Megjelent Jászberényi Sándor novelláskötete

Jászberényi évek óta Kairóban él és onnan tudósít magyar- és nemzetközi lapoknak. A magyar irodalomban egyedülálló módon írásai a Közel-Kelet- és Afrika különböző konfliktusaiban szerzett tapasztalataiból építkeznek, ez pedig nem kevés: Jászberényi végigkalauzolja az olvasót a polgárháború sújtotta Bengházitól az egyiptomi forradalmon keresztül Jemenig és vissza, megmutatva a sivatag lakóit, a törzseket, betekintést engedve azoknak az újságíróknak a közösségébe is, akik a háborús tudósításból élnek. Most megjelent novelláskötete, Az Ördög egy fekete kutya már rendelhető. Ebből közlünk egy novellát kedvcsinálóként.

81%

Év végéig még

19 885 062 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ikrek

Szerpentinen mentünk a hegyek között. A fű csomókban nőtt a lankákon, csak távolról tűnt egybefüggőnek. Foltokban már kibukkant a homok. Reggel nyolc óra volt, a növényeken megcsillant a pára. Birkák legeltek a hegyek tövében, hallani lehetett a nyakukba akasztott kolompok zaját. A kilőtt harckocsik és a sivatag után üdítő volt látni Líbia zöld hegyeit.

„Szerinted ma támadni fognak?” -kérdeztem Hamidot. Hunyorgott, mert a szemébe sütött a nap. Letekertem az ablakot és cigarettát vettem elő. A levegő gyorsan melegedett, már langyos volt, a déli forróság ígéretétől nehéz. Két szál cigarettát gyújtottam meg és az egyiket a kezébe adtam.

„Insallah.” – mondta és nagyot szívott a cigarettából. Ha a NATO zöld jelzést ad, akkor támadunk.”

„Már egy hete nem volt támadás. Csak lövöldöztek egymásra.”

„Igen. Mert a Kadhafisták már ravaszok. Ugyanolyan zászlókat akasztanak az autóikra, mint mi, hogy a NATO ne tudja megkülönböztetni őket. Majd akkor támadunk, ha a NATO szól, hogy kilőtték a rakétavetőiket.”

Elég volt megemlítenie, és már hallottam is a fejemben a Gradok visítását és a becsapódó rakéták dörrenését. Két hétig hallgattam az adzsdabíjai fronton. A kadhafisták mindig kora reggel támadták a lázadók állásait, a reggeli imádság alatt. Bár nem tudtak pontosan célozni a Gradokkal, ha véletlenül mégis sikerült a jó irányba kilőni őket óriási pusztítást tudtak végezni velük.

„Szóval, akkor senki sem tudja mikor lesz a támadás?”

„Allah Karim, Abu Háfiz! Hát az átmeneti tanács csak tudja! Valakinek csak tudnia kell mikor lesz az a nyomorult offenzíva.”

Tudtam, hogy Hamid ingerültsége nem nekem szól. A fia Ádzsdábíjánál állomásozott a felkelők csapataival. Ha megindul az offenzíva, ő is benne lesz a Brégáért vívott tűzharcban. Bréga pedig húsdarálónak számított. Négyszer cserélt gazdát a polgárháború alatt és még közel sem jártunk a vége felé.

Néhány percig csendben szívtuk a cigarettát. Bámultam Hamid arcát. Redőzte a gond. Ötven volt, de sokkal idősebbnek tűnt, amikor a fia járt az eszében, elmélyültek a ráncok az arcán. A fiaikért aggódó apák öregszenek meg ilyen hirtelen. Civilben orvosként dolgozott, a jó angoltudása miatt lett sofőr a polgárháború alatt. Külföldi újságírók mellé osztotta be az Átmeneti Tanács. Benhgáziban találkoztunk, közvetlenül a város rakétatámadása után.

„Bocsáss meg, hogy nem azonnal Tobrukba viszlek Abu Háfiz.” – mondta valamivel nyugodtabban. Abu Háfiznak hívott, mióta elmeséltem neki, hogy a fiamat Háfiznak neveztem el. Az autójában ültem, amikor a Kadhafi mesterlövészek elkezdtek lőni minket Adzsdabíjában. Barátok lettünk. Az ember könnyen köt barátságokat egy háborúban. Senki sem akar meghalni ismeretlenekkel.

„Amíg elviszel minden rendben. Nem rohanok sehová. A fiad miatt meg ne aggódj. Nem lesz semmi baja.”

„Insallah. Bár, ha meghal, igaz, istennek tetsző ügyért hal meg. Isten pedig szereti a mártírjait.”

„Dehát csak nem akarod, hogy meghaljon.”

„Persze, hogy nem akarom. Az apja vagyok. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha Isten úgy akarja, meghal mártírként. Ettől persze még borzasztóan féltem.”

Lekanyarodtunk a betonútról, a hegyek tövében jártunk. A föld vörös volt és nedves,a nap már vakítóan sütött, alig láttuk a feltűnő Küréné romjait. A fény végigfolyt a domboldalon ahová a várost építették, elöntötte az antik oszlopokat, szobrokat, a házak fehér kőromjait. Pompás látvány volt.

„Ide megyünk Shahatba.” -mondta Hamid. „Láthatod egy sháhid temetését.”

„Rokonod volt?”

„Nem. De megkértek, hogy vegyem fel a halotti jegyzőkönyvet a temetés előtt. Orvos vagyok, megtehetem.”

„Hová tűntek az orvosok a városból?”

„A fronton vannak, mint a férfiak nagy része. Csak az öregek és a sebesültek tértek vissza.”

„Miért kell a halotti jegyzőkönyv?”

„Mert, ha győzünk, az új kormány meg fog emlékezni a forradalom mártírjairól. Jó, ha van papír.”

Fehérre meszelt házak között hajtottunk végig. Az utca elején álló ellenőrzőpontnál ismerték Hamid kocsiját, csak intettek, hogy hajtsunk tovább. Egy kétemeletes ház előtt álltunk meg. Az udvarán sötét vásznakból emelt sátor magasodott, vallásos dalok üvöltöttek a hangszórókból. A sátor előtt egy idősebb, ősz hajú férfi és egy húsz év körüli fiatalember állt. Hamid leállította az autót, mindketten kiszálltunk.

„Menjünk, gratuláljunk az apának.” -mondta.

„Nem zavarok?”

„Dehogy. Elviszed a fia hírét a világba.”

A sátor csaknem tele volt emberekkel, műanyagszékeken ültek. A közepére egy képet állítottak, a mártír arcképe lehetett, de nem láttam pontosan. Két férfi előttünk lépett be a sátorba. Mielőtt leültek volna, kezet szorítottak az előtte álló idősebb férfivel. „Gratulálunk a fiadhoz.” -mondták.

„Ahmed Bakush, a fiad már az angyalokkal van.” – mondta Hamid arabul, amikor odaértünk.

„Alhamdulillah.” – válaszolta az idős férfi. „Nagy tisztesség ért minket.”

A kezét nyújtotta felém. „Maga biztosan az újságíró. Áhlen.”

„Köszönöm.” Önkéntelenül a kezemet nyújtottam a férfi mellett álló fiatalembernek is.

„Khalid Bakush.” – mondta a fiú. Leverten állt, a szemei vörösek voltak a kialvatlanságtól. Rövid fekete haja volt, a bőre világosbarna, a szemei barnák. Szép ember volt, azok közé az arabok közé tartozott, akiket szeretnek a nők.

„Büszke lehetsz a testvéredre Khalíd. Imádkozz, hogy adjon neked is az Isten annyi bátorságot, mint amennyi neki volt.” – fordult Hamid a fiú felé.

„Igen. Büszke vagyok.” Elfuló hangon válaszolt és lehajtotta a fejét.

„Hol a Sháhid?” – kérdezte Hamid.

„Odabent a szobában. Siess, mert csak rád vártunk a temetéssel.” – mondta az idősebb férfi.

„Rendben. Nem tudunk a temetésre maradni. Vissza kell érnie Tobrukba, hogy autót találjon Szallúm felé.”

Újabb gyászolók érkeztek. Hamid visszament a kocsihoz és a csomagtartóból elővette az aktatáskáját.

„Bemehetek veled?” – kérdeztem, miközben haladtunk vissza a házhoz.

„Gyere, ha akarsz.”

Beléptünk az ajtón. Hamid előtte hangosan kopogott, hogy jelezze, hogy bemegyünk és a nők félre tudjanak vonulni. A redőnyők le voltak húzva, félhomály volt a házban. Csempézett lépcső vezetett a felső szobába. Sötétség fogadott, Hámid hosszasan kereste a lámpát, mire megtalálta. Gyéren berendezett szoba volt, három matraccal a földön, középen egy perzsaszőnyeggel. Az egyik matracon egy huszonéves fiú feküdt, tépett, vértől és homoktól szennyes katonai zubbonyban, szürke bőrrel. Le voltak csukva a szemei. Megdöbbenve álltam az ajtóban. A halott kiköpött mása volt Khalid Bakushnak, akivel a sátor előtt találkoztunk.

„Nem mondtad, hogy ikrek.”

„Pedig azok. Mohamed volt az idősebb, vagy két perccel. Mindketten tizenkilenc évesek. Most segíts légy szíves. ”

„Mit fogunk csinálni?”

„Levesszük a ruháját és megnézzük a sebeit.”

Odalépett a holttesthez, leült mellé a földre és elkezdte kigombolni a katonai zubbonyt. Mellé ültem. A fiú arca kormos volt, a haja és a bőre is tele homokkal.

„Ne gondold, hogy barbárok a szülők, hogy nem mosdatták meg és öltöztették át a mártírt.” -mondta Hamid. Végzett a zubbony kigombolásával, a szövet cuppogva vált el a sebektől. A levegőben az alvadt vér édes szaga terjengett. A fiú mellkasát mindenütt vér borította.

„A Hádith szerint a sháhidokat, ugyanabban a ruhában kell eltemetni, amiben életüket veszítették és lehetőleg ugyanott.” – mondta Hamid és szakértő szemmel bámulta a fiú mellkasát.

Kinyitotta az aktatáskáját egy formanyomtatványt és egy töltőtollat vett elő. A tollat a fiú mellkasán lévő egyik sebhez érintette. Összesen hármat számoltam. Apró, vörös kráterek voltak, vérrel borítva.

„Igen, ez 7.62-es” – mondta Hamid.

„Honnan tudod?”

„A tollam vége akkora, mint a 7.62-es lövedék. Ez pedig a bemeneteli oldal. A toll méretét alapul véve meg tudom állapítani, milyen lövedék találta el. Ha kisebb akkor 9-es lövedékkel,amit pisztolyokból és géppisztolyokból lőnek ki, ha nagyobb, akkor 50-essel. Mondjuk, ha ötvenes találja el, az széttépi a testét. Mindegy, az a lényeg, hogy az Iszlám szerint bűn egy mártírt felboncolni, így ez az egyetlen módszer, hogy tudományosan megállapítsuk, mi végzett vele.”

Írni kezdett a formanyomtatványra.

„Nyilván, a belső folyamatokat nem is írom le.”

„Tudod, hogy mi történt?” – kérdeztem.

„Három nappal ezelőtt a Kadhafi csapatok tankkal támadtak Brégánál. Mohamed és a csapata egy árokban húzták meg magukat, miközben a tank nyomult befelé a városba. Khálid elmondása szerint, mindenki dermedten feküdt az árokban, mert a tank kiszúrta őket és feléjük tüzelt. Mindenki, kivéve Mohamedet. Nyilvánvaló, hogy kettőjük közül ő volt a bátrabb. Most segíts megfordítani légy szíves.”

Mindketten felálltunk és a hasára fektettük a halottat. Merev volt. A zubbonynak csak cafatai maradtak a hátán, a lövedékek letépték szinte az összes bőrét. Nagy sebek mutatták, hol távoztak a húsból. Miután végeztünk a művelettel, Hamid újra írni kezdett.

„És?”

„Hát az biztos, hogy Mohamed megmutatta, hogyan harcol egy Mudzsahid. Egyetlen RPG-jük volt, felugrott és kilőtte vele a tank lánctalpát. A tank persze visszalőtt rá és megölte, de a többiek már ki tudták szedni és elindítani a visszavonulást.”

„Ha lett volna mellénye, élne.”

„Egy mudzsahid nem hord mellényt.”

„Miért nem?”

„Lelassítja a mozgásban.”

„Ez hülyeség.”

„Nem hülyeség. Te is tudod, hogy a mellény tizenhárom kiló. Egyébként meg, minden Mudzsahid reméli, hogy magához veszi az Isten.”

„És ezért akár őrültségre is hajlandóak?”

„Nem. Áldozatra azonban igen.”

„Miért?”

„Mert a próféta, béke legyen vele, azt tanította, hogy aki áldozatot hoz az igaz ügyért és életét veszti, azonnal a paradicsomba kerül.”

„Mindkét testvér Mudzsahid?”

„Igen. Mindketten kérték az urat, hogy szólítsa magához őket a dzsihád során.Mohamed volt a szerencsésebb. Ő már Istennel van. Khálid hozta haza a testét. Nem állt meg a mi vonalainknál Adzsdabíjában, hanem egyenesen idejött.”

„Az előbb azt mondtad, hogy ott kell eltemetni, ahol elesett.”

„Igen, de nem biztos a vonal. Félő, hogy, ha vissza kell vonulnunk. Te is pontosan tudod, hogy mit művelnek a Kadhafisták a mártírok sírjaival. Khálid ezért hozta haza. Meg is vagyunk. Segíts visszafordítani.”

Megfordítottuk a holtestet. Hamid visszagombolta a zubbonyát. Nem volt könnyű művelet, mert a gombok csúszkáltak a vértől.

„Lényeg, mi lényeg, nagy tisztesség ez a családjuknak. Ahmed Bakush büszke lehet az idősebb fiára. Egész Líbia büszke lehet rá. Élt és meghalt az Iszlám szerint. Gyere, mossuk meg a kezünket.” Felálltunk és elindultunk lefelé. A földszinten volt a mosdó.

„Most mi fog történni?” -kérdeztem.

„Majd feljönnek a férfiak, Mohamedet fehér vászonba varrják és a vállukon viszik ki a temetőbe, ahol már meg van nyitva a sír. Mi azonban nem várjuk meg ezt, mert még napnyugta előtt Tobrukba kell érnünk, ha autót akarsz találni Szallúm felé.”

Levendula szagú szappannal mostuk a kezünket, amikor kiabálást hallottunk odakintről. Kiléptünk az ajtón. Nagy tömeg állt az utcán, több férfit is láttam, izgatottan hadonásztak a kezükkel.

„Szállj be a kocsiba és ott várj meg.” – mondta Hámid és a kezembe adta a kulcsot. Néhányan lökdösődni kezdtek a tömegben, a nők hangosan zokogtak. Beültem a kocsiba. Láttam, hogy Hámid eltűnik a tömegben. Bekapcsoltam a rádiót. A Szabad Líbia hazafias dallamai csendültek fel, majd az átmeneti tanács szóvivője bejelentette, hogy a forradalmi csapatok átfogó offenzívába kezdtek Brégáért, jelenleg a város külső kerületeiben folynak a harcok. Negyed óra telt el, mire Hamid visszaért. Gyors léptekkel jött az autóhoz, kinyitotta az ajtót és beült.

„Akkor induljunk.” – mondta Hámid. Kikapcsolta a rádiót és gázt adott.

„Mi volt ez a csődület odakint?” – Kérdeztem, amikor már a főúton haladtunk.

„Khálid. A másik testvér lelőtte magát.”

„Van ennek valami köze az Iszlámhoz?”

„Nincs. Az öngyilkosság a legundorítóbb bűn. A pokolra fog jutni.”

„Gyakran történik ilyesmi?”

„Nem, egyáltalán nem. Az Iszlám tiltja ezt.”

Kinéztem az ablakon. A nap teljes erővel sütött, a levegő balzsamos meleg volt már, Küréné antik sziklái pedig úgy ragyogtak a hegyoldalban, mint az emberi koponyában a fogak.