Budavári Labirintus: Se számla, se panaszkönyv

A budavári labirintus valószínűleg Budapest egyik legeredetibb turistalátványossága, és tök érdekes lehet gyerekeknek. Most mégis azt írja nekünk valaki, hogy nem akartak neki se számlát, se panaszkönyvet adni, amikor az alapítványa táborozó gyerekeket vitt a Labirintusba. Van olyan, hogy betelt a panaszkönyv?

Nyáron napközis táborban dolgozom, általános iskolás gyerekekkel vagyok. Az előző héten főleg alsósok voltak, hét gyermek, a legidősebb is harmadikba ment. Visszük őket jobbra-balra, és a kollégával kitaláltuk, hogy látogassuk meg a budavári labirintust. Régi emlékeim szerint nagyon jó muri. Ám ilyen néven azt találtuk a neten, hogy már bezárták: http://www.labirintus.com/hu
Tovább kerestünk, mert biztosak voltunk abban, hogy üzemel, és végül erre bukkantunk: http://www.labirintusbudapest.hu/
Ami láthatóan a budavári labirintus.

Ha tetszett a poszt, meg akkor is ha nem, szavazz ránk a Goldenblog internetes blogterrorista ketrecharcban. És lájkojjá’ minket a Facebookon.

Meg persze áfás számlát

A gyerekeknek már hét elején mondtuk, hogy csütörtökön délelőtt ide fogunk látogatni, nagyon várták. A hőségben elbékávéztunk oda a tömött és levegőtlen várbusszal, eltévedtünk egy kicsit, így mondjuk háromnegyed órányi utazás után sikerült megtalálni a labirintus bejáratát. Megyünk a pénztárhoz, látjuk, hogy csoportos belépő csak 10 gyerektől lenne, mi heten vagyunk, hát akkor kérünk hét gyereket, és két felnőttet. Meg persze áfás számlát, mert mindenről el kell számolni, különben saját zsebből megy.

Erre a pénztáros, nincsen áfás számla.

 

Mondjuk ne már, csak kell tudjon áfás számlát adni. Hogy ő nem tud, csak csoportosról. Na de most komolyan, nem vagyunk elegen, biztos, hogy tud adni az egyes jegyekről, mert kötelező, hát megbünteti az apeh vagy a nav vagy hogy hívják mostanában. Dehogy ő nem tud. Csak a csoportosról. Amit meg nem veszünk. Akkor ezen még ment pár percig a vita, meg hogy igazából csak pár ezer forintról beszélünk, az nem összeg, mondtuk, hogy alapítvány vagyunk, ezek a gyerekek nem hogy labirintusba nem mehetnek akármikor, de olykor a mindennapi dolgok is gondnak számítanak, az a pár ezer forint nagy pénz az alapítványnak, majd mondtuk, hogy akkor legyen szíves idehívni a főnökét. Az nincsen itt, egyedül van az egész létesítményben. Akkor legyen szíves telefonálni, vagy megadni a telefonszámot.

Azt nem, de amúgy is, a főnöke a parlamentben dolgozik, olyan sok mindent úgyse tehetnénk.

Megcsóválta a fejét, olyan harmincas srác lehetett, igazából nem volt bunkó, inkább csak mondta, amit neki mondtak. Mondtuk, hogy őszinte részvétünk a főnöke miatt, de nem azért cibáltuk át a gyerekeket a fél városon, és izzítottuk rá őket a labirintus témára, hogy most ne jussunk be, szóval, ha főnök sincsen, akkor panaszkönyvet. Az nincsen. Mondjuk, olyan nincs, hogy nincs panaszkönyv, adja szépen ide, a főnökével van gondunk, nem vele.

Oké, akkor van, de betelt.

Összenéztünk a kollégával, fojtott röhögés. Rendben, akkor ragasztunk bele pótlapot, adja csak ide. Hogy nem. És elhúzódott a mikrofontól, amin keresztül kibeszélt a bódéjából. Megint egymásra néztünk a kollégával, a gyerekek körülöttünk egyre zajosabbak voltak, rájuk néztünk, kérdezték most mi van, mondtuk, hogy a bácsi nem tud áfás számlát adni, és még panaszkönyve sincsen, így hiába tettük meg ezt a nagy utat, de majd úgyis felrakjuk a sztorit a netre, és akkor ennek az amúgy kedves bácsinak a csúnya főnöke majd kicsit kellemetlenül fogja magát érezni, legalább olyan kellemetlenül, mint mi a hét gyerekkel, akik buszoztak és sétáltak egy csomót, és napok óta várták a labirintust. A bódéban közben telefonált a pénztáros fiú, és az internetes mondat után két perccel intett, hogy menjünk oda.

Kiadta az áfás számlát, a jegyeket, kicsit megkönnyebbült arccal hátralépett, és bocsánatot kért a főnöke miatt. 

A gyerekek élvezték a labirintust, jó hely, ajánlom mindenkinek, bár kicsit más lett, most panoptikum működik benne, amit nem teljesen értek, és nem találtuk a borkutat sem, de a kicsiknek nagyon tetszett. 
A pénztáros egyszer sem volt bunkó, azt leszámítva, hogy nem akart áfás számlát sem panaszkönyvet adni. A főnökének viszont köszönjük szépen, hogy fél órát álltunk az egyre idegesebb gyerekekkel a hidegben, és szívta az idegeinket az áfás számlás – panaszkönyves cuccal, aminek a hiányáért az apeh (nav, vagy akármi) és a fogyasztóvédelem jó pár millás bírságot szabott volna ki (mily’ kár, hogy nem álruhás ellenőrök voltunk). Remélem, hogy egyszer majd lesz a háta mögött fél tucat kölyök, amelyik egyre inkább ordítva akar bejutni valahová, ahová nem engedik, miközben teljesen legális módon próbál bejutni.