Brezsnyev és a Hungaroring, a foci meg a nők: így telepedett rá a politika a sportra

Hogy sport és politika milyen bizarr módon tud összefonódni, azért ma Magyarországon nem kell messzire mennünk. De azt se gondoljuk, hogy történelmileg különösen kirívó ez a kapcsolódás – sőt, inkább szabály, semmint kivétel. Elég csak a berlini, a moszkvai vagy a Los Angeles-i olimpiára gondolni, hogy az elképzelt budapestire ne is utaljunk. Vagy a korrupcióra a foci vb-k körül, a doppingra, a sportolók adására-vételére, az amatőrizmus versus profizmus kérdésére, no és legutóbbi vitákra a transznemű sportolók helyzetéről, és sorolhatnánk – mert a Sport és politika c. kötet az égvilágon mindennel foglalkozik. Bár így kissé megtévesztő is a címe, inkább felelne meg neki a „Sport és társdalom”, de ez a kötet érvényéből és érdekességéből semmit sem von le.

A Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok sorozatának ez már a tizennegyedik kötete bő egy évtized alatt. A legtöbb a 19-20. század magyar történelmét dolgozza fel sajátos műfajban: pároldalas válaszokban avagy cikkekben tárgyalnak meg egy-egy kérdést, gyakran demitologizálva a közvéleményben elterjedt véleményeket (gyakran álhírekként terjedőeket). Emellett akad kötet az Európai Unióról, a cigányságról vagy Budapestről is, s most a sportról.

Azon persze lehet meditálni, mennyire korszerű és adekvát ez a műfaj, amikor nem hogy a lexikonok, enciklopédiák kora is lejárt, de lassan már a Wikipédiáé is, hisz a mesterséges intelligencia révén egy-egy kérdés kapcsán gyorsan megkaphatjuk a releváns információkat, egész történeteket. Bár az AI kapcsán sem árt óvatosnak lenni, hiszen szinte mindenkinek, aki használja, akad már anekdotája, milyen sületlenséget tálalt elénk sokak immár legjobb beszélgetőtársa, barátja, információforrása.

Ezért nem idejétmúlt a Napvilág Kiadó sorozata sem, egyfelől mégis ott a szakmai garancia (a köteteket, illetve a válaszokat, szócikkeket az ifjabbnak mondható történészgeneráció elismert szerkesztői, tagjai jegyzik), másfelől egyszerre informatívak és szórakoztatóak, amolyan lazább hétvégi-esti, vagy épp strandolvasmánynak is kiválóak. A sport és politika esetében még azoknak is, akik napi szinten követik az eredményeket.

Takács Róbert (szerk.): Sport és politika – Kérdések és válaszok
Napvilág Kiadó, 2024.
248 oldal, 2610 Ft

Mert e kötet is egyfajta történelmi tabló az ókortól, bár jellegénél fogva elsősorban a 18-19. századtól, ahogyan kikristályosodtak az egyes sportágak. Nemzeti szinten is, mert sok szó esik benne a magyar specifikumokról is, de ír a társadalmi csoportokról, szintúgy a nők szerepéről. S noha a kötet 2024-es, dicséretes módon szól a transzneműek körül kitört londoni botrányról is.

A Sport és politika kötetcím tehát annyiban mégis helyénvaló, hogy ugyan nem ítélkezve, de kitér a sporttörténet nem éppen épületes politikai vonatozásaira. Például arra, miért dörgölődzik a politika a sporthoz, milyen haszonra kívánnak drága vezetőink szert tenni, az önös anyagiaktól kezdve a tömegek ámításán át a nemzeti avagy az ország presztízsének építéséig.

A kötet szerkezete elég eklektikus, de ez éppen azért jó, mert nem ununk bele egy-egy tematikába, miközben a kötet végén azért a szerzők jelzik a bontást, azaz a témaköröket. Így esik szó a sport kezdeteiről, arról is, hogy a testnevelés hogyan kapcsolódott össze a fiatalok katonaságra való felkészítésével (lám, mintha hasonló történne megint az utóbbi években itthon). Aztán több helyütt esik szó arról, hogy mi is számíthat sportnak, avagy sport-e a technikai sport, mint az autóversenyzés, vagy a sakk és a bridzs, mert azok meg szellemi sportok, vagy újabban az e-sportok, mint például a videójátékozás. Hisz mindegyikre készülni kell, fizikai és szellemi állóképesség kell hozzájuk, versenyszellem meg a többi.

A kötet szerzői: Baráth Katalin, Bolgár Dániel, Feitl István, Gál Andrea, Kiss László, Kormány Ákos, Szegedi Péter, Szikora Katalin, Takács Róbert

No persze sok szó esik a kötetben a fociról – naná, fociokos nemzet vagyunk, ahogy mondotta volt első számú nemzeti vezetőnk, de hát a kötetből az látszik, hogy ez se úgy igaz, ahogyan, mert az első nagy magyar csapatsikereket angol edzőkkel érték el csapataink. A nagy sportszemélyiségek is külön blokkba csoportosíthatók, ebből viszont az látható, nem csak a fociban voltunk „okosak” egy időben, de az asztaliteniszben, vívásban, az úszásban, vízilabdában, a kardozásban és a sakkban is. Sokan pedig többre is vihették volna a szocialista érában, ha az enyhén szólva béna sportvezetés nem egyszerre akart volna presztízst szerezni a nemzetközi magyar sikerekkel, és ne rettegett volna ugyanakkor attól, hogy a sportolók emigrálnak vagy épp káros nyugati hatásokat hoznak be.

A médiáról szóló cikkek egy része is éppen arról szól, hogy az 1945-1989 közötti sajtó is milyen ambivalens módon ítélte meg a dolgokat, például a profizmust, vagy azt, hogy a kapitalizmus szimbólumának, a Forma-1-nek van-e helye Magyarországon. Az autóverseny állítólag előbb idejöhetett volna, mert Brezsnyev is rajongott a műfajért, de 1982-es halála után leült kicsit az ügy, s csak 1986-ban nyílt meg a Hungaroring.

Arról, hogy a nőknek mi helyük van az (él)sportban, mindig is viták folytak: egyáltalán mely sportok „valók nekik”, hovatovább a nézőket felzaklathatja (!) a sportoló nők látványa,

és különben is, sokkal gyengébbek, mint a férfiak, menjenek el táncolni vagy valami hasonlót csinálni. Mert a nő csúf, nem esztétikus, ha erőt fejt ki – vélték a kortársak, mások viszont hozzátették, hogy a testmozgás esetleg jótékonyan hathat a termékenységre.

Ehhez kicsit hasonlatos, ahogyan a zsidókról gondolkodtak a nyugati kultúrkörben (sőt, olykor ők is magukról), ti. hogy szellemiekben kiválóak, de testileg alkalmatlanok a fizikai sportokra: a zsidó férfiakat „gyenge izomzatúnak, csúfnak, nyápicnak, nyámnyilának, gyávának, férfiatlannak képzelték el a többségi társadalomhoz képest”. Ehhez képest a holokauszt előtt a magyar olimpiai érmesek közt a zsidók többségben voltak. Viszont azt dokumentálták ekkortájt, hogy a tornatermekben a zsidók átlagosan sokkal rosszabb év végi osztályzatokat kaptak testnevelésből.

Csak hát ennek volt egy csavaros oka: a versenyek többségén nem pontozás van, hanem az győz, aki messzebbre ugrik, több gólt rúg – a bíróknak itt kisebb a szerepük. A testnevelésórán viszont a tanár adja az osztályzatot (még ha elvben akadnak is mérhető eredmények), és a tanárok – akik közt a két világháború közt sok volt a leszerelt katonatiszt, hisz testnevelőként tudtak elhelyezkedni – a társadalmi közvélekedést is leképezték akkor, amikor a zsidókat rosszabbul osztályozták.

S mint látjuk, semmi új nincs a nap alatt. Michel Foucault a hetvenes években vezette be a biopolitika fogalmát, ti. hogy az államok és intézmények miképpen és milyen szinteken szabályozzák és ellenőrzik az emberi testeket, az egészséget, az egész populációt saját politikai céljaik érdekében. Ennek egyik kiemelt és hatásos terepe mind a tömeg-, mind az élsport. Hogy ezt lehet szofisztikáltabban csinálni, de lehet brutálisabban és primitíven is, ahhoz kínál számos érdekes, olykor megdöbbentő példát a kötet.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay/AI