Aszály és akkugyárak – a tájból eltűnő víz nyomában jártunk az elmúlt évben

A klímaváltozás miatt minden évben növekszik a nyári hőség és a csapadékhiány, az aszály pedig tragikus következményekkel jár. Erre a problémára még rátesznek egy lapáttal a hazai akkugyárak, amelyek az egyre kevesebb vízkészletből egyre többet használnak el. Idei környezeti oknyomozásainkban feltártuk, hogy milyen káros intézkedésekkel tetézi a bajokat a kormány, miközben civilek apró, de fontos lépéseket tesznek az aszálykárok enyhítése és a vízmegtartás érdekében.

Ott voltunk nyáron a Vízügy által a legnagyobb forróságban letarolt Zagyva-parton, és a folyóból táplálni szándékozott, EU-s támogatással épült gigantikus víztározónál éppúgy, mint az Alföldön, az elsivatagosodás ellen küzdő civilek által végrehajtott vízmegtartási akcióknál is. Közben pedig kiszámoltuk, hogy közel félmillió embernek elegendő vizet fogyasztanak el a magyarországi akkugyárak.

88%

Év végéig még

15 246 760 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hazánkban a klímaváltozás okozta csapadékhiány miatt az elsivatagosodás veszélye legjobban az Alföldet fenyegeti, ahol a 20. században végrehajtott nagyszabású vízrendezési munkálatok során kiterjedt csatornahálózatot építettek ki. A cél ezzel az volt, hogy a területeket mezőgazdasági művelésre alkalmassá tegyék, de a túlzott vízszabályozás és a csatornázás hosszú távon negatív hatású volt. A csatornák ugyanis elvezették a vizet a tájból, csökkentve a talajvízszintet és a vizes élőhelyek kiterjedését. 

Januárban ott voltunk, amikor helyiek egy csoportjának, a Zöld Gerilláknak a tagjai az egyik csatornába fenékgátat építettek, hogy ezzel lassítsák a víz elvezetését, és növeljék a talaj vízmegtartó képességét. Ezáltal hozzájárulnak a talajvízszint emelkedéséhez, a biológiai sokféleség növekedéséhez és a mikroklíma javulásához. De videóriportunkban nem csak az aktivistákkal, hanem Schulcz Józseffel, Újhartyán polgármesterével, valamint helyi vadászokkal, gazdálkodókkal is beszélgettünk a környéket érintő elsivatagosodásról és a vízmegtartás fontosságáról.

Nyáron azután menetrendszerűen megérkezett a forróság, és hetekig nem esett egy csepp eső sem, a kormány pedig a maga módján, az ú.n. Aszályvédelmi Akciótervvel reagált a helyzetre. Ennek egyik intézkedése a hazánkban található patakok, folyók és csatornák kikotrása volt, hogy azok több esővizet tudjanak majd befogadni. A mederrendezésnek hívott munkálatok Bátonyterenyénél kezdődtek, ahol több helyen teljesen letarolták a Zagyva folyó partját a markológépek.

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság szerint az érintett mederrész nem természetvédelmi terület, és hagytak meg búvóhelyeket az ott élő védett állatoknak. Környezetvédelmi szakemberek szerint azonban a kotrás rengeteg, többnyire védett állat pusztulásához vezet, de ha néhányuk meg is menekül a gépektől, az élőhelyük megsemmisül. A növényzettől megfosztott mederben pedig sokkal gyorsabban fog lefolyni és párologni a víz, vagyis a kotrás után csak még nagyobb lesz az aszály a korábbinál.

A bátonyterenyei környezetpusztítástól néhány kilométerrel távolabb, Jászberény mellett mindeközben egy hatalmas, magántulajdonú víztározó épült, amely 600 ezer köbméter vizet tud befogadni. A Darázs-cégcsoport tulajdonában lévő létesítményt téli csapadékkal szeretnék megtölteni a Zagyvából, és a folyó vizét arra szeretnék felhasználni, hogy a tehenek etetésére termesztett takarmánynövényeket öntözzék.

Kérdéseinkre sem az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF), sem az illetékes kormányhivatal, sem a Darázs-cégcsoport két tulajdonosa nem válaszolt érdemben. Az OVF csak annyit közölt, hogy „a tározó létesítésének oka az öntözővíz-tározás, a Zagyva vízkészletének kímélése”. A beruházásra egyébként Darázsék állami és európai uniós támogatást is kaptak, és a cégcsoport egyik telephelyén meg is találtuk a projekttáblát, miszerint egyik érdekeltségük, a Jászberényi Vízöntő Kft. bő 1 milliárd forintnyi EU-s támogatást kapott „A mezőgazdasági vízgazdálkodási ágazat fejlesztése” című pályázati felhívás keretében.

Környezetvédelmi szakemberek szerint viszont az öntözéses gazdálkodás egyáltalán nem megoldás az aszályra, hanem épp ellenkezőleg, csak súlyosbítja azt, és sivatagot csinál az öntözött területekből. Szerintük mesterséges tározók helyett a nagy esőzések és áradások során megjelenő többletvizet a tájba kell(ene) vezetni és ott megtartani, kvázi tartalékolni a száraz időkre.

Ezt az elvet követik azok a civilek is, akik kisebb-nagyobb, de mindenképp fontos lépésekkel tesznek a vízmegtartásért a környezetükben. A ceglédi határban Szabó István és testvére, Géza, éveken át szinte gerillaként építettek kis gátakat a víz megfogására. Mára a félreeső árkok környékén újra nádas nő, récék és szürke gémek költenek. A Szabó-testvérek akciója először titkos volt, de ma már barátok és szomszédok is segítenek nekik.

A Sárrét térségében Czirják Csaba és a helyi vízőrző egyesület összefogott az önkormányzattal, a vízüggyel és a gazdákkal: több száz hektáron terítettek újra vizet a tájba. A gravitációs bevezetések és csatornamegnyitások révén 25 év után ismét madárrajok és vízi élőlények jelentek meg a területen. Révész Tamás pedig egy gödöllői panelban élő városi kertész, aki a saját házuk előtti ágyásban kezdett vízmegtartó megoldásokkal kísérletezni: esőkerteket épít, fásít, mulcsol.

A civilek akciói közben viszont a kormány a hazai akkuipari beruházásokat támogatja, holott azok szennyezik a környezetet, és rengeteg vizet használnak el nap mint nap. A jelenleg is üzemelő legnagyobb vízfogyasztó a hírhedt gödi Samsung-gyár, ami a (nemrég hatályon kívül helyezett) környezethasználati engedélye alapján napi 7.500 köbméter vizet használ. A kormány által 320 milliárd forinttal támogatott, Debrecenben épülő kínai CATL akkumulátorgyár első ütemének vízfogyasztása napi 3.222 – 6.232 köbméter lesz, a szintén a városban épülő, akkumulátor-cellákat gyártó kínai Eve Power napi átlagos vízigényét pedig 3.600 köbméterre tervezik. A közeli Nyíregyházán a W-Scope épülő szeparátorfólia gyárának napi 5.880 köbméter lesz a vízigénye a tervek szerint.

Környezethasználati engedélye alapján meglehetősen sok vizet használ az Iváncsán üzemelő SK Innovation akkumulátorcella gyára is: naponta 5.200-7.000 köbmétert. Az SK Komáromban is üzemeltet két akkugyárat, amelyek együttesen maximum napi 4.100 köbméter vizet használnak fel – ez több mint Komárom és Ács városának együttes vízigénye. A jelenleg működő és a közeljövőben megvalósuló akkugyárak kevesebb mint feléről tudtunk adatokat találni a vízigényüket illetően, ám még ezek az üzemek is összesen 100 ezer köbméter vizet használnak fel naponta, azaz nagyjából annyit, mint amennyi a 475 ezer lakosú Pozsony vízfogyasztása.

A magyar kormány ennek ellenére sok százmilliárd forintot fordít a hazai akkumulátorgyárak infrastruktúrájának kiépítésére, köztük azok víziközmű-fejlesztéseire. Eközben a lakossági vízhálózat régóta esedékes teljes megújítására nem jut elegendő pénz, holott rendszeresek a csőtörések, és a szárazság miatt vízkorlátozásokra is számítani lehet. Megnéztük, hogy a legnagyobb hazai akkugyárak helyszínén, Gödön, Iváncsán és Debrecenben miként zajlanak a Mészáros és Mészáros Zrt. kivitelezésében történő vizes beruházások.

A nagy kép bemutatása mellett számos lokális, helyi vizes problémát is feldolgoztunk az elmúlt évben. Ilyen volt a pusztavámi bányató feltöltése, ahol helyi civilek és szakértők szerint 250 ezer ember ivóvizét veszélyezteti a természetromboló bányarekultiváció terve. Bemutattuk, hogy júliusban tömegesen pusztultak el halak a Pécstől 20 kilométerre fekvő, kétmilliárdos uniós támogatásból kialakított Barátúri-tóban – cikkünk nyomán hivatalos vizsgálat indult az ügyben. Hírt adtunk róla, hogy mérgező vegyszereket találtak a sajóbábonyi patak vizében, és hogy dunántúli kistelepülések szennyvizes munkái is a háborúra hivatkozva drágultak.

Videóriportban jártunk utána, hogy mi történt a Hévízi tóval, ahol a fürdő főépületét lezárták, felújítása pedig óvatos becslések szerint is évekbe és tízmilliárdokba kerülne.

Kíváncsiságunk nem állt meg az országhatárnál sem: nemzetközi újságíró projekt magyar partnereként kiderítettük, hogy már az ivóvízben is kimutatható a glifozát és más peszticidek jelenléte Magyarországon, és útra keltünk, hogy megtudjuk: hogyan lesz a Tisza annyira szemetes, mire Ukrajnából Magyarországra ér. Ahol nem viszik el a szemetet, ott addig gyűjtik az emberek, amíg a folyó meg nem árad. Akkor beledobják. „Úgy szokták nálunk mondani, hogy elviszi a víz” – mondja a riportunkban egyik nyilatkozó, Béla. „Most nyár van, alacsony a vízállás, olyan 50 centi, nincs elég sodrás. De áradáskor másfél-két métert is megemelkedik a vízszint. Akkor elviszi.” Interaktív térképen mutattuk be az elmúlt két év európai árvizeit.

Ami a Dunát illeti, a Bősi Vízerőmű élettartamának meghosszabbításáról, az abban való magyar részvételről, új erőművek és gátak építéséről tárgyal a szlovák és a magyar kormány. A kiszivárgott részletek alapján úgy tűnik, hogy a magyar állam jogilag is kész elfogadni, hogy Szlovákia Bősnél elterelte a Dunát. Miért mond le Magyarország a Dunáról és jogairól Szlovákia javára? Erről beszélgettünk az Átlátszó podcastban Jánossy András környezetgazdálkodási tanácsadóval és Czímer Gábor szlovákiai magyar újságíróval.

A természetes vizekkel és az ivóvízellátással kapcsolatos ügyekben számos állami szervet kerestünk meg, és rengeteg adatigénylést adtunk be. Így derült ki például, hogy hiába ígérgették Lázárék, jó ideig nem lesz még ivóvízfejlesztés Debrecenben, hogy titkolja a vízügy, hogy mire költött 4,7 milliárd forintot az aszály idején, vagy hogy a Lázár-féle Ménesbirtok közel 1 milliárdot spórolhatott az ingyenes öntözővízzel, miközben az aszály miatt ígért öntözésfejlesztési pályázatból nem lett semmi, hiába ad ingyen öntözővizet az állam a gazdáknak, ha nincs mivel kilocsolni.

Ezekkel a témákkal 2026-ban is kiemelten szeretnénk foglalkozni, tartsatok velünk a jövő évben is!