A horgászat a halaknak és a környezetnek is rossz Szendőfi Balázs szerint

Nem buta horgászellenes, hanem butahorgász-ellenes vagyok – jelenti ki a szerző, ami akár Szendőfi Balázs kötetének mottója is lehetne. De ki a fenét érdekel egy horgászatról szóló könyv? – gondoltam első körben. Viszont kellemesen csalódtam, mert ennyire sokrétegű könyvet rég olvastam arról a magyar valóságról, ami itt van mellettünk.

Emellett a könyv rámutat arra, hogy az utóbbi másfél évtizedben hogyan változott meg, negatív értelemben, a magyar környezetvédelem, legalábbis a hatósági oldalról; hogyan kebelezte be a horgásztársadalmat a NER, s miképpen váltak a rendszer martalékává az élővizek, bennük a halak és az egész ökoszisztéma. Hogyan vált a hobbihorgászat ragadozóvá, egyre fejlettebbé, kizsákmányolóvá. És nem csak a technikai fejlettségre kell gondolni, tehát a radarok, szolárok használatára, hanem elsősorban az emberi tényezőre.

Szendőfi Balázs kegyetlen érzékenységgel nyúl a témához. Reméljük, ha nem is száz napon belül, de idővel kordokumentummá válik a könyve, s nem aktuális oknyomozó riportként, elemzésként, sőt, nem is vádiratként marad meg az emlékezetünkben. A kötet egyfajta sajátos útinapló is Magyarország élővizei körül, interjúk-beszélgetések lenyomata, gyerekkori és személyes élmények felidézésével a riportalanyok révén.

De külön érdekes, ahogy beszámol arról a természetfilmről, amit a halevésük miatt károsnak tartott kárókatonákról forgatott: kiderül ugyanis, hogy a vádirat e Közlegények ellen – ahogyan a film címe nevezi a madarakat – nem áll meg a lábán. Szerinte a kárókatonák gyérítésének oka leginkább az, hogy a horgászok egyszerűen irigyek rájuk, mert hatékony konkurenciát jelentenek. Ráadásul, mondják az emberek, ők fizetnek a halért, a madár pedig nem… Miközben egy kárókatonára kétszáz horgász jut.

Szendőfi Balázs: Az egymillió horgász országa
HVG könyvek, 2026
279 oldal, 7490 Ft

Ez a sztori eleje és vége is, hiszen ez a téma motiválta a szerzőt a további kutakodásra, mert megrendítette, ahogyan „a horgászegyesületek puskás emberei járnak csónakon vagy terepjárón, és csak zavarják, zavarják a telelő madarakat ezzel az értelmetlen és kicsit sem hatékony lövöldözéssel”. S már ebből is kiderül, milyen komplex témakör a horgászat a természet szempontjából. Tehát korántsem csak arról van szó, hogy valaki lógatja a botját, issza a sörét, és vagy hazaviszi a halat, vagy nem; hogy élvezi a természet lágy ölét, de perkált is érte a horgászegyesületnek, a mesterséges tavak fenntartóinak, a felszerelést és a csalikat árulóknak, és így tovább.

A szerző nem csak természetfilmes, hanem halkutató is (emellett zenész), munkássága, illetve e könyve is arról tanúskodik, hogy felszántotta az országot, ami ez esetben képzavar, hiszen az élővizeket, elsősorban az abban élő halakat kutatja. Se szeri, se száma a kötetben a helyszíneknek, alanyoknak, akik közt akad egykori halász, Michelin-csillagos szakács, hidrobiológus-ökológus, több tudományos kutató, hálózatkutató biológus, halkutató-exhalőr, ex-horgászboltos is.

De a könyv főszereplői, pontosabban anti-hősei a horgászok. És a meg-nem-mondom hány halfajta közül, amelyekkel foglalkozik, elsősorban a ponty, szintén nem pozitív szerepben (bár erről nem a pontyok tehetnek, hanem éppen a horgászlobbi, amely telepíti őket tonnaszám oda is, ahová nagyon nem kéne, mert a pecások rájuk buknak). Emellett megismerkedhetünk ismert és kevésbé ismeretlen inváziós fajokkal is, mint az ezüstkárász és a razbóra – aki persze a horgászat, tágabban a környezet(védelem), a klímaválság iránt érdeklődik, azoknak ezen aprólékosan tárgyalt részek kevésbé érdekesek, viszont a kötetben oly sokat szidalmazott horgászok, pontosabban a horgászágazatot irányítók mellett az „egyszerű” hobbipecásoknak is jól jöhet ez a könyv, hogy megtanulják azt, amit még a vizsgán sem kérdeznek.

Mert az is kiderül, hogy a leggyakoribb esetben a horgászvizsgát is könnyű letenni. Az egész iparágnak ugyanis egyszerűen az az érdeke, hogy minél több horgász legyen, fogdossák a halastavakból a halakat, ahogyan akarják, csak a biznisz pörögjön. Az pedig kit érdekel, ha védett vagy méreten aluli, netán azon felüli halat fognak ki?

Ráadásul Magyarországon sokkal rövidebb az az időszak, amikor tilos horgászni (fajtól függően), mint mondjuk Szlovákiában, ahol januártól június 15-ig nem lehet ezt tenni az élővizeken, míg

itthon a tilalmi idő – amikor a halak ívnak – csak egy, vagy másfél hónapos.

De visszaugorva, miért is káros a sok ponty? Mert bioturbációs a viselkedése, feltúrja a vízfeneket, és ha sok van belőle, az biztosan negatívan hat az élővilágra. Megemlíthetjük az Ázsiából betelepített amurt is, amit egyenesen istencsapásának nevez az egyik riportalany. S mindebből az is következik, hogy ha valaki halat fogyaszt, mert az egészséges, gondoljon bele abba, milyen fajtát sütöget vagy főzöget, mert a „legmenőbbek” éppenséggel élen járnak a vízi élővilágok tönkretételében is.

A történet egyik kiindulópontja, hogy Magyarországon 2016-ban betiltották az élővízi halászatot, azaz a természetes vizeken a kereskedelmi célú halászatot megszüntették (ritka engedélyezett kivétellel), elsősorban környezetvédelmi okokból, meg némiképp az EU nyomására – de itt inkább az emelődik ki, hogy ez a horgászlobbi érdeke, avagy „érdeme” volt. Persze az egymilliós szám túlzó, mint olvashatjuk itt is, inkább úgy hét- , nyolcszázezerre tehető az állandó engedéllyel rendelkezők száma, és az aktivitásuk nagysága is eltérő, de ez még így óriási tömeg – és ugyan nem minden horgász szavaz(ott) a Fideszre, adott esetben az eredményt is megfordíthatnák.

Valójában valahol ez az ország legnagyobb civil szervezete, ha úgy vesszük: kötelező belépni a Magyar Országos Horgász Szövetségbe, ráadásul ez egy ernyőszervezet, tehát nem klasszikus értelemben civil – de a tagság nagysága révén beelőzi a legtöbb egyházat vagy épp a többi sportszövetséget.

Ha valaki ezt marginális témának gondolja, közelítsünk a gasztronómia felől: a tiszai halászlé a fentiek következtében már nem tiszai, hisz a halak nem a Tiszából kerülnek a bográcsba, hanem a mesterséges halastavakból. Mert pontymániás nemzetté váltunk, vagy azok is voltunk, csak most felülről jön a nyomás. Eközben

őshonos fajok tűnnek el, miközben invazív fajtákat telepítettek be, amelyek teljesen felforgatták a környezetet.

Ám ez még semmi, és itt jutunk el addig, hogy vajon állatkínzás-e a horgászat. De legjobb, ha inkább idézem: „Ezt az elképesztő mennyiségű horgászt kiszolgálva tógazdaságban tenyésztett pontyok sok ezer tonnái kerülnek évente a természetes vizeinkbe, a Dunától a Sebes-Körösig, a Balatontól a veresegyházi tavakig. Horgászaink élvezettel ‘fárasztják’, azaz kínozzák a halakat, közben a horogra csalásukhoz használt etetőanyag, a beszakított műanyag zsinórok és ólomnehezékek, valamint a parton tartózkodás alatt termelt szemét felbecsülhetetlen mennyiségét hagyják a vizekben. Mindemellett busás összegeket fizetnek a felszerelésért és a horgászengedélyért, az iparág szárnyal, a megmaradt természet pedig a horgászok játszóterévé vált.”

A könyv legmegrendítőbb része az, ami magukról a halakról szól. Akikre műcsalikkal, radarokkal vadásznak, mert előtérbe került az önző rekreációs igény, avagy az emberben meglévő zsákmányszerzés vált a motiváció fő forrásává.

Úgy versenyeznek, hogy kilószámra hajítják vissza a mérlegelés után a fuldokló vagy már döglődő halakat, és ezt még sportnak is nevezik.

Eközben zajlik a tudósokkal folyó vita a horgász-szövetséggel, természetesen politikai okokból az utóbbiak javára arról, „hogy a vízminőség romlásának hátterében nem a környező területeken folyó mezőgazdasági tevékenység, hanem elsősorban a tározón belüli halgazdálkodás (intenzív etetés és halbetelepítés), valamint a befolyó vizek tápanyagterhelése állhat.” A túl sok hal fogalma szemlátomást nem létezik a horgászati hasznosító szótárban, tudjuk meg, pedig a cél az egészséges ökoszisztéma és az önfenntartó egyensúly lenne. Ezt írja felül a horgászbiznisz rövid távú működése.

„Ha a hal hangot tudna adni az őt ért gyötrelmeknek, és a fárasztást, a méregetést, a fényképezést végigüvöltené, kíváncsi lennék, hányan horgásznának sportcélból” – mondja Dóczi István halkutató, aki rámutat arra is, hogy az újra és újra kifogott halaknak nő a stressz-szintje, mert ők is érző lények. Erre pedig sokan legyintenénk, hisz csak megesszük a halat, sőt ajánlott is a fogyasztása. De gondoljunk bele abba is, hogy egyéb „kolaterális” károk is keletkeznek: a vízben maradt több százezer darabnyi különféle horgászfelszerelés, azaz fém- és műanyag tárgy, amelyek nyilvánvalóan környezetszennyezőek – de mindez nem számít szemetelésnek. Pedig emiatt a madarak is áldozattá válnak.

Az utóbbi hónapokban a szinte mérgezővé vált politikai környezetben azért is külön ajánlható ez a könyv, mert rámutat arra, hogy az ember nem csak embernek farkasa, de a halaknak is. A horgászat nem működhet ilyen módon tovább, ha élhető környezetről beszélünk; még ha első látásra környezetbarátnak és kúlnak is tűnik ez a tevékenység.

A könyvet író Szendőfi Balázs halkutatóval és természetfilmessel februári podcastunkban beszéltünk a januári kárókatona-mészárlás kapcsán arról, hogy mikor a barátai, és mikor az ellenségei a természetnek a pecások és a vadászok.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Átlátszó-montázs (fotó: Canva)