weidel pártja mára országosan is a legnépszerűbb, több százalékponttal vezetve a CDU/CSU előtt.

Az euroszkeptikus konzervatívok és közgazdászok által alapított párt azóta jelentősen radikalizálódott, több tartományi szervezetét szélsőjobboldaliként tartják számon. Programjuk szerint alapjaiban alakítanák át Németország uniós tagságát: a jelenlegi EU helyett szuverén nemzetállamok lazább szövetségét hoznák létre, és felszámolnák a közös európai valuta jelenlegi rendszerét is.

Politikájuk központi eleme a migráció radikális visszaszorítása és a „remigráció”. A bevándorlást rendszeresen összekötik a bűnözéssel, a szociális rendszer terheivel és Németország gazdasági problémáival. Az orosz–ukrán háború kitörése óta az AfD következetesen ellenzi az Oroszországgal szembeni szankciókat és az Ukrajnának nyújtott német katonai támogatást, miközben a párt környezetében több, Oroszországhoz kapcsolódó kémkedési és befolyásolási ügy is napvilágra került.

Az antiszemitizmussal vádolt radikális baloldal, a Die Linke

Az egykori NDK-s kommunista állampártból, a SED-ből jött létre később a Linke, amely a kapitalista tulajdonviszonyok alapvető átalakítását, és az újraelosztást tűzte ki zászlajára. A Linkével szemben eddig elsősorban a CDU tartott fenn tűzfalat, más pártok együtt is kormányoztak vele. Thüringiában például Bodo Ramelow tíz éven át volt miniszterelnök.

A gázai háború óta azonban egyre gyakrabban éri a pártot az antiszemitizmus vádja. A Linke erősen Izrael-kritikus politikát képvisel, egyes szervezeteiben pedig radikális anticionista aktivisták is megjelentek.

A berlini kampány több rendezvényén hangzottak el Izrael-ellenes vagy az intifádát támogató jelszavak, nemcsak fellépőktől, hanem párttagoktól is. A berlini Linkén belül hivatalosan elismert palesztinszolidaritási munkacsoport működik, amelynek egyes tagjai radikális anticionista álláspontot képviselnek. Tagja ennek Hannah Bruns is, aki újságírói kérdésre sem volt hajlandó elhatárolódni a Hamasz által elkövetett október 7-i mészárlásától, és arról is beszélt, hogy Palesztina felszabadítása akkor ér véget, amikor Tel-Aviv palesztin kézben lesz.

A Linke egyik kerületi választási partiján pedig megjelent Ibrahim Ibrahim, aki támogatója a PFLP-nek (Népi Front Palesztina Felszabadításáért), amit mind az EU mind az USA terrorszervezetként tart nyilván, emellett tagja a VPNK-nak (Egyesült Palesztin Nemzeti Bizottság), amit a német belföldi hírszerzés is a Hamasz és PFLP támogatók ernyőszervezeteként ír le.

Az ügy a lehetséges koalíciós partnereknél is kicsapta a biztosítékot: az SPD és a Zöldek egyértelmű elhatárolódást és következményeket várnak a Linke vezetésétől, mielőtt együttműködésről tárgyalnának.

A Linke támogatói szerint ugyanakkor az SPD-t és a Zöldeket legalább ennyire zavarja a párt berlini gazdasági programja. A Linke ugyanis a lakhatási válságra válaszul társadalmi tulajdonba venné a nagy ingatlankezelő vállalatok több tízezer bérlakását, ezzel fékezve a lakbérek emelkedését. A terv ellenzői arra figyelmeztetnek, hogy a kisajátítás több milliárd euróba kerülhet és elriaszthatja a befektetőket.

A párt emellett csökkentené a rendőrség költségvetését, illetve a járőrözések helyett szociális munkára kötelezné a rendőröket, korlátozná a tartományi alkotmányvédelem jogköreit, dekriminalizálná a bliccelést és erősen korlátozná a börtönbüntetések kiszabásának lehetőségeit is.

Az elégedetlenség nő, főleg a fiatalok körében

Európa legerősebb gazdaságában az emberek annyira elégedetlenek a politikai középpel, hogy egyre inkább a szélsőséges pártokban keresik a menekülőutat. Különösen nagy a változást akarók aránya a fiatalok körében. A CDU szigorúbb migrációs politikával próbálta kifogni a szelet az AfD vitorlájából, az AfD azonban tovább erősödött. Ráadásul éppen azokban a keleti tartományokban a legerősebb, ahol Németországon belül a legalacsonyabb a külföldiek aránya.

Az AfD sikerét ezért önmagában a bevándorlás mértéke nem magyarázza. A gazdasági problémák, a romló életkörülmények és a még mindig érezhető keleti leszakadás mellé az AfD egyszerű magyarázatot kínál, amikor a migrációt és a menekültekre fordított szociális kiadásokat az átlagpolgár életszínvonalával állítja szembe.

Nem segít ezen az sem, hogy a nagyjából másfél éve kormányzó CDU/CSU-SPD koalíció hatalmas ígéretekkel vágott bele a munkába, a gazdaság fellendítését, az emberek tehermentesítését és a migráció visszaszorítását ígérve. Ezek után Friederich Merz kancellár körbevette magát a CDU gazdasági szárnyának képviselőivel, akik nyilván nem a munkavállalók érdekeit tartották szem előtt.

Ebből következtek aztán azok a szerencsétlen elszólások, hogy a németeknek többet kellene dolgozniuk, túl sok a részidős foglalkoztatás, valamint túl sokszor vannak betegszabadságon. Ez különösen rosszul hat egy olyan időszakban, amikor sok háztartás a növekvő megélhetési költségekkel küzd. Merz korábban az AfD támogatottságának megfelezését ígérte, ehhez képest a párt a 2025-ös választás óta tovább erősödött.

Berlinben más problémák dominálnak. A lakosság több mint negyven százaléka migrációs hátterű, akikkel a város lakossága rég megtanult együtt élni. A lakhatási költségek viszont drasztikusan emelkedtek. Erre építette fel kampányának jelentős részét a Linke: ha a város tulajdonába kerülnek a nagy ingatlancégek lakásai, akkor az árakra is nagyobb befolyása lehet. Ehhez azonban vállalnia kellene a kisajátítás és a fenntartás több milliárd eurós költségeit is.

A politikai közép pártjai egyre nehezebben tudnak választ adni a választók mindennapi problémáira. Az AfD és a Linke egymástól gyökeresen eltérő megoldásokat kínál, sikerük mögött azonban ugyanaz az elégedetlenség húzódik meg. Ha a jelenlegi kormány kitart, legközelebb 2029-ben tartanak szövetségi parlamenti választást Németországban. Addig van ideje a politikai középnek megfordítani a trendet, hogy ne Alice Weidelnek hívják Németország következő kancellárját.

Dóka Milán (Berlin)

Címlapfotó: a német Parlament – a szerző felvétele