Nem baj, ha nincs orvos, csak migráns ne jöjjön! – a kormányzati politika az ismert gyerekdal parafrázisának jegyében zajlik. Mindent alárendelve a témának – az egészségügyet is. Engem (és a generációmat) azonban mind jobban foglalkoztat a gyógyítással foglalkozó hazai szektor jövője. Persze tíz éve is ugyanígy érdeklődtem a téma iránt, ámde egy dolog, ha valaki kívülről, steril megfigyelőként elemzi a betegellátás áldatlan helyzetét. S teljesen más tészta, amikor középkorúként az emberen szép lassan kijönnek a legkülönbözőbb nyavalyák, népbetegségek. Így aztán előbb-utóbb muszáj neki átlépni a kórház bejáratát – s már nem látogatóként. Egyszóval, drága kortársaim, az eddiginél is jobban oda kell figyelnünk nemcsak az egészségünkre, de az egészségügyre is. Az életünkre megy a játék, ezért nyomást kell gyakorolnunk, kiállni önmagunkért, mert senki nem fogja megtenni helyettünk.
Tehát jövőre leszek 40 – aminek járulékos következményeként mind gyakrabban veszek igénybe egészségügyi közszolgáltatást. Nyáron történt epehólyag-operációmról szóló kórházi naplóm generált bizonyos érdeklődést a nyilvánosságban. Még a – tulajdonosa okán – az Átlátszó iránti pozitív elfogultsággal nemigen vádolható tv2 reggeli műsorába is behívtak.
Alig pár hónap telt el, s itt az újabb diagnózis: epekő után vesekő. De akik újabb műtétes sztorit várnának, azokat le kell hűtenem. Ezt a problémát többnyire invazív beavatkozás nélkül is lehet orvosolni. Kétségtelen persze, hogy az utóbbi években fokozottan tapasztalhattam meg saját bőrömön a közegészségügy helyzetét.
Hallva a permanens orvoshiányról, finanszírozási anomáliákról, ellátási rémtörténetekről, bizony úgy tűnik: pozitív csalódásom a győri kórházban inkább a szabályt próbára tévő kivétel oázisa. Paradox módon egyébként nem a vidék, hanem az egyéb tekintetben jóval fejlettebb Budapest kórházaiban a legnagyobb esély a horrorverzióra.
Ki a felelős azért, hogy ez a szituáció csak rosszabbodik? A Sándor Mária által indított tiltakozáshullám hívei gyakran feltették az alábbi kérdést. Hol vannak a demonstrációk, protestáló rendezvények idején a kórházvezetők, orvosprofesszorok, szakszervezeti funkcionáriusok?
Álnaiv kérdés, hiszen pontosan tudjuk, hol vannak. A bársonyszékekben, illetve komfortos főnöki bőrfotelekben, melyeket pont ez a rendszer garantál számukra. Nagyjából pont látható, milyen valós érdekérvényesítő, nyomásgyakorló ereje van a különböző szektorszintű ágazati tömörüléseknek. Többségük maximum arra hajlandó, (valamint többre nem is képes) minthogy tüneti enyhülést nyújtó, hangulatjavító pénzinjekciókat zsaroljon ki a büdzséből. Amelyek strukturális minőségjavulást nem hoznak.
Az orvosbárók, a feudális osztályvezető-kiskirályok, a miniszter által jelölt főigazgatók nem fognak kenyértörést vagy szakítást vállalni. Magam páciensként inkább a „sajátjaimat” kérdezném. Hol vannak e küzdelemben betegek? Miért van az, hogy nincs betegszakszervezet? Az orvosok, egészségügyi dolgozók érdekvédelmére létrejött egyesületekkel, szövetségekkel, kamarákkal tele van a padlás. Betegkamara azonban nincs.
Amennyiben valaki azt mondaná nekem, hogy ott a betegjogi képviselő, akkor ezt lehetőleg e-mail, telefon vagy Skype révén tegye. Ugyanis, ha személyesen próbálkozna ilyennel, akkor intim testközelségből fogok az arcába röhögni. Kórházi tapasztalataim meggyőztek róla, hogy a betegjogi képviselő, illetve az őt foglalkoztató OBDK egy vicc – de még annak is rossz.
S ha ilyen a betegjogok képviselete az ország egyik legjobb kórházában, ugyan milyen lehet a Dél-Tepsiben? Kaptam rémült megkeresést betegtársaktól. Mi lesz velük, ha bekerülnek oda, kijutnak-e élve?
Csak azt tudom nekik mondani, hogy azt tegyék, amit magam is cselekedtem. Álljanak ki a jogaikért, tájékozódjanak és tudakozódjanak a beavatkozás előtt – ha kell, rámenősen műveljék ezt. A kérdést, panaszt, beadványt lehetőleg írásban tegyék, hogy nyoma maradjon. Ugyanis amíg az öntudatos, jogaihoz ragaszkodó beteg csodabogárnak számít, a helyzet nem fog változni. Igenis feljelentést, bejelentést kell tenni, a betegjogi képviselőre is rászólni, ha nem végzi a munkáját.
Az állami rendszerből pont ez az öntudatos réteg hiányzik. Hogy merre vannak, hová tűntek? Távoztak, akárcsak a legjobb orvosok. Csak ők nem külföldre, hanem a belföldi magánszektorba. Nem tagadom, magam is ezt tettem. Úgy másfél évtizeden át nagy ívben kerültem az állami gyógyítást. Még háziorvosom sem volt. Sok százezren csinálták ezt velem egy időben.
A fiatal, igényes középosztálybeliek, értelmiségiek, szakmunkások inkább fizettek a magánrendelésen, de nem kértek az „ingyenes” egészségügyből. Mert könnyebb fizetni, mint panaszt tenni, zajongani, forradalmat csinálni. Csakhogy az ilyen egérutak negyvenhez közeledve lezárulnak. A szimpla vizsgálat, gyógyszerfelírás, járóbeteg-terápia, kisebb beavatkozás valóban letudható magánpraxisban.
De egy komolyabb operáció piaci alapon megfizethetetlenül drága – esetleg nem is végeznek ilyet. Tehát újra csak vissza kell térni az államiba. Én se tehettem mást. De akkor tegyük ezt méltósággal. Ne válasszuk a könnyebb utat. Elhatároztam, hogy közellátásban, közpraxisban nem fizetek hálapénzt, s ehhez igyekszem tartani magamat.
Persze ne legyenek illúzióink. Civil kurázsival önmagában nem fogunk minőségi javulást produkálni. Ugyanis a bánásmód milyensége nem puszta gonoszság vagy rosszindulat terméke, hanem rendszerszintű tünet. Nem csupán a pénz, a jó gazda tulajdonosi szemlélete hiánycikk, de mindinkább a humán erőforrás is. Hogyan tudjuk ezt mi, betegek pótolni?
Nem gondolhatja komolyan senki, hogy akár egy másfélszeres újbóli béremelés, valamint a 13. havi juttatás ismételt bevezetése (amely már 2002 után is a csőd szélére taszították az országot) is képes volna itthon tartani a magyar bérek többszörösét vagy akár sokszorosát kínáló uniós piacra igyekvőket. Szintén naivitás abban reménykedni, hogy az Unión kívül rekedt posztszovjet és délszláv térség magyarjai fogják pótolni a kiesett orvosokat és ápolókat.
Egy vajdasági, illetve kárpátaljai magyar se az anyaországba vágyik már. A ’90-es években netán még vonzó célországnak számítottunk nekik, de az rég volt. Napjainkban a magyarul beszélő szerb és ukrán állampolgár is Bécsbe, Berlinbe, Bernbe és Londonba akar menni. Hülye lesz ennyi pénzért nálunk csövezni.
Na, és a háború elől menekülő szírek, irakiak között nem volna pár száz szakorvos? Aki a menedékjogért cserébe vállalja, hogy letelepül – és munkát vállal egy rendelőben, osztályon?
Biztosan lenne. Engem például még a ’90-es években a debreceni szemklinikán egy arab származású fiatal orvos kezelt. Nem volt ellene semmi kifogásom – ahogy a szobában lévő betegtársaimnak se. A mostani gyűlöletkampány után viszont egy közel-keleti kinézetű orvosnak nagyjából olyan légkörben kellene dolgoznia hazánkban, mint az ’50-es évek anticionista hecckampányai után a zsidó származású szovjet orvosoknak.
Eddig se nagyon akartak nálunk maradni – ez a mostani hisztéria talán kedvet csinált nekik? Elképzelem a jelenetet: sorsolás a berlini menekültügyi hivatalban: „Ön, kedves Ahmed, családjával együtt Magyarországon települhet le.” Mire Ahmed: „A rohadt életbe, ez tutira bunda volt! Mindig a fiatalabbal tolnak ki!”
De akkor kik lesznek nálunk a jövő orvosai, ha a mieink külföldre mennek, és se a határon túli magyarok, se a migránsok nem akarnak idejönni? Utolsó reményünk ama idealista nyugati orvosokban lehet, akik önzetlenül gyógyítanak válságövezetekben, polgárháborús zónákban. A Dél-Tepsitől esetleg Magyarországhoz is kedvet kapnak.
Papp László Tamás
Ha tetszett a cikk
Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.
Négymillió forintos uniós bírság és 70 millió forintos uniós visszatérítési szankció kiszabása után nyomozás indult a sokat vitatott érdi óvodaépítések...
A minap írtunk arról, hogy a megjelent ellenzéki programvázlatban a romák helyzetével foglalkozó részt sikerült egy gazdag indiai családról készült,...
Komposztáló üzemet akart építeni Pátyon Soltész Miklós államtitkár fiának cége, de végül a fideszes polgármester jegyzője akadályozta meg a beruházás...
