Orosz atomgyarmat leszünk? Na, de milyen?

Leginkább a paksi beruházás apropóján vált a közbeszéd részévé, hogy úgymond orosz gyarmat leszünk. Tényleg az leszünk? Attól függ, mit értünk ezen. Például biztos, hogy csak egy kedvezőtlen, hátrányos szerződés lehet gyarmati? Nem inkább akkor kell aggódnunk, ha feltűnően, gyanúsan jól fogunk járni vele? Közhelyek és lózungok puffogtatása helyett inkább gondolkodjunk el mindezen kicsit.

78%

Év végéig még

22 503 995 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Gyarmatosításon a marxista alapú balos és a rasszista jobbos teóriák valami olyasmit értenek, hogy gonosz nagyhatalmak, háttérhatalmak vagy pocakos, szivarozó, karvalyorrú nagytőkések kizsákmányolják a szegény kis népeket, aztán eközben jól meggazdagodnak. Hogy ezeket imperialistáknak, globalistáknak vagy zsidóknak hívják, az a politikai kontextus függvénye. Felpuhítva, szódával hígítva, de ugyanezt gondolják az atomerőmű-projekt kapcsán is. Hogy ezen Putyin és háziasított oligarchái jó sokat keresnek, a magyar nemzetgazdaság viszont rosszul jár. De biztosan így van?

Kapcsolódó cikkek

Fontos győzelem: a kormány visszavonult Brüsszelben a paksi titkosításból

Az Alkotmánybírósághoz fordultunk a Paks II. beruházás titkosítása miatt

Nem fogják kitalálni, hogy mi minden lesz nyilvános a paksi bővítésről

A hazug ember és a sánta kutya esete a paksi titkosítással

Áder János köztársasági elnökhöz fordulunk a paksi bővítés titkosítása miatt

142 napja nem tudjuk, hogy megéri-e a paksi bővítés Magyarországnak

Mit tudunk, és ehhez képest mit kellene még tudnunk a paksi bővítésről?

Oroszországban korántsem vélekedik mindenki úgy, hogy nekik ez bombaüzlet lenne. Idézhetünk például egy gazdasági szakértőt, csipetnyi nacionalista beütéssel.

„Mindazonáltal a tervezett magyarországi beruházásnak Moszkvában sem örül mindenki. Sőt a tekintélyes moszkvai elemzők közül jó néhányan kifogásolják a paksi bővítésre szánt többmilliárdos orosz hitelt.

Mihail Gyeljagin, a Globalizációs Problémák Intézetének máskor józanul ítélkező, mérsékelt nacionalista 46 éves igazgatója az Argumenti i fakti című lapnak adott 2014. januári interjújában szabályosan tajtékzott, amiért az orosz adófizetők pénzét Belorussziába, Ukrajnába, Szerbiába, Bulgáriába és Magyarországra küldik. Ahelyett, hogy – például – mérsékelnék vele az oroszországi nyugdíjalap 2013-ban keletkezett deficitjét, amely a jövő nemzedékek nyugdíjellátását teszi bizonytalanná, vagy a 2014. évi költségvetésben 10,7 százalékkal csökkentett szociális kiadásokra fordítanák.

A képzett közgazdász dühében még azt sem vette figyelembe, hogy egy sokéves hitel összegét nem lehetne felhasználni a most folyó évben. Gyeljagin a tendencia ellen emelt kifogást. Szerinte Oroszországban ömlik a pénz a nem termelő PR -beruházásokra, olimpiákra, és eközben semmi nem marad fejlesztésre.”  – olvasható Gereben Ágnes: Posztszovjet forgatókönyvek című kötetében (Helikon Kiadó. 2014.124-125.o.)

Nem biztos, hogy teljesen így van, de aligha zárható ki csípőből a dolog. Főleg, ha a gyarmatosítás történetére vetünk egy, a felületesnél elmélyültebb pillantást. A kolonializálás nem feltétlenül volt olyan tuti biznisz a gyarmatosítónak, hanem gyakran vastagon ráfizetéses lett a mérlege. Inkább bel-, és külpolitikai, valamint ideológiai gyökerű presztízs-okai voltak, a birodalomépítő küldetéstudat által hajtott igyekezet.

A legtöbb gyarmat már a I. világháborút megelőzően is veszteséges. A gyarmatok piacként sem voltak optimálisak. A német kereskedelem az 1914 előtti években sokkal több árut adott el a brit gyarmat Indiának, mint a saját hazája gyarmatainak összesen. A német ipar legnagyobb külföldi piaca Nagy-Britannia, a brit iparé pedig Németország volt. Franciaország legalább annyi árut szállított az „ősellenség” Németországnak, mint a szövetséges britek piacára.

A világháború valódi motívuma sem az volt, (legfeljebb az ürügye)  hogy a rivalizáló nagyhatalmak gyarmatokat (tehát piacot) szerezzenek vagy megtartsák azokat. Mint Rondo Cameron gazdaságtörténész írja: „A gyarmatokra ebből a célból nem volt szükség, és megszerzésük után sem használták őket erre.”

Amúgy a piacok megszerzése nem igényelt háborút. Lásd Németország és brit India gyümölcsöző kereskedelmét. De „1914 előtt a francia exportnak is alig 10%-a ment a francia gyarmatokra, hiába voltak azok kivételezett helyzetben. A gyarmatok egyébként is túl gyéren lakottak és túl szegények voltak ahhoz, hogy komolyabb piacokat kínáljanak” (Rondo Cameron: A világgazdaság rövid története. Meacenas Könyvek, Bp., 1998. 359. o.). A gyarmatok legfeljebb nyersanyagbázisul szolgálhattak, de ezeket a nyersanyagokat „politikai hatalomgyakorlás nélkül is meg lehetett volna szerezni” (uo.)

Tegyük ehhez még hozzá azt is, hogy az orosz gyarmatosítás a nyugatihoz viszonyítva hangsúlyosabban, tendenciaszerűen állami gyarmatosítás. Ahol a piaci faktorok még kevésbé – gyakorlatilag alig – érvényesülnek. A gazdasági terjeszkedés nyíltan, túlságosan nem is leplezetten a politikai célok, az érdekszféra-szerzés eszköze. Ugyan miként lehet eldönteni, hogy a szerződés előnyös vagy sem (illetve, hogy kölcsönösen vagy egyoldalúan előnyös-e, valamint, ha az utóbbi, akkor melyik félnek előnytelen) olyan állam esetén ahol a transzparencia nyomelemekben sem létezik?

S a titkosítás feloldásáért a másik országban is közelharcot kell vívni. Az erőműépítés persze a stadionnál biztosan kifizetődőbb. Mint Gereben kötetében olvashatjuk „…a Nyikita Hruscsov uralma alatt a harmadik világ országaiban nemritkán ingyen felépített 6000 (!) stadion és más sportlétesítmények”,  pénzügyileg biztosan nem voltak megtérülő beruházásnak tekinthetőek. (123.o.) Ugye, milyen áthallásos ez a világtörténelem?

Meg ironikus is. Mert a fenti, Gyeljagin-féle nacionalista kritika éle persze épp az orosz nacionalistákon csorbulhat ki. A legtöbbjüket ugyanis pont hogy nem érdekli: egy ilyen beruházás piacilag rossz üzlet. Az orosz átlagemberek többségének a gazdasági expanzió nem rentábilis működés kérdése. Hanem a szuperhatalmi pozíciók visszaszerzése – tankok helyett bankokkal.

A bankok itt a szó szoros értelmében a tankok funkcióját látják el, elég csak egy pillantást vetni erre a találó Putyin-karikatúrára. Tehát nem arról van szó, mint olyan hajdani katonanemzeteknél, mint Svédország vagy Japán. A svédek anno a XVII. század katonai szuperhatalma voltak. Egészen addig, míg Nagy Péter Poltavánál pontot nem tett e történet végére. Helyettük Oroszország lett a térség új csendőre.

Japán pedig az 1905-ös csuzimai és mukdeni győzelemtől Mandzsúria 1931-es elfoglalásán át Pearl Harborig zsinórban aratott győzelmeket, míg két atombombával térdre nem kényszerítették. A megsemmisítő vereség után a svédek rájöttek: kifizetődőbb kereskedni a fegyverekkel, mint háborúzni velük.

„Pearl Harbor helyett műszaki cikkekkel győzünk!” – tréfálkozott McClane hadnaggyal Mr. Takagi, a Nakatomi vállalat elnöke a legendás Die Hard-széria legendás első részében.

Oroszország viszont hiába vesztette el az orosz-japán háborút, az I. világháborút, illetve a hidegháborút, s hiába nyerte meg akkora véráldozattal a II. világháborút, hogy az felért egy nemzeti tragédiával, s hiába nyög most az orosz gazdaság az olajár-zuhanás kalapácsa és a nyugati szankciók üllője között. Az orosz társadalom nem vont le afféle tanulságokat, mint a japán, a svéd vagy akár a német. A gazdasági terjeszkedés logikája náluk azonos a katonaival. S ebbe beleférnek a veszteséges üzletek.

Tehát igen, könnyen lehetséges, hogy Magyarország a puszta számokat nézve jól tud kijönni a paksi szerződésből, mondhatnánk. Már akkor mondhatnánk, ha ismernénk a részletes mutatókat és paramétereket. De e tudás eddigi hiánya bizonyítja, hogy ez nem szabadpiaci kontraktus. Nem is lehet az, hiszen a Szergej Kirijenko Roszatom-vezérigazgató 2013 augusztusában történt budapesti látogatása során véglegesített Paks-bővítésről

„…a Hengeler Mueller német ügyvédi iroda által készített megállapodást Barroso szóbeli jóváhagyása révén Brüsszel engedélyezte mint „nem piaci alapú megállapodást, hanem kétoldalú államközi szerződést.” – idézi a Gereben-kötet. (125.o.)

Lehet itt gyarmatosításról beszélni, csakhogy félrediagnosztizáljuk és félreértjük a XXI. századi gyarmatosítás természetét. Manapság ez nem arról szól (s régebben se feltétlenül csak erről szólt), hogy a gyarmatosított rosszul jár pénzügyileg. E poszt írója értekezett néhány hete arról: gyakran épp azzal tartanak rabságban valakit, ütik el az önerejű piaci fejlődés lehetőségétől, hogy teletömik könnyen jött „talált pénzzel.” Ez a könnyű orosz pénzre éppúgy igaz, mint az uniós pénzekre.

Az ilyesmi valóban függőséget teremt, s kedvezőtlen, negatív tendenciákat generál. Hogy stílszerűek legyünk, olyan ez mint a híres jereváni rádióvicc. Nem osztogatnak, hanem fosztogatnak, nem Mercedeseket, hanem Volgákat és nem Moszkvában, hanem Leningrádban, de a hír igaz. Gyarmatosítanak, csak nem úgy ahogy elképzeljük. S ez még talán rosszabb is.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.