Bezárás
Cikkek

Becker András: Az oligarchacsere-projekt

A Magyar Polip – A posztkommunista maffiaállam a tavalyi év egyik sikerkönyve volt, mely több mint tizenkétezer példányban kelt el. A kötetet jegyző liberális értelmiségiek közös kiindulópontja szerint a jogállam intézményrendszerét szétzüllesztő Fidesz, illetve a demokratikus intézményrendszer keretei között működő hatalom maffiamódszerekkel, állami segédlettel terjeszkedik. Most megjelent az immáron berendezkedett autokratikus rendszert elemző második kötet, amelyben ismét az Orbán Viktor miniszterelnök körül kialakult oligarchavilágot bemutató tanulmánnyal jelentkezett Becker András kollégánk, amit kedvcsinálóként mi is közreadunk.

Az Orbán-család vagyona körül számos megválaszolatlan kérdés van. Persze rendelkezésünkre állnak a miniszterelnök vagyonnyilatkozatai, de a „sohasem hazudtam” abszurditásával játszadozó Orbán Viktor kijelentéseinek hitelességét sok minden megkérdőjelezi. Ezeket a kétségeket két emblematikus mondat fogja közre: a 2002-es „ne mi nyerjük a legtöbbet”, és 12 évvel később a felcsúti stadionnal kapcsolatban elhangzott „nincs ebben közpénz”.

(A stadionépítő alapítvány 2013. évi beszámolója Orbán április 22-ei nyilatkozata után nyolc nappal készült; a beszámoló 4. oldalán ez olvasható: központi költségvetési támogatás: 734.222 ezer Ft. De érkezett az évben a felcsúti alapítványhoz 500 millió forint az Emberi Erőforrások Minisztériumától (EMMI) továbbá 3,5 milliárd forint társaságiadó-pénz. Mindösszesen közel 5 milliárd forint közpénz.)

Ha el is hisszük, hogy az Orbán-családnak csak annyi a vagyona, amennyi abból látszik, és nincs semmiféle visszaosztás, semmiféle titkos bankszámla Svájcban, akkor is nyitott kérdés, hová lesz és milyen célokat szolgál az az irdatlan sok pénz, amit a család körüli nemzeti nagytőkések évről-évre profitként realizálnak. Hiszen még az olyan kisebb kegyenceknek, mint a Margit- vagy a Megyeri-híd építése révén kétes hírnévre szert tett A-Híd-tulajdonos Apáthy Endre is jutott idén félmilliárd forint osztalék a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből.

A NER lényegéből következik ugyanakkor, hogy a klientúra minden juttatásért tevőlegesen is kimutatja háláját: ki ingyenbusszal, ki médiafelület-vásárlással, ki a család gyermekeinek ilyen-olyan támogatásával.

Az elmúlt években megszilárdult az a vélekedés, miszerint Orbán Viktor maga nem oligarcha, hanem neki vannak oligarchái. A putyini modellnek való erőltetett megfeleltetés szerint a miniszterelnök–pártelnök körüli politikai centrum dominanciája nem kétséges, a párttal szorosabb–lazább kapcsolatban felnőtt oligarchák szabadsága nagyjából a feudális hűbérurak szintjén mozog.

A legújabb fejlemények tükrében – részben legalább – megdőlni látszik ez a modell. Az egyértelműen a Simicska–Nyerges-duó ügyintézőjének tartott Németh Lászlóné lecserélése, a reklámadó, a mezőgazdasági támogatások átalakítása, az útépítő cégekre kivetendő utólagos adó terve, illetve az eddig a központi propagandához résmentesen illeszkedő médiumok kritikusabbá válása egyértelműen jelzik, hogy kitört a háború az eddig a család belső oligarchájaként számon tartott Simicska Lajossal – márpedig ilyen rebellió sem a feudális, sem a putyini modellben nem képzelhető el.

Ez a mostani belharc, amelynek fő csapásiránya egyértelműen a fejlesztési források feletti rendelkezés megszerzése, világossá tette azt is, hogy a politikai centrum körüli gazdasági csoportok számára a legnagyobb tétje az uniós források feletti ellenőrzés fenntartásának van: a Közgéptől a Mészáros és Mészáros Kft.-n keresztül a Bonafarmig szinte nincs olyan magyar oligarchacég, amely számára ne lenne élet halál kérdése az uniós finanszírozás. De érvényes ez a párt alacsonyabb szintű végrehajtóira is, hiszen a megyei erős emberek is csak ebből a forrásból tudnak osztani. Vagyis e források elapadása az egész hatalmi struktúra súlyos meggyengüléséhez vezetne.

Árnyalja a képet, hogy sajtóértesülések szerint Simicska Lajos számára a legnagyobb veszteséget nem annyira bizonyos jövedelmek elvonása, hanem a hozzá lojális bürokraták félreállítása, illetve „megfordítása” jelenti. Ugyanakkor feltesszük, ha az államélet illiberális átépítése kicsit tempósabban folyt volna, akkor a túl nagyra nőtt nemzeti nagytőkések egyike-másika, a kövéri értelemben vett Biberachok ellen feltehetőleg már nálunk is folyna eljárás. (Izgalmas kérdés, ki lehetne a magyar Hodorkovszkij.)

Hogy nem ez történt, az annak is a bizonyítéka, hogy a nemzeti nagytőkések és a nemzet miniszterelnöke közti viszonyrendszer sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy leírható lenne egy hierarchikus, kétdimenziós modellben, amelynek a csúcsán Orbán áll. A valóság inkább az, hogy az Orbán-család körüli magyar nagytőkések kapcsolati hálózata jelenleg sokrétűbb és bonyolultabb, mint akár egy hagyományos maffiacsalád szerkezete, akár a putyini Oroszország elitjének kapcsolatrendszere.

Ez a viszonyrendszer jóval bonyolultabb és kiterjedtebb, mint pusztán a politika és a gazdaság összefonódásaként leírható állami („high level”) korrupció: hétköznapi tapasztalat, hogy ez a függelmi rendszer és működési mód hatásaiban mára áthatja az állammal bármilyen kapcsolatban álló szervezetek legalsó szintjét is. Mondhatni: a hétköznapi élet mindennapjaiban is megjelenik.

Jelen dolgozat ennek a szervezeti hálózatnak a csúcsát, az Orbán-családhoz legközelebbi oligarchák egymás közti és a családdal meglévő viszonyrendszerét, illetve e viszonyrendszer változását próbálja néhány szereplőn keresztül bemutatni. Olyan nemzeti milliárdosokról lesz szó, akik bizonyos szempontból ideáltipikusak (lásd a kötet bevezető tanulmányát), az Orbán-család körüli nagytőkések egy-egy klaszterét képviselik: belső körös, társutas és behódoltatott oligarchák.

Ki az, és hányféle?

Oligarchaként – afféle ökölszabály gyanánt – három kritérium alapján határozhatjuk meg a magyar nagytőkések egy csoportját:

a/ vagyonának meghatározó részét az állammal kötött üzletek révén szerezte: ide értjük a nemzeti vagyon privatizációja során végrehajtott eredeti tőkefelhalmozást éppúgy, mint az uniós finanszírozású infrastrukturális pályázatokon való sikerszériát, vagy bármelyik, az állam által erősen szabályozott piacon (energetika, média, stb) való monopolista jellegű működést,

b/ ezekhez az üzletekhez a politikai pártokkal/szereplőkkel való, kölcsönös előnyökön nyugvó kapcsolatai révén jutott hozzá,

c/  befolyása jóval nagyobb, mint üzleti részesedése az adott szektorban, sőt, esetleg több szektorban is jelentős.

„2010 után a Fidesz – felszámolva a liberális demokrácia intézményrendszerét – nem valamely történelmi modellt keltett életre, hanem új rendszert teremtett, amelynek rokonai nem a múltban, hanem a volt szovjet tagköztársaságok (Oroszország, Azerbajdzsán stb.) posztkommunista jelenében keresendők. Az alapmodell ott bontakozott ki. Orbán rendszere csak kerülő úton közelít e modellhez. (…) Az illiberális állam felépítésének meghirdetésével, igencsak megnehezíti az EU helyzetét. Tusnádfürdői beszédével ugyanis Orbán belekergette a nyugati demokráciákat abba a helyzetbe, hogy rá már ne mint olykor-olykor megtévedő államférfira, hanem mint a liberális demokráciák elszánt ellenségére tekintsenek. Mindeközben érthetetlen, hogy a magyar ellenzék 2010 és 2014 között mindvégig egy kormánykritikai paradigma foglya volt, ahelyett hogy rendszerkritikaira váltott volna. De még most is – amikor Orbán már a szájukba rágja, hogy a liberális demokrácia intézményrendszerét programszerűen számolja fel – őrlődik aközött, hogy uralmára mint „rossz kormányzásra” vagy mint egy illegitim rendszerre tekintsen-e. Arról pedig végképp fogalma sincs, hogy mi az a rendszer, amelynek domesztikált alávetettje. Kritikája megragad a jajgatás fázisában, s még a diagnózisig sem jut el, nemhogy a gyógymódig.” – Magyar Bálint, a kötet szerkesztője

Az oligarchastátusz nem magától értetődően állandó: vannak jó néhányan, akik a rendszerváltás után valamikor oligarchák voltak, de már nem azok – gondoljunk csak Princz Gáborra vagy Dicső Gáborra. De abból a nemzeti oligarchacsapatból is, amelyik az első Orbán-kormány idején alakult ki, számosan ma már a második ligában játszanak: ilyen egykori oligarcha a pénzintézeti befolyását már a takarékszövetkezetek gleichsaltolása előtt elvesztő Töröcskei István, vagy a dicstelen pályát befutó Vegyépszer-tulajdonos Nagy Elek, aki ma már inkább csak egy feltörekvő kisvállalkozást vezet.

Fellegi Tamás egykori miniszter és médaitulajdonos legfőbb küldetése jelenleg mindössze az Egyesült Államok-beli magyar diaszpóra politikai szimpátiájának megszervezése, és hol van már az ÁPV Rt. egykori nagyhatalmú elnöke, Faragó Csaba, akinek pedig a jelenlegi oligarchák közül sokan sokat köszönhetnek? Szingapúrban, nagykövet.

Egészen más eset, de az oligarchastátusz szempontjából szintén a múlt embere az egykor a legbefolyásosabb nagytőkések közt emlegetett Leisztinger Tamás. A hagyományosan MSZP-közelinek tartott Leisztinger a kormányváltás után három hónappal minden előzmény nélkül eladta cégbirodalma zászlóshajóját, a Hunguest Hotels Zrt.-t, viszont megvette a diósgyőri focicsapatot – saját bevallása szerint Csányi Sándor győzte meg, hogy ez „jó dolog”. Mindez elég volt a szabad elvonuláshoz, de kevés ahhoz a klubhoz, ahová a regnáló miniszterelnök barátai és üzletfelei tartoznak.

Oligarchatipológia

A magyar nagytőkések két mamutjával, Csányi Sándorral és Demján Sándorral most csak érintőlegesen foglalkozunk. Ők külön csoportot képeznek, nevezhetjük őket klasszikus vagy első generációs oligarcháknak – e kötet terminológiájával élve autonóm oligarcháknak. Közös vonásuk, hogy első kormányzása óta mindketten egyértelműen támogatták Orbánt, és – bár a viszonyuk meglehetősen hullámzó volt – valamiféle önállósága a két leggazdagabb magyarnak mindvégig megmaradt.

A miniszterelnök időnként apró figyelmességekkel kedveskedik a két ősoligarchának – Demján egyik cégétől például idén áprilisban vette meg a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) azt a milliárdos értékű Soroksári úti telket, amelytől tíz éve hiába próbál szabadulni; Csányi pedig másfél milliárd forint állami támogatást kapott az élelmiszer-gazdasági Bonafarm Zrt. mohácsi vágóhídprojektjéhez.

Ám ezeket az apró ajándékokat komoly, büntetésszámba menően kedvezőtlen lépések előzték meg: a devizahitelekkel kapcsolatos kormányzati húzások után Csányit nyíltan megtámadta a miniszterelnök janicsárja, júliusban pedig bejelentették, hogy a nagybirtokok 1200 hektár feletti részére nem fizetnek területalapú támogatást. (Ez az intézkedés milliárdos veszteséget jelent a Nyerges–Simicska- tulajdonban lévő Mezort Zrt.-nek éppúgy, mint a Leisztinger Tamás tulajdonában álló Arago Zrt.-nek. is)

De jutott a pálcából Demjánnak is: a takarékszövetkezetek de facto államosítása, majd a Spéder Zoltánhoz köthető cégeknek történő átjátszása komoly befolyásvesztést jelent a szektor felett az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnökeként is tevékenykedő Demjánnak. Igazi kremlinológiai alapkérdés, hogy miképp érez a két nagyúr: elment-e Orbán velük szemben a végsőkig, vagy épp ellenkezőleg, baráti gesztusként értelmezik, hogy csak ennyire sarcolta meg őket. A kérdésnek a „fogadott család” idén nyáron megindult átrendezése ad jelentőséget: vajon milyen mértékben számíthat Orbán a két old school oligarcha lojalitására Simicska Lajossal vívott háborújában.

Hasonlóképp önálló alakzat a Simicska–Nyerges-duó a magyar oligarchatérképen. Simicska, akinek a neve fogalommá vált, egyértelműen „belső körös oligarcha” volt az elmúlt huszonöt évben, sőt, bizonyos értelemben maga volt a legbelső kör: a miniszterelnök vejének cégét például de facto a Közgép segítségével stafírozták ki. Ahogyan Csányi Sándorral kapcsolatban azt  beszélték a kétezres évek végén, hogy bizonyos szektorokban az ő jóváhagyása nélkül nem lehetett jelentősebb volumenű üzleteket kötni, úgy most Simicskáéknak tulajdonít a vállalkozói közvélekedés hasonló befolyást. (Mintegy indirekt bizonyítéka annak, hogy ez a befolyás valóban kiterjedt a fejlesztési források túlnyomó részére az a tény, hogy a most kitört belharcban Orbán megbízottai sorra veszik le a tábláról az apparátusok Simicska-klánhoz tartozónak minősülő tagjait.)

A nyilvánosságot kerülő páros cégeiről és ügyleteiről az üzleti beszámolók is sokat mondanak, de a média is alaposan feltérképezte mindkettőjük ügyeit és kapcsolatrendszerét. Ugyanakkor csak sejtéseink lehetnek arról, miképp hálálta és hálálja meg a Nemzeti Együtműködés Rendszerének (NER) keretében elnyert sok száz milliárdnyi közbeszerzést a Fidesz két oligarchavezére: amíg a párt- és kampányfinanszírozást továbbra is az átláthatatlanság jótékony homálya takarja, addig esély sem nagyon van arra, hogy e sejtésnél többet lehessen tudni. Igaz, addig a gyanú árnyéka is marad.

Hiszen amíg nem tudhatjuk meg például sem azt, hogy mennyiért hirdet a kormánypárt vagy a „Békemenet”/CÖF Simicskáék közterületi médiumain vagy a BKV reklámfelületein, sem azt, hogy mennyit fizetnek az állami vállaltok az ugyanezen médiumokon megjelenő hirdetésdömpingért, addig fennáll a gyanúja egyfajta keresztfinanszírozásnak.

Egy spori a szomszédból

Az előző ciklus legfurcsább politikai karrierjét Garancsi István mondhatja magáénak. Az általában ingatlanmilliárdosként emlegetett nagytőkés 2011-ben – egy évre – a kerékpáros és természetjáró turizmus fejlesztéséért felelős miniszterelnöki megbízott lett, majd egy évvel később megválasztották a Magyar Természetbarát (Természetjáró) Szövetség elnökének. Egyik tisztség sem az a kimondott lobbista pozíció, de Garancsinak feltehetőleg nem is ezek a legfontosabb feladatai.

Tegyük hozzá, a miniszterelnöki figyelem itt is valóságos pénzesőt hozott: egy tavaly októberi bejelentés szerint a kormány 990 millió forintot biztosít a 22 ezer kilométernyi hazai turistaút-hálózat felmérésére. A támogatás több mint bőkezű, hiszen így minden egyes turistaút-kilométert 45 ezer forintért mérhet fel a szerencsés felmérő.

A volt miniszterelnöki megbízott tényleges, a rendszer lényegéből fakadó feladata sokkal inkább a fehérvári fociélet gatyába rázása, a Videoton FC menedzselése volt. A Videotonnak a felcsúti fociálom szempontjából kiemelt jelentősége van, hiszen a klub eredetileg a Puskás Akadémia NB I-es partnere, az akadémiáról kikerülő fiatalok szerencsés esetben a Videotontól kapnak szerződést – ahogy Orbán Gáspár is kapott 2011-ben. Más kérdés, hogy a felcsúti csapat tavaly maga is feljutott az első osztályba, papírforma szerint tehát már rivalizál a nagy testvérrel.

Garancsi 2007-ben vette meg Videotont; saját bevallása szerint milliárdos nagyságrendű összeget költött rá – a Videotont működtető Fehérvár F.C. Kft. az elmúlt három évben közel 2,5 milliárd veszteséget termelt -, és maga is tudja, hogy ez a beruházása belátható időn belül nem lesz nyereséges. Miért csinálja mégis?

Egyrészt, mert ebben a rezsimben kötelezően választható feladat egy focicsapat szponzorálása azoknak, akik nagyon jóban akarnak lenni a legfőbb hatalmi centrummal, és nem olyan erősek még mint Simicskáék – a legnagyobb oligarcha egyenesen a Magyar Labdarúgó Szövetséget  kapta, és úgy tűnik, nemcsak Leisztingert sikerült meggyőznie, hogy futballcsapatot finanszírozni jó dolog. Másrészt Garancsi is tagja annak a viszonylag szűk körű oligarchaválogatottnak, amelyik elég gyakran látható a felcsúti stadion – más megközelítésben a nem-közpénzből-épült-centerpálya – VIP-páholyában.

A Videoton tulajdonosa pedig olyan mélyen átéli a szerepét, hogy egy feljelentéssel felérő interjújában arra panaszkodott, az ő csapata a gazdasági lehetőségeket tekintve komoly hendikeppel küzd a Leisztinger-féle Diósgyőrrel szemben. (A közlemény értelmezéséhez tudni kell, hogy a MOL például a futballcsapatok közül egyedül a Videotont szponzorálja; a klub másik főtámogatója pedig a magyar közbeszerzések abszolút bajnoka, az osztrák  Strabag Zrt.)

Értékét tekintve apró szívesség, amivel mindezeken túl Orbán Viktor kedvébe járt Garancsi István: annak, hogy a miniszterelnök fia az ő gellérthegyi lakásában lakik, inkább csak erkölcsi, mintsem anyagi jelentősége van. Garancsi azt állítja, mivel a bérleti szerződés két magánszemély közt jött létre, az ügy nem tartozik a közre, és nincs benne semmi különleges. A magyarországi legfelső szintű (állami) korrupció mértékét nézve a Videoton-tulajdonosnak – legalább az állítás második felében – valószínűleg igaza is van.

A gellérthegyi lakás használatánál nagyobb volumenű szívesség a Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány (FUNA) számára a Garancsi irányította pénzintézet, a Duna Takarékszövetkezet által eddig folyósított 750 millió forint hitel. Ferenczi Krisztina derítette ki, hogy két lépésben ekkora összegű jelzálogjogot jegyeztetett be a pénzintézet a Puskás Akadémia felcsúti, Fő utcai ingatlanára. A két szervezet közti kapcsolatnak ezzel nem szakadt vége: a Duna Takarék azóta is támogatója a FUNÁ-nak.

Nézzük, milyen előnyökhöz jutott Garancsi István az Orbán-kormányok alatt. A nyilvánosan elérhető információk alapján három olyan ügyet ismerünk, amelyekkel a Videoton tulajdonosa jól, sőt, nagyon jól járt. Az első ilyen ügylet, a CD Hungary (CDH) megszerzése, tulajdonképpen az eredeti tőkefelhalmozást jelentette az ingatlanmilliárdos életében. 2002-ben az addig különböző pénzintézeteknél egyre magasabb beosztásokban dolgozó Garancsi Hernádi Zsolttal alapított húszmilliós törzstőkéjű cége, a Szinva 2001 Kft. lett a CD Hungary Rt. tulajdonosa.

A bonyolult adásvétel-sorozat nyomán a cég néhány százmillió forint készpénz kifizetésével megszerezte azt az ingatlanvagyont, amelynek az értékét az ÁPV Rt. által megbízott értékbecslő 20-30 milliárd forintra tartotta. Igaz, a Szinvának az ügyletre felvett hatalmas hitelt törlesztenie kellett, de néhány állami ingatlanvásárlás gondoskodott a cég pénzügyi egyensúlyának zavartalanságáról. A CDH-t tavalyi mérlege szerint már mindössze 1.6 milliárd kötelezettség terheli, míg eszközei meghaladják a 9 milliárdot, az évet pedig 100 millió feletti mérleg szerinti eredménnyel zárta.

Mindezek fényében nyilván nem véletlen egybeesés, hogy a következő állami extrabónuszra csak a következő Orbán-kabinet megalakulása után került sor. A takarékszövetkezetek államosítása, majd a Spéder Zoltán érdekeltségébe tartozó Földhitel és Jelzálogbanknak (FHB) történő átjátszása a magánnyugdíj-pénztárak államosításához fogható jelentőségű történet. A folyamatot rövid időre megakasztotta ugyan a takarékszövetkezetek többségét képviselő Országos Takarékszövetkezeti Szövetség alkotmányjogi panasza, de az Alkotmánybíróság hamarosan szabad utat engedett az ügyletnek.

(Utóbb kiderült, hogy Stumpf István alkotmánybíróvá választása előtt egy hónappal olyan elképesztően jó üzletet kötött Spéderrel, amilyet csak oligarchák szoktak az állammal: részben magánszemélyként, részben a cégén keresztül 4 millió forintért megkapta Spédertől az Aleria Kft.-t, amely kft.-nek közel százmillió mobilizálható pénzeszköze és 230 milliónyi tárgyi eszköze volt. Fizikai valójában a „tárgyi eszköz” az a rózsadombi villa, amelyben az alkotmánybíró most is lakik.)

Garancsit azonban az egész einstand nem érintette: egyetlenként a százöt takarékszövetkezet közül az irányítása alatt álló Duna Takarék (volt szövetkezet, most már Bank) mentesült az „integráció” alól.

De már a 2012-es év is hozott egy nemzeti ajándékot a Videoton tulajdonosának: a Magyarországi Energiakereskedő Zrt. (MET) botránya csak annyiban tér el a többi olyan ügytől, amelyben az állam szabályozói szerepével visszaélve juttat egyes cégeket versenyelőnyhöz, illetve extraprofithoz, hogy itt a mesterséges monopóliumot kihasználva a szokásosnál nagyobb összeg, bő 50 milliárd forint osztalék jutott a kedvezményezetteknek.

A 2011-ben indult ügylet lényege a következő: rossz szabályozási lépések következtében a távhőcégek ellehetetlenülése fenyegetett, ezért a kormány lehetővé tette, hogy olcsó gázhoz jussanak a biztonsági készletből. Egyúttal megbízta a Magyar Villamos Művek (MVM)  energiakereskedő cégét, hogy a szabadpiacon szerezzen be olcsó gázt a tartalék pótlására. Csakhogy az MVM-partner a kivett mennyiség hatszorosát importálta, és a különbözetet szinte a beszerzési áron továbbadta az erősen offshore hátterű MET Zrt.-nek.

A MET a bő 1 milliárd köbméter gázt aztán a hazai piacon értékesítette. Hogy mekkora profittal, azt nem tudjuk, de abban az évben a cég 244 millió dollár, azaz mintegy 50 milliárd forint osztalékot fizetett a tulajdonosainak. Többek közt Garancsi Istvánnak, akinek Futball Invest 2007 Zrt.-jét ott találjuk végső tulajdonosként a MET Zrt.-t birtokló egyik cégláncolat végén.

Azt nem tudjuk, hogy a konkrét ügyletből mennyi volt a Videotont működtető cég profitja, de az előző éveket veszteséggel záró vállalkozás 2013-ban 5,6 milliárd forint adózott eredményt ért el, amelyből 600 milliót osztalékként kifizetett a tulajdonosnak, 5 milliárdot pedig eredménytartalékba helyezett.

Így ér körbe a történet, amely 2007-ben egy lecsúszott NB I-es focicsapat megvásárlásával kezdődött. Ugyanakkor a MET-üzleten realizált extraprofit nemcsak a Videotonnal kapcsolatos extra kiadásokkal magyarázható: hírek szerint Simicska meggyengítésével egy időben Orbán megkezdte egy 6-8 főből álló új „belső körös” oligarchacsapat felépítését.

A NER eltűnő milliárdjai és az oligarchakeltető

Szima Gábor nevét leginkább a debreceniek ismerik: a szerencsejátékban utazó nemzeti nagytőkés a városi focicsapat, a DVSC tulajdonosa. A DVSC-t a DVSC Futball Szervező Zrt. működteti, a csapat teljesítményétől függetlenül elég rossz eredménnyel: az elmúlt három évben közel egymilliárd forint veszteséget kellett elkönyvelnie a tulajdonosnak. Aki (ami) nem más, mint Szima egyik szerencsejátékos cége, az MSZ Kaszinó Kft.  Szima másik cégében, az Onyx Casino Kft.-ben viszont tulajdonos a debreceni focicsapatot működtető DVSC Futballszervező Kft.

Tavaly Debrecenben elég általános vélekedés volt, hogy a pénznyerőautomata-üzletben utazó Szima olyan jelentős veszteséget szenvedett el a gépek betiltása miatt, hogy a DVSC-ben vállalt szerepét is kénytelen lesz újragondolni. De a felsőbb segítség időben érkezett: a hét nyertes kaszinópályázatból öt ugyan Andy Vajnáé, de kettőt Szima nyert. Ráadásul néhány hét után az is kiderült, hogy a monopolhelyzet által biztosított extraprofit sem lesz elég a nyerteseknek, így mentesítették a pályázó cégeket a koncessziós díj megfizetése alól (levonhatják a játékadóból), továbbá a kaszinózás mostantól általánosforgalmiadó-mentes tevékenységnek számít.

Hogy Szima a kaszinóin keletkező, várhatóan milliárdos nagyságrendű profitból juttat a focira is, az egészen biztos, és ha akkora lesz a költség/haszon-ráta, mint Garancsi István esetében, akkor igazi oligarchaüzletről beszélhetünk. Szima egyébként inkább a helyi jelentőségű oligarchákat testesíti meg – némiképp hasonló szerepet töltött be az előző ciklusban maga az új fejlesztési miniszter Seszták Miklós is. Az ő karrierje azonban nem nevezhető átlagosnak: ebből a külső körből ritkán szoktak bejutni a belsőbe.

Nagy kérdés ugyanakkor, mivel hálálja meg például Andy Vajna a NER-ből neki jutó milliárdokat. Az ő esetében ugyanis még nagyobb a különbség a kapott juttatások és a nyújtott szolgáltatások között: Vajna nem finanszíroz focicsapatot, de még egy alacsony példányszámú hetilapot sem. Ráadásul úgy tűnik, nincs olyan milliárdos összegű problémája, amit állami jóakarói ne oldanának meg. De míg Garancsi vagy Szima, vagy éppen a békemenetes, Echo TV-s Széles Gábor esetében nagyjából látszik a deal, az ellenszolgáltatáson alapuló kölcsönösség, addig Vajnánál csak a bevétel oldalon láthatunk milliárdos összegeket.

Hasonlóképp itt van az útépítések új titánja, a tavaly 58 milliárd forint nettó árbevételt produkáló Duna Aszfalt Kft. (Öt év alatt ez a cég megtízszerezte az árbevételét.) Bár a tulajdonosok nevét a szakmán kívül kevesen ismerik, nem alaptalan feltételezés, hogy a jövő belső körös oligarcháit tisztelhetjük a két, hirtelen meggazdagodott úrban – holott eddig ők sem tettek le a NER asztalára különösebben semmit.

Az ellentmondás feloldására elég ésszerű az a vélekedés, miszerint Orbán diverzifikálni akarja a gazdasági hátországot: a túl nagyra nőtt kétszereplős belső kör helyett jön az új oligarchaválogatott – a keltetőből most kikerülő nemzeti nagytőkések és a régi, mind Simicskáékkal, mind Csányiékkal szemben távolságot tartó második vonal.

A NER-ből kiáramló százmilliárdok célja nem nagyon lehet más, mint ennek a csoportnak a megerősítése. A régi szisztémában a közös múltból táplálkozó közös identitás és a Fidesz mint közös biznisz volt az együttműködés alapja Orbán és az első számú oligarcha között, a viszonyt pedig a kölcsönös függésen alapuló egyenlőség határozta meg. Az új rendszernek már ennyi értékalapja sem lesz, hiszen az együttműködő felek: Orbán és az új belső körös oligarchák viszonya kizárólag a hierarchikus függésen alapul.

Az eddigi kissé zavaros, esetleges, ámde hatalmi szempontból némileg kiegyenlített viszonyrendszer helyett – ha sikerül Orbánnak az elitcsere – lassan valóban megvalósul a putyini típusú „szervezett felvilág” kétdimenziós egyszerűsége. A NER eltűnő milliárdjait tehát nem a család külföldi bankszámláin kell keresni, az a pénz az újoligarcha-projektet hajtja.

(E helyt nem tettünk említést a korszak legviccesebb újgazdagjáról, Mészáros Lőrincről, de nincs az a megközelítés, amelyben a felcsúti intéző, a volt falusi gázszerelő, aki néhány év alatt az ország nyoclvannyolcadik leggazdagabb embere lett, önálló tényezőként lenne leírható.)

Becker András

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom