A sajtó felfegyverezte a butaságot, és tekintéllyel ruházta fel a bolondokat

A sztárfilozófus könyve néha lapos, néha szellemes, akár a média, amit elemez.

Alain De Botton: A hírek. Felhasználói kézikönyv.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

HVG Könyvek. Budapest, 2015, 316 oldal

A hírek eredetiben tavaly látott napvilágot, s a fordítás sem váratott magára. Ennek részben a szerző népszerűsége az oka, de a téma sem engedi meg a késlekedést. Hiszen a hírek magától értetődő módon változnak napról napra, sőt, percről percre – vagyis átadják a másiknak a helyüket –, de a média is folyton gyökeresen átalakul. Olyan rapid módon, hogy a korábban természetes fogalmak ma már nem sokat érnek. Vagyis a médiával szembeni akár kormányzati, akár univerzalisztikus elvárások egyre kevésbé tarthatók.

Mert mit értsünk kiegyensúlyozott tájékoztatáson egy médián belül? Mi az objektivitás avagy a tárgyilagosság általában? Szétválasztható-e a gyors, pártatlan, pontos tájékoztatás a szórakoztatástól? Érdemes-e erről heves vitákat folytatni? Lehet-e a fogalmakat operacionalizálni vagy éppenséggel mérni az adatokat? Az újságírás feladata a tények (azok meg mik?) „szenvtelen és semleges hangvételű prezentálása”? Mit hoz a jövő, amikor már a jelen az, hogy a közösségi média, a szoftverek válogatása révén eleve azt kapjuk meg, ami a leginkább érdekelhet bennünket? A manipuláció totális lesz, totálisabb, mint a 20. századi önkényuralmi rendszerek propagandája, amelyek mindent elfedtek, leginkább az igazságot, és tonnányi hazugságot öntöttek rá az alattvalókra és hitették el velük igazságként? Egyáltalán, mi az igazság? (Vö. Pilátus.)

De Botton célja nem más, mint hogy azt a mindennapi szokássá vált gyakorlatot, amikor ma már 15 percet sem bírunk ki anélkül, hogy rápillantsunk a híroldalakra, megnézzük, mik a hírek, „sokkal furcsábbnak és veszélyesebbnek” láttassa annál, mint ahogy erre mi ma tekintünk. Hm, kiindulópontja kissé nagyzolónak tűnik, hisz éppenséggel jópár vészmadár harsogja nap mint nap, hogy vége a világnak és ez a rohadt média teljesen eluralkodott felettünk, perc nyugtunk sem lehet. Ő maga is Hegelre utal, de hát éppen ez az: a média nem ma lépett a vallás helyébe (és ez csak részben igaz), az újságolvasás, s így a hírolvasás nem az internet elterjedése óta a modern ember reggeli imája. Új világot teremt a fejünkben, de be is számol a világ dolgairól. Van hát okunk a pánikra?

A még mindig fiatal, 46 éves, ma Londonban élő, svájci származású szerző igyekszik szofisztikált választ adni mindezen felvetésekre, bár olyan vitatott állításokkal – melyek sem nem cáfolhatók, sem nem igen igazolhatók – nehéz mit kezdeni, hogy nem a tanítás, a formális oktatás az elsődleges, mert a tanár szerepét már átvette a sajtó, a képernyő. Mert látjuk, az ép ésszel születettek a suliban ma is elhülyíthetők, és ugyan a puccsok során a felkelők, a tankok útja ma elsőként a tévészékházakhoz vezet, nem a campusokra, a hatalomátvételhez és az alapos ideológiai megdolgozáshoz még nem elég a mikrofon elragadása.

Buknak meg úgy rezsimek, hogy övék (szinte) az összes tévé és portálokat gründolnak vagy plakátháborúba kezdenek  – ám a polgárok, s közülük a fiatalabbak  sem vesznek be minden esti mesét. Erre a mai magyar helyzet, a hírcsatornává átfazonírozott közszolgálati propagandatévé éppen jó példa a nézettségi mutatóival. Másfelől a média ma is, részben bizonyosan, képes arra, hogy ellenőrizze a hatalmat, azaz jó esetben számon kérheti az ígéreteket, meg tud buktatni korrupt, a hatalmukkal visszaélő, erkölcstelen politikusokat, és ebben az oknyomozó zsurnaliszták járnak az élen. Már ha hagyják képviselőieket dolgozni. Mert a sajtószabadság ellenfelei meg nem csak a cenzúra eszközeivel élhetnek, hanem simán azzal is, hogy a többséget összezavarják, halálra untatják és a politikáról épp saját médiáik révén elterelik a figyelmet. Mondjunk friss példákat, itthonról? Gondolom, nem kell.

Azért nézünk híreket, írja De Botton, mert félünk, ám szerinte belső megnyugvásra épp akkor találunk, ha megrázkódtatás ér bennünket, olyan eseményeket látunk (rosszabbik esetben átélünk), mint az éhínség, a természeti katasztrófák, háborúk, a kenyérjegyeket vizionáló gazdasági prognózis. De hát a mi feladatunk, hogy a hírfogyasztáshoz tudatosan közelítsünk. Mármost ekkor mégis kérdés: ezt honnan tanuljuk meg, ha nem az iskolában, a szülőktől, a szocializáció során? Vagy épp a médiából tanuljuk meg a médiafogyasztást?

A kissé lilára sikeredett előszó után azonban izgalmasabbá válik a könyv, minden egyes fejezet konkrét példákkal, azaz hírekkel indul, ezek nyomán indul el a filozófus. Előnye az olvasmányosság, hiányoznak belőle a médiatudomány művelőinek csak egymás közt érthető szavai, nem tolvajnyelven fogalmazódott.

Hogy egy hír valóban fontos volt-e, úgyis évek, sőt évtizedek múltán derül ki (ezért jó régi újságokat olvasni). A könyv egyszerre reményt keltő és apokaliptikus; egyenesen a média generálta kóros depresszióról beszél, amely a nemzet hanyatlását okozhatja. Erre is azt mondhatjuk: tudja a franc, az effajta jóslatok vagy bejönnek, vagy nem. Tudjuk, mindig annak tulajdonítunk jelentőséget, amivel foglalkozunk, amit kutatunk. Ha a sztár az ökológiáról írt volna, akkor például az atomenergiát látja ultraveszélyesnek, ha a nemzetmentő politikusokat elemzi, akkor meg őket. És az ufókról még nem is szóltunk.

A média gyakran hízeleg nekünk, máskor meg veszélyesnek látjuk, mert elrugaszkodik a valóságtól. Csak katasztrófákról, gyilkosságokról tudósít, s ahogy már mindenki hallhatta a másiktól: nyakunkba önti a mocskot. De hogy mennyire bonyolult e rendszer, működésének mechanizmusai (akár a világ), épp De Botton egyrészt-másrészt típusú érvelése bizonyítja: maga sem tudja a számtalan ellentmondást feloldani. Persze, a sajtó félelmet és dühöt ébreszt bennünk, de aki éppen fülig szerelmes, annak az ingerküszöbét el sem éri a százezrek életét követő szökőár.

Az író látásmódja bizonyosan „igaz”, „tényszerű” bizonyos emberekre, helyzetekre nézve – bizonyosakra meg nem. Olykor mintha maga is pánikot szítana, akárcsak vagy hetven éve Adorno és Horkheimer, akik úgy látták, amikor Donald kacsa megverését eltűrjük a rajzfilmben, akkor így szokjuk meg, hogyan uralkodik rajtunk a kormány. Azóta is megy a morális pánikolás, hogy a rajzfilmek erőszakos jelenetei gonosztevőkké teszik a gyerekeket – aztán kimutatták, hogy a finn kisfiúknál épp fordított a hatás. De Botton pedig olykor hol hiperokos, ésszerű, mindent átlátó embereknek nézi a közönséget, máskor meg hiszékeny tökhülyéknek, akiket átver a sajtó, ahelyett, hogy megtanítaná velünk: nem vagyunk tökéletesek, a bajok hozzátartoznak az élethez.

Flaubert-t idézi: a sajtó felfegyverezte a butaságot, és tekintéllyel ruházta fel a bolondokat. Agyoncsépelt vagy téves következtetésekkel etet meg bennünket, s okosnak, műveltnek tűnhet bárki egy elolvasott hír, ma meg már elsősorban a kiguglizott infók nyomán. Hitelesnek tűnik a média, ezerféle úton hiteti el, mi van, pedig nem az van, így a szerző. De itt megint csak közbe kell szúrnunk, hogy a média nem egy egységes valami, hovatovább tájékozatlan, hiszékeny ember is többféle lehet. A média sokszínű, a nyilvánosságnak több szintje létezik – ott a klasszikus példa: hogy kire szavazunk, az nem pusztán attól függ, mit olvasunk-nézünk.

A könyv legnagyobb erénye azon felül, hogy érdekes, épp vitatkozásra kényszerítő volta. Ahogy haladunk, morfondírozunk, áll-e az, amit ír. A média világa meg éppen azért szép, szükséges, fontos, nélkülözhetetlen, mert egyszersmind gonosz, haszontalan, káros, ronda képet fest rólunk s a világról – vagyis épp megjeleníti az emberiség Janus-arcúságát (hogy mi is valami nagyot mondjunk…)

Kezdőknek mindenképp ajánlott. Ráadásul van benne egy rakat fotó, kép, egy rész a celebekről, a hírnév hajszolásáról, a fogyasztásról – és végül egész fogyasztható kis könyvről van szó, amit egy celeb írt a hírnevet hajszolva. De ha akad a média- és kommunikáció szak iránt érdeklődő ifjú rokonunk, nyugodtan a kezébe adhatjuk.

Szerbhorváth György

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: ha Magyarországra jössz, vasárnap úgyse költheted el másra. Tudnivalók itt.