Filmtörténet Tarantino-módra, önéletrajzi elemekkel vegyítve

Quentin Tarantino Cinema Speculation című könyve nem életrajz, de mégis. Mozispekuláció, ahogy a cím mondja, de nem filmelmélet vagy filmtörténet. Illetve az is, persze egy irgalmatlanul személyes szűrőn átszűrve, ülepítve, és az olvasó elé tárva.

A kötetben a rendező gyerekkorában vagyunk, s a hetvenes évek amerikai filmterméséből szemezgetve elménckedhetünk szerzőnkkel a korszak moziján úgy, hogy a Chinatown (Kínai negyed), az Apocalipse Now (Apokalipszis most) vagy a Deer Hunter (Szarvasvadász) szóba se kerül.

A tarantinológia tudományának adjunktus emeritusaként visongtam örömömben, mikor láttam, hogy megjelent a könyve a jeles rendezőnek és amerikai ikonnak, s majdnem olyan messzire mentem, hogy elgondolkodtam, megrendelem magamnak az Amazonon. Legendás sóherságom állta útját a vásárlásnak, de hamar szembejött a Szukits kiadó reklámja, hogy Jön! Jön! Jön!. Na azt még kivárom, gondoltam, és így is tettem.

Jól tettem, hogy vártam, és megvettem magyarul – bár sokkal olcsóbb így sem volt, de hát kíváncsi voltam, és felcsigázott, hogy a reklámszövegben az állt, hogy nem csak mozielméleti elmélkedések, de egyfajta önéletrajz is a kötet. Mivel magam is írtam már Tarantino-életrajzot (kismongráfia: Tarantino mozija, Jonathan Miller kiadó, Budapest, 2004.), már csak a leghitelesebb helyről szóló önéletrajzi elemek miatt is izgalmi állapotban vártam az olvasást.

Quentin Tarantino: Cinema Speculation
Helikon Kiadó, 2023
397 oldal, 4999 Ft

Nem mondom, hogy keserűen csalódtam, de azért csalódás volt az első beleolvasás. A legendás rendező születési helye, a Tennessee állambeli Knoxville meg sem említődik, de nevelőapja, Curtis Zastoupil is csak alig. Anyja, Connie, na jó, ő igen (sőt!), mert már a kedves mama is mozibuzi volt, és sokszor vitték a kis Quint-et akár double feature és grindhouse vetítésekre is, underage kiskorában is becsempészték a terembe, akkor már Los Angelesben. Ez a könyv Quentin Tarantino anyjáról is szól, és az ő hatásáról.

Connie McHugh a fiát egy akkor, a gyerek születésekor menő western tévé-sorozat Quint nevű hőséről – szerepében Burt Reynolds – nevezte el, mikor biológiai apja, Tony Tarantino már elhúzott a vérbe. (Nevelőapja nevére is vette, de az anyjához hasonlóan mozibuzi későbbi rendezőtitán úgy gondolta, hogy – hatvanas évekbeli csehszlovák új hullám ide, hatvanas évekbeli csehszlovák új hullám oda – karrierjét jobban segíti egy italo-amerikai név, Scorsese, De Palma, Coppola, Joe Dante vagy Abel Ferrara asszociációs mátrixa, mintha a nevelőapja nevéből, a Zastoupilból mondjuk Chytilovára kellene gondolniuk az amerikai nézőknek, akik azért a legkevésbé sem pacsirták cérnaszálon, hanem sokkal inkább a véres-vicces drámák rajongói. Szóval a rendező visszavette a születéskori nevét.)

Tudható, hogy QT utolsó(-nak szánt) filmje talán már forog, és egy filmkritikus lesz a központi figurája. Sokan Pauline Kaelre – a névazonosság Káel Csabával a véletlen műve csupán – a hetvenes évek ikonikus, a New Yorker hasábjain alkotó meghatározó kritikus toposzának feldolgozására gondoltak, de egy interjújából az derült ki, hogy ő egy még undergroundabb filmítészre, egy pornómagazin harmincas kritikusára gondol fikciójának valóságalapjaként, aki olyan, mint Howard Stern és Travis Brickle (a Taxisofőr Robert De Niro által megformált főszereplője) fele-fele arányú keveréke.

Talán nem tévedünk nagyot, ha a leendő film fiktív kritikusának figurájába alkalmasint belegondoljuk a fiatal színészt, Barry Brownt is, akiről QT bőven ír, és aki húszas éveinek végén önkezével vetett véget fiatal életének, de mielőtt a végzetest megcselekedte volna, írt egy esszét Lugosi Béláról – amit QT teljes terjedelmében idéz. Egész pontosan Drakula ikonikus megformálója és a morfium, valamint a mennyiségesen fogyasztott methadon kapcsolatáról írt Barry Brown, mely egy húsz éves időszakot ölelt át a harmincas évek közepétől az erdélyi színész 1956-os haláláig. Lugosi sok filmben szerepelt, de – mint Vanek úr Rejtőnél – mindig szajkózhatta: „engedje meg kérem, hogy elmeséljem, hogyan csúsztam le ideáig”.

Lugosi Béla utolsó filmszerepe a Plan 9 from Outer Space (Kilences terv a világűrből) volt, melynek forgatása közben hunyt el – és így ez a film más irányokat vett –, a közmegegyezés szerint ez a filmtörténet legrosszabb alkotása, amiről és forgatásáról Tim Burton 1994-ben Ed Wood (a gánymozi rendezőjének neve) címen Johnny Depp főszereplésével remek fekete-fehér mozit készített. Azt már nem QT könyvéből tudhatjuk, hogy Lugosi temetésén a West Hollywood-i temetőben, ahol Drakula grófként volt felravatalozva, egy másik kortárs trianoni magyar – Lugosi Lugoson született Blaskó néven –, Peter Lorre (szül. Rózsahegy/Rużomberok 1904, Löwenstein Lászlóként) a mellette állónak meg is jegyezte a teljes vámpír regáliát látva, hogy „nem kéne, de tényleg csak a biztonság kedvéért, egy karót átdöfni a szívén?!”.

Tarantino értekezik a San Franciscó-i zsaru (Bullit, 1968) nagyszerűségéről, a Piszkos Harry-ről (Dirty Harry, 1971) és benne Clint Eastwood titáni alakításáról, a Gyilkos túra (Deliverence, 1972) pokláról is. Ez utóbbi John Boorman rendezése: homoerotikus erőszaktétellel megcsipkézett természetfilm, mások mellett John Voight és Burt Reynolds alakításaival, az Új Hollywoodnak nevezett filmtörténeti kor, a „hatvanas évek utáni rendszerellenes szerzők kontra mozifenegyerekek” időszakáról.

Elmélázik a Taxisofőr (Taxi Driver, 1976) Travis Brickle-jének (Robert De Niro) naplóbejegyzésein és ámokfutásán, továbbá Cybill Shepard észak-német fejőnő-karakterén. Cybill Shepard a Daisy Miller (1974) c. Peter Bogdanovich – akinek nálunk a legismertebb műve az Utolsó mozielőadás (The Last Picture Show, 1971) szintén a keményarcú Shepard női főszereplésével. Legérdekesebb spekulációja, hogy milyen lett volna a Taxisofőr, ha nem Martin Scorsese, hanem Brian Da Palma rendezi. Másmilyen.

Néhány, általam korábban nem ismert, de emlegetett filmnek legalább a trailerét megnéztem, és volt, amit a maga egészében. Ezek közül talán a Rolling Thunder (Mennydörgés, 1977) volt a legérdekesebb, melyben William Devane egy amerikai pilótát játszik, akinek gépét lelőtték az észak-vietnamiak, s hét évet töltött az amerikaiak által csak „Hanoi Hilton”-nak nevezett büntető hadifogoly-börtönben. (Devane maga fizikailag roppant hasonlít a 2008-as republikánus elnökjelöltre, John McCainre, aki körülbelül ennyi időt töltött hasonlóképpen ugyanott). Ennyi idő után néhány társával, köztük a fiatal Tommy Lee Jones karakterével, hazatér, hogy új kihívásokkal szembesüljön.

QT azt írja, ez volt az első film, amit rendesen kielemzett tizennégy évesen: a forgatókönyv és a kész film eltéréseit, a karakterrajzokat és cselekményvezetést, a dialógokat. Az ilyesmiből sokat tanul az ember gyereke, ha filmcsinálásra adja a fejét. Devane karakterének Rane őrnagy a filmbeli neve, s elgondolkodik ilyenkor a tarantinológus, vajon a Becstelen brigantikban (Inglourious Basterds, 2009) a Brad Pitt által megformált „apacs”, Aldo Raines századosnak van-e köze Rane őrnagyhoz. Ahogy az is egy kérdés, hogy az őrnagy feleségét és fiát Texasban lemészárló, az ő kézfejét konyhamalaccal ledaráló tex-mex bandának, az Acuña galerinek van-e kapcsolata a Kill Bill2-ben látható Esteban Vihaio nevű (szerepében: Michael Parks) szereplő által vezetett Acuña Boys-hoz?

Szót veszteget még QT az Édenkert a sikátorban (Paradise Alley, 1978), a Szökés Alcatrazból (Escape from Alcatraz, 1979), a Kőkemény pornóvilág (Hardcore, 1979) és a tökéletes filmnek tudott Texas Chainsaw Massacre (Texasi láncfűrészes gyilkosság, 1974) rendezőjének (Tobe Hooper) egy későbbi filmje, a Vidámpark (The Funhouse, 1981) filmjeire – melyekből sokat tanulhatunk vagy tanulhatnánk, ha a tarantinológia tudományának tudósai lábjegyzetélték volna ezt a kiadást.

Életrajzi szempontból roppant fontos az utolsó fejezet, aminek „Lábjegyzet Floydhoz” a címe. Floyd 1977-78-ban élt egy fedél alatt a 14-15 éves QT-vel, aki a leírás szerint olyan karakter, mint a Jackie Brownban Ordell Robbie (Samuel L. Jackson megformálásában). Jó, nem fegyverkereskedő, de egy félvilági afroamerikai harmincas férfi, akivel QT néha moziba járt, filmeket beszélt meg. Floyd nem volt se drogos, se piás, de zűrös alak és nem is volt túl fontos neki az olykor rátestált kis fehér pöcs: a viszony jó volt, de nem mély.

Viszont Floyd, mint minden pincér, parkolóőr vagy hullaégető Los Angelesben, forgatókönyveket írt, és számszerűleg kettőt mutatott meg QT-nek, akinek ezek voltak semmi kis életében az első játékfilm-szkriptek, amiket látott. Az egyiknek egy hősies fekete cowboy volt a főszereplője. „Oké, egyetlen jelenet, helyzet, ötlet vagy kép sincs abból a forgatókönyvből a Django elszabadulhoz (Django Unchained, 2012) írt saját forgatókönyvemben” – de „a legmélyén ott van mindannak az esszenciája, amit Floyd próbált elérni a forgatókönyvével”. QT ezzel megnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjat. „Amikor felléptem a színpadra, és átvettem azt a kis aranyfigurát, a hátam mögött álló Dustin Hoffmannal és Charlize Theronnal, Floyd már rég halott volt. Nem tudom, hogyan halt meg, hol halt meg vagy hol temették el. Azt viszont tudom, hogy meg kellett volna köszönnöm neki.” Tarantino ezzel zárja a kötetet.

A Magyar Narancs könyvkritikájában a jó Turcsányi Sándor filmkritikus azt állítja, hogy QT nem filmrendező, inkább valami szekta Jézuskája, aki történetesen filmet is rendez, és ez a Jézuska most megajándékozta híveit egy zsoltároskönyvvel. Jó zsoltároskönyv ez, tankönyv is lehetne a hetvenes évek amerikai filmjéhez. Csak pár dolog hiányzik. Sepsi László fordításának van egy alapvető filmo-filológiai hibája: QT sokszor félreeső filmjeinek – nem csak a fent említett, hanem a csak hivatkozott, még félreesőbb mozik – sokszor csak a viszonylag ismeretlen magyar címeit adja meg, az internetes keresést segítő angol címeket pedig nem.

Tudom, nyilván mindenki azt gondolja, hogy a Taxisofőr (Taxi Driver) menetekre nincs szükség, az emlegetett mozik jelentős részében viszont igen, volna szükség, valamint az újszülöttnek minden vicc (film) új. Kritikai, annotált kiadás szükségessége üti fel a fejét, a második kiadásnak jó lenne ennyiben komprehenzívebbnek lennie. És egyértelmű, hogy amit a Tarantinoesque néven ismer a filmvilág, az nem jöhetett volna létre ezek nélkül a filmek nélkül, amikre eleinte kedves édesanyja, Connie cipelte el változó pasikkal együtt a kis Quintet.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Ponyvaregény, Tarantino egyik leghíresebb filmje