A hátra után előre – a traumák meghaladása

Aki még nem élt át traumát, és nem is ismer olyat, aki igen, az ne is nyúljon Edith Shiro könyve után. Csak hát ilyen ember aligha akad a világon, úgyhogy a kötet bátran ajánlható mindenkinek, aki informálódni szeretne a témáról, vagy akár egy kis kapaszkodót találni a saját életéhez.

A trauma szót az utóbbi években már mindenki mindenre használja, s valójában mindenkit ért már tehát trauma. Onnan kezdve, hogy az iskolatársai csesztették, megalázták a szülei, vagy közlekedési balesetet élt át, vagy csak látott egyet, egészen a halálesetekig, netán a háborús élményekig. Vagy ott vannak a megörökölt történelmi traumák, amikor egy egész népcsoportot traumatizálnak, nálunk per definitionem ilyen traumájuk lehet a roma és zsidó (származású) polgártársainknak.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

És persze, el lehet menni inni vagy futni, jobb esetben pszichológushoz, pszichoterápiára, végső esetben pszichiáterhez és gyógyszert szedni. Minderről az is tud, aki nem tud semmit – és ma már nem is annyira szégyen társadalmunkban akár baráti, akár szakmai segítségért folyamodni. Bár ott még nem tartunk, mint Woody Allen filmjeiben, hogy ha nincs pszichiátered, akkor annyit is érsz lázárjánosi értelemben.

Dr. Edith Shiro: A trauma váratlan ajándéka – Út a poszttraumás növekedéshez
HVG könyvek, 2023
350 oldal, 4900 Ft

Edith Shiro kötete, ha talán a szakmának nem is, nekünk, akik már bíbelődtünk traumával, kértünk segítséget, mégis mondhat valami újat és mást. Mert hát gondolta a fene, hogy a trauma ajándék is lehet, még ha például számos írónál láttam, hogy traumáikat remekművé transzformálták – csakhogy aztán vagy halálra itták magukat, vagy öngyilkosok lettek, bár nyilván ezek a szélsőséges esetek. És megannyi népi bölcsesség is elhangzik a családi ebédeknél, úgymint „minden rosszban van valami jó”, (meg ennek ellenkezője, hogy „sz*rból nem lehet katedrálist építeni”). Vagy a baráti-szülői lehordások: „szedd már össze magad, mással is történt már rossz”.

Hogy mennyiben más Shiro könyve és teóriája (bár maga sem állítja, hogy ő fedezte fel azt, hogy létezik a traumából való kilábalás, amit a még jobbik esetben az egyén megújulása követ), mint a tengernyi pszichológiai tanácsadó kötet, azt mondják meg a szakemberek. Noha hoz fel példákat, amelyeket gyakorló terapeutaként szedett össze, és jó a vonalvezetése, de ha előre-hátra lapozgatunk, száz oldal után minden ismerősnek tűnik. Mintha egy gyakorló tankönyvről lenne szó, amely újra és újra a trauma megfogalmazásával, bemutatásával kezdődik, hogy elmagyarázza:

ha valaki feldolgozza a traumáját, az egy pontig oké, de az még csak reziliencia, felépülés, és ezután jönne a java: a meghaladás,

vagy ahogy a szerző szakmailag hívja, a poszttraumás növekedés. Ami, mint ő maga megemlíti, a kritikusok szerint inkább csak az alany szubjektív érzete, és „nem több illúziónál vagy átmeneti állapotnál”.

Persze, vélhetően mindenki ismer valakit, akit hatalmas baj ért, vagyis trauma, s akit a padlóról kellett felmosni, hogy aztán valami hihetetlen átalakuláson menjen keresztül, s maga legyen a két lábon járó boldogság. Akik viszont – úgy tűnik olykor – valamilyen szinten inkább megbolondultak, homályos vallásos, biokajás, vidéki-birtokra-vonulós, ezoterikus teóriákat is elkezdenek vallani, és úgy átértékelik és átformálják az életmódjukat, hogy rájuk sem ismerünk. A trauma utáni növekedésnél azonban nem kopernikuszi fordulatról van szó, nem a feje tetejére állítja a világot a traumatizált személy.

Hanem egyszerűen csak más életcélt talál, más munkát (pl. politikusból asztalos lesz), új barátokat, társaságot keres, de nem úgy, hogy a régieket elfeledi. Megváltoztatja berögzült szokásait, még ha azok nem is rosszak. És ha futni vagy kondizni kezd, hogy így vezesse le a feszültséget, nem rögtön a maratont célozza meg, hanem a három felülést. Vagy ha már a sarki boltig is el tud menni úgy, hogy sem pánikbetegség, sem a fizikai fáradtság nem tör rá, s ezért még meg is dicséri saját magát.

Kissé lebutítva próbálom meg összegezni Edith Shiro mondandóját, és természetesen szó sincs varázsitalszerű teóriáról és praxisról. Azaz nem arról beszél, hogy a trauma erőssé tesz bennünket, hogy „teher alatt nő a pálma”. Vagy hogy tudatában lennénk annak, hogy egyáltalán trauma ért bennünket, és akkor majd meglocsoljuk magunkat, és szépen nőni kezdünk és kivirágzunk.

Ezért sem szégyen szakemberhez fordulni, terápiára járni, legyen szó gyászról, családon belüli erőszakról, tudatmódosító szerek használatáról, amelyekhez épp valami trauma elfojtása miatt nyúlunk. Shiro karrierje során különféle típusú traumatizált emberekkel beszélt: menekültekkel, bevándorlókkal – mert ő maga is Venezuelából érkezett az USA-ba, és sokszor megalázták spanyol akcentusa miatt –, szexuális zaklatások áldozataival foglalkozott, vagy „egyszerűen” olyanokkal, akik édesanyjuk elvesztését nem tudták feldolgozni, bár azt sem tudták, mi a bajuk. De dolgozott háborús menekültekkel is, meg New York-i tűzoltókkal, akik nem tudták túltenni magukat társaik elvesztésén.

Aztán jó pár évbe tellett, amíg páciensének sikerült visszarendeznie tönkretett családi életét, hogy végül megtanuljon segíteni egykori kollégáinak, sorstársainak. No és Shiro is belekerült a Covid-19 problematikájába; tudjuk, akkor (s talán ma is) szinte lehetetlen volt pszichológust vagy pszichiátert találni. Aztán hány olyan esetről tudunk, hogy a járvány miatt megkattant emberek otthon valamit mégis kitaláltak, amiből nem csak túlélés lett, de új projekt, műalkotás, recept, akármi, vagy új baráti társaságok jöttek létre.

Szóval, a traumák közt nincs rangsor, nincs kis trauma vagy közepes és nagyon nagy, mert a kicsi is tud nagyot ütni, másoknak meg az sem kottyan meg (látszólag), ha háborút élnek át.

Shiro egyébként holokauszttúlélő menekültek utódaként nőtt fel, és eleve az vezette el a téma felé, hogy túlélő felmenői között akadt, aki teljesen feldolgozva a traumát (vagy legalábbis úgy tűnt) vidám, jókedvű, sikeres, optimista másoknak segítő emberré vált, míg másik őse mindig magába zuhanva maradt és nem tudott túllépni a történteken. (Amúgy anyai ágon nagyszülei romániai származású zsidók voltak, a másik ágon meg Szíriából menekült zsidók.) Aztán ő is továbbállt, és bár nem volt egyszerű bevándorlóként sikeressé válnia az USA-ban, de épp mások megfigyelése, a másokkal való viszony segítette ebben.

Shiro szerint lehet értelmet találni a szenvedésben, illetve a poszttraumás átalakulás szerves része a spiritualitás. Filozófiai és egzisztenciális kérdéseket kell boncolgatni önmagunkkal és az élettel kapcsolatban – az ilyen mondatoktól, tanácsoktól a magamféle természetesen inkább kirohanna a világból, mert egyrészt ez alap (kamaszként, úgy huszonéves koráig más kérdéseket sem csócsál az ember), de hát a pszichológusok már csak ilyenek: olykor a legtriviálisabb dolgokra mutatnak rá életünkben, és hirtelen mégis a fejünkhöz kapunk, hogy „Jé, mi is az élet értelme, minek-miért-kiért-kivel élek?”.

De választ itt nem adok, bár a kötet alapján mondhatnék ezt-azt. Nem hiszem, hogy a könyv minden olvasója egyből meg fog világosodni – inkább olyan ez, amit néha kézbe vehetünk, akár egy útmutatót, bédekkert, aztán majd kiderül. Ha nem, forduljon orvosához vagy gyógyszerészéhez.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Pixabay.com