Székely ellenállás a kommunisták árnyékában

Az erdélyi magyarok, s azon belül a székelyek gyakran kerülnek az összmagyar diskurzusok célkeresztjébe, főleg a kiélezett politikai időszakokban. Már csak amiatt is, mert a legnagyobb határon túli magyar (nyelvű), bár szintén fogyó közösségről van szó. Főcze János történész könyvében egy székelyföldi falu társadalmának átalakulását elemzi.

A székelyeket sokan tartják egy olyan különleges (magyar) etnikai zárványnak, szórványnak, amely az „igazi”, „ősi” magyar értékeket, hagyományokat testesíti és őrzi meg évszázadok óta. „Székely szarta a magyart” – hallhattuk már sokszor, bár mintha egyre kevésbé. Persze a nemzetkarakterológiai állításoknak mindig van némi antropológiai, etnográfiai, kulturális alapja, noha ezek tudományos megalapozottsága minimum kérdéses, viszont igen sokan szeretnek elbíbelődni ezekkel.

Vannak például kemény előítéletek a romákról, zsidókról stb., de a székelyekről is: agresszívak, önteltek, túl sokat isznak (de tudnak is), hallgatagok, ugyanakkor humorban verhetetlenek, összetartóak, leleményesek, kijátsszák a hatalmat, ha csak lehet, az ő (táj)nyelvük a legszebb, sorolhatnánk. Persze ezek a toposzok-mítoszok, például a székelyek furfangosságáról ugyanúgy konstruáltak és úgy-ahogy megalapozottak, ahogyan a többi nemzetről szólók is.

Az ifjú történész, Főcze János e kérdést tárgyalja egy székelyföldi falu, a hargitai Szépvíz kapcsán egy igen kemény időszakban, azaz a II. világháború végétől úgy 1956-ig. Bevezetőjében mondhatni lírai leírását is adja a falunak, a környéknek, amely Csíkszeredától északra terül el egy patakvölgyben, a hegyek közt – egy legalábbis természetileg idillikus tájban, ahonnan tágabban ő maga is származik.

Főcze János: Vörösök Székelyföldön – Mindennapok és túlélés egy erdélyi magyar faluban, 1944-1956
Jaffa Kiadó, 2026
255 oldal, 5499 Ft

Főcze azonban nem a külső- vagy belső (ön)képre koncentrál, pedig akár felidézhetné bennünk a tipikus, régi(es) falukutatásokat, a szociográfiát is, mert azoktól modernebb, azaz kurrens tudományos apparátussal dolgozik (levéltári anyagok, életútinterjúk, egykori visszaemlékezések, szakirodalom). Fókuszában az a téma áll, hogyan alakult át a helyi társadalom attól az időszaktól kezdve, amikor a szovjet hadsereg átvonult a falun és részben lerabolta azt (bár itt legalább nem zajlottak harci cselekmények).

Meg kell jegyezni, hogy minden fejezet, azaz egy-egy rövidebb időszak felidézése előtt érthető módon vázolja fel a korabeli politikai eseményeket, azaz az átmeneti (poszt)háborús időszakét, a kommunista hatalomátvételét, a hamarosan elsorvasztott Magyar Nemzeti Szövetség, így a magyar nemzetiségű helyi, megyei és akár országos politikusok szerepét (mert egy ideig az újra kialakuló kisebbségi érdekképviseletnek azért volt beleszólása az ügyekbe).

A legsúlyosabb, kezdeti időszak még nem különösebben tér él attól, ami a többi, magyarok lakta – de akár egész Kelet-Közép-Európát is mondhatnánk –, a szovjetek avagy a már részben helyi vagy a központból odaküldött kommunisták által leuralt területeken történt.

Noha itt a kitelepítés mértéke aligha hasonlítható a Felvidékhez, vagy az ártatlanok kivégzésének arányát tekintve a bácskai vérbosszúhoz, de itt is megtörtént az emberek kifosztása, a nők megerőszakolása, az orosz rabszolgamunkába hurcolás, a megfélemlítések és bebörtönzések sora, a „régi magyar” rendszer képviselőinek, a papoknak az internálása, sőt, meggyilkolása, a szovjetizálás az élet minden területén, a kulákozás, majd a kollektivizálás stb., és egy új, helyi magyar, kommunista elit kialakítása is – tehát végül sok tekintetben végül a helyi magyarok avagy székelyek nyomták el nemzettársaikat, de legalábbis asszisztáltak hozzá saját érdekeik mentén.

Mindezt csak tetézte az 1946-47-es éhínség és aszály, és noha a helyiek jó része e szegény és gazdaságilag elmaradott vidéken, ahol a mezőgazdaság és a fakitermelés jelentette a megélhetés fő, szinte kizárólagos forrását, mindig is évről évre a túlélésre kellett felkészüljenek, a vonatkozó fejezet megrázóan ábrázolja a helyzetet, de azt is, milyen más módszereket vetettek itt be.

A kötet lényegét annak bemutatása és elemzése jelenti, hogy egy – a korábbi, azaz a Trianon utáni kisebbségi léthelyzet után ismét kisebbségben, de a szovjet, majd romániai terror nyomán – hagyományos falusi közösségben miképpen módosult a morális gazdaság logikája.

Magyarán a régi és új elit között milyen feszültségek támadtak, a helyiek hogyan próbáltak meg ellenállni.

Akár fizikailag, például a helyi katolikus pap elhurcolásakor, a beszolgáltatásokkor milyen praktikákat alkalmaztak, például a nagyállatokat felhajtották a téli szállásra, a havasokba (ezt a technikát amúgy például a montenegróiak is alkalmazták a törökök ellenében, de a kecskék esetében a jugoszláv kommunista időszakban is az egész ország hegyvidékes részein ez volt a gyakorlat, minthogy szinte az összes kiirtását elrendelték 1955-ben). Hogyan is tértek vissza a hagyományos védelmi egységhez, elsősorban a családhoz, illetve magához a helyi közösséghez, gazdasági téren pedig a cserekereskedelemhez.

Az egyébként szinte még ma is szinte színtiszta magyar avagy székely falu – a többezres lakosságszámról, annak olykori etnikai átalakulásáról itt most itt nincs helyünk szólni, maradjunk az átlagos háromezer körülinél – ugyanis elzártan, a hegyek között évszázadok óta a kialakult szolidaritási mintázatokat követték (legyen szó a hitelezésről, a kalákáról, a magántulajdon tiszteletéről), miközben 1944-ben már csak a fosztogatások miatt is morális vákuum alakult ki, és mindenkiből a szimpla túlélési ösztön jött elő. Eközben feszültség támadt a legszegényebbek meg a közülük kiemelt káderek és a korábbi elit között is, de mint jeleztem, ez korántsem helyspecifikus, ha a többi kelet-európai országot nézzük.

A könyv azonban abban újat hoz, ahogyan konkrét eseteken át mutatja be a helyi alkukat, a feketekereskedelem szerepét (a kötet végén olvashatunk egy igen érdekes részt, hogyan csempészték a pityókát a székelyek Bukarestbe), és általában azt, hogy a gazdaságban is miképp alakult át az igazságosság fogalma, vagy általában a közösségi normáké. A totálisan bizonytalan helyzetben mindenki a saját helyét kereste, és ebbe végül az új hatalommal való kollaboráció is beletartozott. De az ellenállás falusi formái is, például a cséplés kapcsán.

A szerző jó arányérzékkel mutatja be tehát az eltérő ellenállási és együttműködési technikákat, de az éhség árnyékában aligha lehet követ vetni akárkire csak úgy általánosságban – az egyéni sorsok bemutatása a könyv nagy erőssége. Ugyanakkor számomra nóvuma, ahogy a Székely furfang versus örmény finesz című fejezetben a szerző bemutatja, hogyan alakult a székelyeknek és a pártucatnyi létszámú helyi magyarörmények – igen, így – kapcsolata, akik már több évszázada éltek itt is, és Erdélyben a legfontosabb kereskedőrétegnek voltak tekinthetők. Noha nyelvileg teljesen asszimilálódtak (s sok más mindenben a zsidókhoz hasonlíthatók, például az utódok iskoláztatásának előtérbe helyezésében is), s csupán egy időben az utolsó papjuk beszélt örményül, amíg el nem ment, helyzetük szinte a II. világháború végéig igen specifikus volt (hogy aztán szinte teljesen eltűnjenek).

Elsősorban tehát gazdasági pozícióik miatt, ami részben hagyományőrzésükben, de új életmódjukban is megnyilvánult (például az örmény elit lányai teniszeztek, miközben a többi magyar ment a mezőre dolgozni, aratni), ami nyilván irritálta a helyieket. Másfelől mégis egymásra voltak utalva, egyfajta szimbiózisban éltek, és a szerző egy helyütt utal arra, hogy ott valójában ők voltak a zsidók – abban az értelemben, hogy a hagyományos gazdasági metódusoktól eltérően kapitalista vállalkozókká váltak, ők működtették leginkább a kisipart, a kereskedelmet – ez volt a legfontosabb –, de ők adtak hitelt is a rászorulóknak, miközben elvben a székelyeknél a kamatszedés morálisan elítélendő volt.

Szúrta is a szemüket, később pedig az örményeket kiáltotta ki az új hatalom kizsákmányolókká, de ennek abban az értelemben volt előzménye, amennyiben

a parasztok és az örmény kereskedők közötti viszonyt „nem a kölcsönösség, hanem a bizalmi deficit jellemezte”.

Miközben ők alapították meg az első kaszinót, vagyis a modern kultúra egyes elemeit is ők hozták el ide (bár olybá tűnik, az olvasókör itt is a férfiak kártyázásának, biliárdozásának és akár italozásának a fedőszervezete volt – s ha már, itt jelezzük meg, hogy különösen aztán a szovjet időszakban a székely legények ivászata, vagy általában az alkoholizmus nagy kihívás elé állította ezt a falut is).

Különösen érdekfeszítő az örmény pap, Bodurján János esete, aki jelentős hatással bírt a tágabb térség, de főleg Székvíz lokális vallási és kulturális központtá válásában. S még inkább a leggazdagabb örmény származású Dajbukát családdal való leszámolás példája, akik a leggazdagabbnak számítottak a faluban. A családfő Dávid mellett öccse, Jakab – bár ő a Gyimesekben épített ki jelentős bázist – „Horthy főhadnagyaként” is kiváló célponttá vált az új hatalom szemében mint osztályellenség, de persze a kuláknak, kapitalista kizsákmányolónak kikiáltott Jakab is.

Ahogy a szerző leírja, van abban valami, ahogyan a vagyonos Dajbukátok kihasználták a szegények helyzetét (a földek bérlésénél, a hitelezéskor stb.), emiatt is estek kettős megítélés alá, hiszen a másik oldalon meg a falu működtetésében 1944-ig kulcsszerepük volt. Kényszerlakhelyre hurcolásuk ugyan aligha egyedi. Az meg filmbe illő, ahogyan Dajbukátot feleségével és egy lányával együtt deportálták, miközben két másik lányát két helyi székely fiú rángatta ki a rendőrök autójából, mert nekik udvaroltak, illetve a már a helyiekhez férjhez ment többi Dajbukát-lány is maradhatott.

A helyiek életét tehát nem csak a vörös terror alakította át teljesen, hanem ahogyan arra a szerző rámutat: „A székely földműves és az örmény kereskedő közötti, gyakran aszimmetrikus függőségei viszony – a hitel, a részesművelés, az árképzés, a felhalmozás – a falu társadalmában folyamatos morális alapú viták és alkuk tárgyát képezte.”

A mából visszanézve ugyanakkor megkockáztatható, hogy mindenki rosszul járt az új rendszerrel, eltűnt egy hagyományos falusi paraszti értékrend, viszont a modernizáció erőltetett verziója sem hozott semmi jót (talán kivéve a részben önkéntes munkában, kalákában bevezetett áram), és még inkább kérdés, mitől volt rosszabb az a rendszer, mint a mai újkapitalista (vagy nevezzük akárhogy) rendszer, ahol a falut újra és újra elhagyni kényszerülnek a „székely legények”, ami meg marad, az újfent egy-két „kizsákmányolóból” álló avagy újgazdag – és a bukolikus környezet.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Wikipedia / Josep Renalias