A foci-EB-re még a katonák is kíváncsiak – meccsnézés Harkivban

Ki kell próbálni a közhelyeket is, tehát: háború van ugyan, de az élet nem áll meg, a szent dolgok maradandóak. Például a foci; lám, az Eb-re még a katonák is kíváncsiak. Senki se kényszerített erre.

Gól, ám senki se örül. Egy-null, és ezt a Kövér Liba közönsége csalódottan veszi tudomásul. Egy falat étel, egy korty sör, két kisebb adag csalódottság. Harkivban nézem a román-ukrán meccset, és a 30. percben, egy-null után értem meg, hogy sárgában a románok fociznak. Ennyire értem az egészet.

Azt viszont nem értem, miért ajánlották a Kövér Libát. Valóban, a kerthelyiség kellemes, alacsony, terített asztaloknál kényelmesnek tűnő, bőven párnázott fotelek. Minden foglalt, menjek beljebb.

Az első terem szűkösnek tűnik, itt is minden foglalt, üljek a söntéshez. Akkor nem látom egyik tévét se, pedig enni is szeretnék, és közben meccset nézni. Menjek a legbelső terembe. Kár volt benyitni, mint az utolsó termekbe általában. Minden talpalatnyi felületet sötétre pácolt anyaggal burkoltak. Ha az fa lenne, legyen.

A magas székeket és asztalokat amfiteátrumszerűen rendezte el a belsőépítész, vélhetően a megrendelő – a belső terek tervezésében járatlan és felettébb tehetségtelen – rokona. Talán a londoni parlamentet kellett volna mintázni, de nem arról adtak neki egy képet. A mennyezetről termetes csillárok csüngnek a gyanútlan közönség fölött, abból a korból, amikor a csillár alapterülete igenis nyomott a latban.

Az étel jó, az üzletvezető kedvesen magyarázza el, miért nem lehet fényképezni (röviden: személyiségi jogok), a hangulat érdektelen. Kevés a vegyes páros, főként férfiak csoportosulnak, az első félidő után lelépek.

Mire a belvárosi bárhoz érek, már hárommal vezetnek a sárga mezes románok.

Fényképezés? Gyere.

Megállunk a nagyobbik terem bejáratában, onnan mutogat, az óramutató járásával ellentétes irányba.

Ők egyáltalán nem lehetnek rajta a fotókon. Abba az irányba se fényképezz. Arrafelé és arrafelé lehet, jó?

Jó.

Egy fotóra jó. Utána kisebb terem asztalainál állok, ettem-e már szalonnát? De nem valami bolti, hártyavékonyra kaszabolt szalonnát, hanem ukrán szalonnát? Savanyú uborkával? Savanyított hagymával? Kenyérrel? Igen? Egyek még. Alig fogyasztottam.

Eltávon van?, kérdezem, azt mondja, igen.

Hány nap?

Nap? Négy óra. A meccs után megyek vissza.

A vissza az orosz határhoz közeli állásokat jelenti. Egyre ritkábban pillantunk a képernyőkre. Napközben még mindenki ukrán győzelmet várt, ami egy ukrán városban nem meglepő. Pláne háború idején. Ukrán győzelmet várt a tűzoltó (legalább két gólnyi különbséggel), ukrán győzelmet várt a harkivi, most nagyon gyenge csapatban focizó önkéntes, ukrán győzelemre számítottak a katonák is, naná.

Lunyin talán a világ legjobb kapusa, mondja. Persze nem ma a világ egyik legjobbja.

A képernyők percekre elsötétülnek, röhögnek, biztos az oroszok zavarnak. Bár valószínűbbnek tűnik, hogy a kocsma infrastruktúrája ilyen. A hétvégén koncertek vannak (főként amerikai rock, a ‘60-as, ‘70-es, ‘80-as évekből), a falakon szurkolói sálak (a harkivi és prágai klubokra emlékszem, meg volt egy Manchester United is), de egyre több helyet követelnek a háborús emlékek is, a tüzérségi lőszerhüvelyből kalapált dísztárgyak, a csapatzászlók, az alakulatok által adományozott oklevelek és elismerések.

Kék-sárga koktélokkal is készült a hely, egyelőre nincs mire kiinni, a diadal hétfő délután még várat magára.

Makai József (Harkiv)