Hogyan válhat a pacifizmus militánssá? – háború filmen és irodalomban

A háborús irodalom sokáig az egyik legnépszerűbb zsáner volt, ma már kevésbé. Ezzel párhuzamosan, főleg a ’40-es évektől váltak hipernépszerűkké az egyre látványosabb háborús filmek. Idén az Oppenheimer aratott, ismét rettegünk az atombombától.

Főfai Rita azonban nem annak pszichológiai vonatkozásainak megy utána, miért bámuljuk hátborzongva élvezve a legbrutálisabb jeleneteket is, miért izgulunk a hősökért, és pityergünk együtt a kedvesét elvesztővel vagy a széttraumatizálódott túlélővel. Hanem kissé feje tetejére állítja a kérdést: a cím és az alcím igen pontosan határolják le témáját, ez esetben nyugati, a II. világháborúról, illetve a vietnámi háborúról szóló műveket olvasva és nézve.

A jelenleg Londonban élő szerző kötete amúgy a Pécsett megvédett doktori disszertációja, kutatási területe pedig az „erőszak reprezentációi, különös tekintettel a szadizmus és háborús kegyetlenség irodalomban és filmben való megjelenítése”. Az utóbbi bő másfél évben, illetve egy hónapban vajon akad-e aktuálisabb dolog?

Főfai Rita: Hősiesség a háború árán – A háborús heroizmus vonzerejének továbbélése a 20. századi antimilitarista narratívákban
L’Harmattan, 2023.
202 oldal, 2990 Ft

Alapkérdése, miképpen lehet a háborúellenesnek szánt, annak is látszó háborús film, irodalom valójában háborúpárti? Hogyan működik az, hogy miközben a szerzők avagy a művek, az ezekben szereplők megkérdőjelezik úgy a modern háborús, mint a hagyományokból eredő erőszakmodellek legitimitását, eközben mégis a háború, az erőszak mellett érvelnek? (Ezt persze manapság is látjuk-halljuk politikusok szájából is, avagy háborúval a békéért.)

Négy esettanulmányban megy ennek utána a szerző, de a renyhe olvasó az első, bevezető és összefoglaló, ötven oldalnyi fejezetből is átfogó képet kaphat arról, hogyan csúszhat egymásba a pacifizmus és a militarizmus. Mert egyes narratívákban „a katonai erények és a kegyetlenség akár az elutasítás ellenére is előtérbe kerülnek”.

De szóba kerülnek a nemi identitás, a társadalmi megítélés és a háborús diskurzus kapcsolatai, vagyis amikor utóbbi a szükségszerűségből öncélúságba csap át. Magyarán: hősünk elmegy a harctérre, mert elvárják tőle, vagy ő érzi úgy, hogy morális okokból meg kell védenie hazáját, a világbékét, legyőzvén a gonoszt. Vagy csak megy, kalandvágyból, netán unalomból. Aztán ott áll a fronton, és már csak úgy lövöldöz, gyilkol automatikusan, maga se tudja miért – hátha hős lesz otthon, vagy meg is hal, számára értelme az egésznek már nincs, de mission completed.

Az elemzés sűrűsége miatt a recenzens annyit tehet, hogy az első, A hősi mítosz felépítése és kritikája a 20. században c. fejezet alcímeit bemásolja ide, mert szikepontoságú hívószavakat találhatunk bennük, felesleges minden további magyarázkodás: A háborúba lépés morális dilemmája – A hősiesség megtestesítői – Az ellenségkép – A hősiesség háborús propagandában betöltött szerepe – A háborús mítosz lebontása – A háború élvezete és annak ellenzése között.

Az esettanulmányok közül talán a legérdekesebb számomra a Hemingway háborús műveiről szóló, így a spanyol polgárháború alatt játszódó, az Akiért a harang szól (1940) elemzése, amelyben az előbb említett témák szinte mindegyike előkerül. A szerző nem amellett érvel, hogy „a hősiesség keresése és megélése, illetve a közösség érdekeiért folyó harc nem létezhet együtt”, hanem hogy a regény világában ezek hogyan kerülnek konfliktusba egymással, a főszereplő mit kezd velük: az Akiért-ben Robert Jordan önzetlenül harcol a neki fontos eszméért, a köztársaságiak közösségéért, de hős is lenne.

Majd jön a II. világháború, és ami utána történik, arról szól Hemingway-től A folyón át a fák közé (1950), amelynek visszaemlékező, tetteit megbánó főszereplője, a már nyugalmazott Cantwell tábornok már „ellenségesen tekint a professzionális katonaság felé, de ennek antitézise, a háborús dicsőség és az ahhoz kötődő misztérium mégis kedvére való”. (52.) A hősiesség a háború árán végső soron végig eme dilemmának megy utána, per pillanat a világ is úgy áll, hogy ebbe döglik bele.

Idővel aztán, a ’70-es évektől, az USA-ban Carter elnökségétől némi fordulat következett be a háborúkon mindig is nagyot kaszáló Hollywoodban is: ekkor már Vietnámot hibáztatják a háború kitöréséért, a veteránokat pedig bűnbaknak kiáltják ki, mert elveszítették a háborút. Ettől kezdve a háború már nem kaland, sem nem morális kötelezettség, mint a II. világháború vagy a koreai háború idején.

A hősideál egykori képviselői a hetvenes években a megvetés tárgyaivá válnak, akik őrjöngők, pszichotikusak, és nem tudnak visszailleszkedni a társadalomba. A ’80-as években aztán jön Rambo, ő se tud visszailleszkedni, de a karakter már felmentődik a vád alól, nem bűnbak, újra hősies színezetet kap – a közönség viszont zavarba esett, mert mégiscsak rengeteg erőszakot követett el Stallone karakterje, s a film nosztalgiával tekint vissza a háborús mítoszra.

E könyv erénye, hogy nem csak négy esettanulmányt hoz, hanem számos műre tekint még rá, és filozófiai mélységekbe is aláás. Egyszerűen szólva: miért is ilyen az ember? Mi mozog a férfiakban, amikor harcolni akarnak? És mi történik utána? Mindezt hogyan és miért ábrázolják úgy, ahogyan?

Így szól Tom O’Brien 1975-ös regényéről, a beszédes című Ha meghalok egy harci övezetben, helyezzetek dobozba és szállítsatok hazá-ról, amiben valójában az önéletrajzot jegyző író, noha ellenzi a hipermaszkulinitáson is alapuló háborút, az a személyisége része lesz, attól nehéz elszakadnia, elsősorban az alternatíva hiánya miatt. Mert nehéz elmondani adekvát nyelv nélkül: „Része van ebben ugyanakkor a fronttapasztalat traumájának is, amely a nyelv és a képzelet lebénítását is előidézi, mégis rámutat arra, hogy a háborús narratívával való szakításhoz nem elegendő annak elutasítása.”

A számomra nehezebben követhető A legyek ura elemzése után következik Coppola Apokalipszis most c. filmjének analízise, itt azokat a folyamatokat nézi meg, hogyan viszi a film a végsőkig „az ellenség szimbolikus jelentésrétegével való szembenézést”, magyarán az ellenségképet, akik közül egynek sincs se neve, se élettörténete, nem úgy az amerikaiaknak.

A szerző konklúziója e mű kapcsán, hogy a filmbéli csaták jól példázzák: ez a háborús narratíva nem teszi lehetővé a hőssé válást, csak illúziót teremt,

„amelyben felcseréli az erőviszonyokat, így a borzalomnak, a legyőzendő ellenségnek pusztán gyengített reprezentánsával száll szembe, és ezáltal definiálja magát győztesnek, illetve hősnek.” Ahogy a Bikini énekelte: nehéz a dolga a katonának – ha hős is akar lenni, nemcsak túlélni.

A negyedik esettanulmány pedig Cormac McCarthy Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen c., 1985-ös, az USA és Mexikó közötti 1849-es konfliktus utáni időkben játszódó regényét elemzi, amely lebontja a vadnyugat mítoszát, illetve újraírja a westernhagyományt. Minthogy nem olvastam a regényt, a meggyőző elemzés után mást én sem tehetek: irány a könyvesbolt, hátha nincs becelofánozva a könyv. Spoiler: úgy antiwestern ez, hogy western: „Nem bontja le a nagy mítoszt, hanem tovább élteti.”

Főfai Rita ugyan klasszikus tudományos munkát tett le az asztalra, mely együltőben nem is olvasható, ám nemcsak témájának aktualitása és minősége miatt fontos, hanem mert ezek után vélhetően minden háborús filmre, irodalmi műre másképpen nézhetünk majd rá.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay.com/ ThePixelman