Néha a saját agyunk is átver minket, hogy megvédjen a világtól és a megbolondulástól

Az álhírek, a pénzlehúzó telefonbetyárok, s nem kevésbé az égről a napot is lehazudó kormányinfók korában akár meglepőnek is tűnhet, de megvezetésünk saját magunkban kezdődik el. Nem a balga hitre kell első körben gondolnunk, bár abban is van valami. Albert Moukheiber magyarul tavaly megjelent kötete könnyen emészthető formában mutatja be, hogy miként és miért csap be minket időnként a saját agyunk.

Cogito ergo sum – mindenki ismeri Descartes velős mondatát, de a szerző a legújabb neurológiai felfedezések nyomában mintha a feje tetejére állítaná a dolgokat, avagy az énünket és az agyunkat. Mintha az agy csóválná az énünket, amit magát értelmesnek gondoló ember azért nehezen fogad el, hiszen miért akarnék pont magammal kitolni, és miért nem vagyok egy az agyammal?

A fiatal szerző némiképp minket is átver, amikor a kötet címében az emelődik ki, hogy elménk trükközik velünk és saját agyunk áldozatai vagyunk. Mert az agyunk sokszor éppen így akar megvédeni bennünket a világban uralkodó veszélyektől, mert nem akarja, hogy belehaljunk önnön hülyeségeinkbe.

Moukheiber amúgy a kognitív idegtudományok doktora, klinikai pszichológus, a Párizsi Egyetemen ad elő – szóval, van (lehet) mögötte tudás. Innentől kezdve kérdés, mennyire hiszünk neki. Különösképpen amiatt, mert a könyvesboltok eladási listáin toplistásak a hasonló (szociál)pszichológiai tárgyú művek.

Albert Moukheiber: Az elme trükkjei – Amikor a saját agyad áldozata vagy
Európa Kiadó, 2023
212 oldal, 4749 Ft

Az amúgy nem is vaskos, könnyedén olvasható, apró darabokra szétszerkesztett kötet első fele nem éppen a legújabb eredményeket mutatja be, ám jórészt mégis a ma oly égető problémákra helyezi a hangsúlyt. A végén pedig van egy szójegyzék is a legfontosabb fogalmakról, jelenségekről. Vagyis a téma popularizálása a célja – ez persze nem hiba –, nem csodálkoznék, ha egy tinédzser a kezébe veszi, s utána pszichológusnak akar menni.

Szóval, nem feltétlenül sok újdonsággal találkozhatunk a kötetben, hiszen manapság a netet is elöntik azok a magyarázó cikkek, amelyek például leleplezik az álhíreket, amiknek oly sokan dőlnek be s terjesztik előszeretettel. Tele vagyunk fóbiákkal, előítéletekkel, miközben ránk zúdul az információk szökőárja.

Az agyunk azonban segít a rendszerezésben, világképünk felépítésében és megerősítésében.

S ugyan tele vagyunk kognitív disszonanciával, azaz az egymással ellentétes tudattartalmak kiválóan megférnek nagy s okos fejünkben, csakhogy ezeket az agyunk úgy egyenlíti ki, oldja meg és fel egymás mellett élésüket, hogy ne bolonduljunk beléjük.

Itt van aztán például a stressz, ami egyre többek halálát okozza, miután tönkre vágta idegeinket, érzéseinket, életkedvünket. A stressz mégis „a legjobb ellenségünk”, ahogyan azt a könyvben olvashatjuk, mert általa tudunk elszaladni a fizikai, lelki, szellemi megpróbáltatásoktól – magyarán megijedünk a veszélyt érzekelve, s menekülünk, mint zebra az oroszlán elől. Az is gyakori, hogy a történetmesélés során újraírjuk a múltunkat: egyszerre felejtünk és találunk ki új sztorikat (konfabulálunk), hogy koherens maradjon énképünk. Legalábbis a saját szemünkben, mert itt most nem arról van szó, hogy mások mit gondolnak rólunk.

A könyv számos témát hoz fel, példákat az élet fontos területeiről, különös tekintettel arra, hogyan igyekeznek bennünket manipulálni azzal, amit nemes egyszerűséggel bullshitnek hív a szakirodalom. Az álbölcshülyeség-ipar célja nem is az igazság elferdítése, hanem valamilyen véleménynek a létrehozása, illetve tényként való beállítása egy amúgy kétes infónak, amit mi elhiszünk, és mondjuk rohanunk is megvenni a terméket, szolgáltatást vagy épp csak egy véleményt, teóriát fogadunk el. Ilyenek az egészséghez köthető témák, a Covid alatt láthattuk is ennek működtetését.

Mostanság nem is volt viccesebb annál, ahogyan Karikó Katalin magyarságára voltak büszkék azok, akik az oltást kamunak tartják, s minimum egy földöntúli világ manipulációjának. (E példa persze nincs a könyvben.) A Nobel-„díjaink” ugye azt bizonyítják egyeseknél, hogy van speciális magyar gondolkodásmód, azaz magyar agy. Ez persze megint átverés, ilyen nincs.

Látszik e kötetből is, hogy a hülyeség univerziális, ahogyan az is, ahogy az agy általában dolgozik, és ez lehet Pista bácsi a szomszédból, Trump vagy éppen egy Nobel-díjas, aki nem a saját szakterületén okoskodik.

Gondoljunk csak számos kiváló magyar tudósra, mondjuk orvosokra, akik szabadidejükben a magyarság eredetkutatásán „dolgoznak”, hol szkítának, hol Jézus utódainak tartva bennünket – nekik az ilyesmi kell ahhoz, hogy legyen valamiféle komfortzónájuk, kerek egész legyen a világképük, akármilyen is az.

Nagyon sok mindenről esik röviden szó a kötetben, a kontextustól kezdve a társadalmi megfelelésen át a csoporthatásig és a (nem) cselekvésig, felsorolni is lehetetlen.

A kötet utolsó fejezetére külön felhívnám a figyelmet – a címe kissé szájbarágósan ez: Szerszámosláda a nagyobb lelki hajlékonysághoz –, amely útmutató ahhoz, mire figyeljünk, ha egyszerre akarunk túlélni és mégsem hülyének lenni. Mert az agy magától ezt mégsem teszi meg nekünk, az esetek jó részében tehát pont azon dolgozik, hogy így vagy úgy azért hiszékenyek s naivak maradjunk, nem árt az néha.

Moukheiber hat tanácsot ad, például arról (1.), hogyan óvakodjunk azoktól az érvektől, amikor valakit a címe vagy a státusza miatt támadnak. Ugyanakkor (2.) attól is, ha valaki úgy érvel, hogy rangját, pozícióját vagy a foglalkozását tolja előtérbe. Emellett (3.) ismerjük fel a hamis analógiákat, és (4.) ne engedjük, hogy az érzelmeinkre apelláljanak. Továbbá (5.) a tudományos, ne pedig az anekdotikus bizonyítékokat fogadjuk el, és végül (6.) kerüljük a hamis megfeleltetéseket.

A példák ott vannak a könyvben, a Zárszóban pedig további tanácsokat kapunk arra, hogy miként működjünk együtt az agyunkkal. Annak ellenére, hogy a kötet az emberi butaság (jelenkori) története is, van benne egy optimista, jóindulatú remény és szándék, hátha még nincs minden veszve, de legalábbis mentsük a menthetőt.

Szerbhorváth György

A könyvet Várkonyi Benedek fordította magyarra. Címlapkép: Pixabay.com