Magyar falvak, amelyeket elnyelt a történelem
Van, amelyik a háború, az iparosodás, a trianoni döntés vagy a vasút hiánya miatt halt ki, de olyan is, ami Horthy medverezervátuma miatt lett elhagyatott.
A ma 75 éves Gyáni Gábor akadémikus az újkor és társadalomtörténet kiváló kutatója. Tavaly megjelent kötete több korábban megjelent tanulmányát foglalja magában, melyeknek fókuszában az áll, hogy a politika, a mindenkori hatalom hogyan próbálja kisajátítani a történelem értelmezését, és azt saját, illetve szavazói szájíze szerint alakítani.
A történész a szakmája elismert képviselője, és nem rejti véka alá a véleményét akkor sem, amikor a tudományos kutatás autonómiája, s így az MTA, az arról leválasztott kutatóintézetek helyzetéről, a politika avagy a hatalom mindenkori nyomásáról van szó, vagy éppen a kormány által létrehozott, szakmailag megkérdőjelezhető ú.n. kutatóintézetekről.
Gyáni persze nem a közösségi médiában reagál, hanem mint most, tudományos igénnyel, módszertannal támasztja alá hipotéziseit – vagy cáfolja éppen az új, bár olykor régebbről gyökerező mítoszokat, áltudományos hiedelmeket, toposzokat. A tavaly megjelent kötetében olvasható tanulmányokat ugyan korábban más-más helyeken publikálta, de a könyvnek mégis egyenes íve van.
Gyáni Gábor: Történelem és politika: történelempolitika
Kalligram, 2024
399 oldal, 4500 Ft
Magyarországon egyébként is minden mindennel összefügg, legyen szó a hunokról, a kiegyezésről, az I. világháború előtti magyar(országi) exodusról Amerikába, Trianonról, a holokausztról, 1956-ról , általában a nemzetről, a politikumról, a tudományról és az emlékezetről – mindezek ráadásul a szerzőt évtizedek óta foglalkoztatják.
Gyáni Gábor mindazonáltal a történetírást, illetve a történettudományt nem tekinti szentírásnak, mert szerinte túlzó kívánalom, hogy a múlt úgy beszélhető el, ahogyan az volt – ezt a marxisták gondolták, akikről egy tanulmányában le is szedi a keresztvizet.
A kötet fókuszában éppen az áll,
a politika hogyan próbál rászállni a történettudományra, kisajátítani a történelem (s így például a nemzetépítés) értelmezését,
és azt kihasználni úgy, hogy szavazóinak kívánatossá tegye az amúgy ál- vagy féltudományos narratívákat.
A történelempolitika, legalábbis mint fogalom, azért nem oly régi, ám az utóbbi évtizedben – a június elején elhunyt Pierre Nora szavaival élve – „túl sok történelem”-nek vagyunk tanúi Magyarországon, repkednek a legkacifántosabb teóriák sosem bizonyított tényekre hivatkozva. Gondoljunk csak a turanizmus újraélesztésére, avagy a Törökországhoz és egyéb kellemes nyugat-ázsiai diktatúrákhoz való geopolitikai odadörgölődzést megerősíteni hivatott állítólagos magyar-kipcsak rokonságra.
Első ránézésre úgy tűnhetne némely téma kiválasztását látva, hogy Gyáni Gábor az aktuális politikai és ideológiai legitimációs törekvéseket látva szintén haragra kel a szakma nevében – de bevallván azt is, hogy mindenhez ő sem ért – nagyon is a tárgyilagosságra és kimért hangnemre törekszik.
Esettanulmányok sorával mutatja be, hogy a 19-20. században az egyes korszakokban az állam, a politikai elit hogyan igyekezett beavatkozni a történetírásba, és ha ez nem ment, diszkriminálni, cenzúrázni, azaz beavatkozni annak „magánéletébe”. Merthogy errefelé a történelem (annak kutatása, írása, oktatása) stratégiai kérdés. Csakhogy ez nem jár mindig sikerrel, kézenfekvő példa erre Gyáni szerint a közép-európai országok kommunista történelempolitikája, amely minden eszközzel át akarta gyúrni az adott nemzet identitását, történeti öntudatát – aztán csak nem ment.
Ugyanakkor a történész kritikusan írja napjainkról, hogy
széles társadalmi körben vált elfogadottá „a hamis, mert igazolhatatlan történeti felfogás és történetkép”,
aminek az is az oka, hogy ez a mai mondandó „messzemenően képes kielégíteni a történelmi mítoszok iránt rendszerint széles körben megnyilvánuló közösségi igényeket”. Helyenként aztán Gyáni oda is sóz azoknak a rezsimtörténészeknek, akik e mítoszokat gyártják, illetve terjesztik.
Sőt, Miért fontosak nekünk a hunok? című tanulmányában ízekre szedi a hat éve alapított Magyarságkutató Intézetben folyó törekvéseket. Paradox módon van abban valami szórakoztató is, ahogyan ezt Gyáni teszi: egyfelől, mert azt hihetnénk, egy ilyen rangos történész nem fog pitiáner hülyeségekkel és azok híveivel foglalkozni, másrészt, mert Gyáni stílusa a módszertani szabályok szigorú betartása mellett sem a régi poros akadémiai fennköltséget idézi.
Ezzel együtt Gyáni tanulmányai inkább a szakmának szólnak, olykor szakmai vitát generálnak, de például a médiában dolgozók is tanulhatnak tőle. Ilyen a Nagy exodus című tanulmány, amelyben először is arról ír, hogyan vették éppen számba (olykor ma is rosszul) a dualizmusban korában, azaz az I. világháború előtt elsősorban az Amerikai Egyesült Államokba emigrálók számát, a „kétmillió koldus” kitántorgását (a szám ennél sokkal alacsonyabb, és sokan visszatértek).
Meggyőzően mutatja ki, hogy nem csak taszító hatások voltak (például a katonai sorozás, a földnélküliség, általában a szegénység), hanem húzó hatások is, azaz egész közösségek költöztek el, egymás után hívva a többieket. Annak, aki a mai, Nyugatra való kivándorlást látja és próbálja meg értelmezni, van tehát hová visszanyúlnia történelmi mintázatért.
Ráadásul a szerző hangsúlyozza, hogy elsősorban a peremterületekről volt nagyarányú az elvándorlás, noha ezek nem mindegyike volt teljesen elmaradott, leszakadott. Mégis feltűnő, hogy azokról az országrészekről van szó leginkább – Felvidék, Székelyföld, részben Kárpátalja és az egykori Bánság –, amelyeket Trianonban elcsatoltak (ezek nem mindegyike volt teljesen szegény az adott tájegységen belül sem). Ugyanakkor az exodusnak, amely a modernitás jele is volt, lett némi pozitív hatása is, hiszen a hazatérők némi ipari tapasztalattal is bírtak.
Részben ennek a gondolatmenetnek a folytatása a következő tanulmány is, a Trianon – a traumadráma természete című, ám ennek ismertetése is meghaladja lehetőségeinket, sőt azt is mondhatnánk, a kompetenciánkat is. Ugyanez igaz a rendkívül fontos Holokausztkutatás és emlékezetpolitika Magyarországon című tanulmányra, vagy arra az írásra, amely azt vizsgálja, hogy ’56 emléke hogyan került a politika fogságába. Öröm az ürömben, hogy Trianonról és a holokausztról, noha sok mindenben nincs egyetértés a kutatók körében, termékeny viták zajlanak, illetve születnek újabb kutatások, könyvek, tanulmányok a mítoszgyártó kurzusfigurák nagy bánatára.
Gyáni Gábor azonban nem csak a mi „kis magyar” történelmünkkel foglalkozik, hanem általánosabb fogalmi szinten is feldolgozza mindazt, ami egyszerre nyomaszt és érdekel bennünket, így az Együttműködés és viszálykodás fogalmi útvesztői és A felejtés mint politikai mítosz és hatalmi biztosíték című tanulmányaiban, folytatva eddigi elméleti munkáit is. Meg példát mutatva, hogyan is kell ezt csinálni.
Szerbhorváth György
Címlapkép: Pixabay.com
Támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel az Átlátszónet Alapítványnak küldött rendszeres PayPal-adománnyal! Köszönjük.
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!
Bankszámlaszám: 12011265-01425189-00100001
Bank neve: Raiffeisen Bank
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
IBAN (EUR): HU36120112650142518900400002
IBAN (USD): HU36120112650142518900500009
SWIFT: UBRTHUHB
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
Bank neve és címe: Raiffeisen Bank
(H-1133 Budapest, Váci út 116-118.)
Ha az 1 százalékodat az Átlátszó céljaira, projektjeire kívánod felajánlani, a személyi jövedelemadó bevallásodban az Átlátszónet Alapítvány adószámát tüntesd fel: 18516641-1-42
1% TÁMOGATÁS
Van, amelyik a háború, az iparosodás, a trianoni döntés vagy a vasút hiánya miatt halt ki, de olyan is, ami Horthy medverezervátuma miatt lett elhagyatott.
Főcze János történész könyvében egy székelyföldi falu társadalmának átalakulását elemzi.
Egy régész, egy történész és egy evolúcióbiológus közös könyvben igyekszik megfejteni, hogy miért háborúzik az emberiség, hisz a béke sokkal jobb lenne mindenkinek.
Ungváry Krisztián legújabb kötete kémregényként is olvasható: a két világháború közötti politikai és diplomáciai játszmákról szól.