Ki is van itt megőrülve? – Középpontban a gendertéma

Talán nem is az Átlátszó olvasóinak kellene bemutatni/ajánlani e könyvet, hanem azoknak, akik abszolút buborékban élnek, és többek közt genderőrület-fóbiások lettek az illiberális ideológia hatására. Összeesküvés-elméletek feltétlen hívei, akiknek már rég összeállt a kép… Ennek ellenére, vagy éppen ezért hajnaltól napestig rettegnek, hogy jönnek ezek, és megváltoztatják az ő vagy a gyerekeik nemét, vagy homoszexuálisokká nevelik őket. Szóval, emiatt hiába hívők, mégsem lehetnek feltétlenül boldogak.

A még fiatalabb generációhoz tartozó politológus Kováts Eszter könyve – aki Gregor Anikóval öt éve jelentette meg a Nőügyek című kötetét, amely a nők társadalmi helyzetét járta körbe – ugyanakkor minket (mi vagyunk nekik az ezek) egyszerre vidít fel, mert e bolond világban nem lehet nem nevetni ennyi hülyeségen, amit a gender (és minden más) téma kapcsán összehordanak az illiberók. Közben persze mi is szorongunk, mert a történet végét nagyon nem látjuk, ti. hogy a „genderőrület” elleni hajsza meg a többi mikor ér véget, ha egyáltalán egyszer majd véget ér.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Már a fülszöveget olvasva érezhetjük, hogy egy show-műsor elemzését fogjuk kapni, mert kiderül: a genderőrület kifejezést kishazánkban először nem más, mint Kövér László dobta be a köztudatba 2015-ben (míg Németországban a szélső- avagy új jobboldal már korábban alkalmazta), márpedig tudjuk, ott, ahol házelnök urunk bevet egy új „gondolatot”, ott kő kövön nem marad. Ízlés kérdése persze, hogy valaki ezektől elájul-e rettegve, mert többnyire nemzet- és hazahalál víziót szokott előrevetíteni, vagy ellenkezőleg, úgy fogja követni a továbbiakat, mint egy stand-up komédiát.

Kováts Eszter: Genderőrületek Németországban és Magyarországon
Napvilág Kiadó, 2022
400 oldal, 3900 Ft

A könyv ugyanakkor egy alapos, módszertanilag megalapozott kutatáson alapul (ez a szerző doktori disszertációja), ilyen értelemben „iskolás”, mert a szakirodalmi áttekintés és a módszertan ismertetése után következik az elemzés, a végén meg a konklúzió. Ettől azonban még olvasóbarát marad a könyv, terjedelme ellenére is. Hiszen már maga a téma is elképesztő – mintha az új barbárság korában élnénk, a sötét középkorban (amiről meg mára kiderült, oly sötét nem is volt, például akkor jöttek létre az első egyetemek, míg most épp az egyetemeket darálják le, akár a könyveket, legalábbis nálunk).

A gender fogalma, annak használata már önmagában is figyelemre és kutatásra méltó, s akár idézőjelbe is tehetjük – hisz attól függ, ki mikor milyen kontextusban használja, hogyan mondja, mit ért alatta. (Például ahogy a fasiszták voltak büszkék arra, hogy fasiszták, míg az antifasisztáknak ez meg nyilván egy negatív fogalom, jelző.) Alapjáraton pedig arról lenne szó – Kováts a magyar és a német radikális jobboldal köreit vizsgálta, hasonlítja össze –, hogy a pártok, értelmiségi holdudvaruk hogyan használják e szót politikájukban, a „gender” hogyan került be a válságról szóló diskurzusba. Azaz hogyan reagáltak a 2010-es évek dereka óta a színtér progresszív szereplőinek követeléseire, például ami a férfiak és nők, a különnemű és azonos nemű párok egyenlőségét illeti.

Mindez más (al)témákkal egészül ki, emlékezzünk csak a gender studies elleni hajszára (így a CEU elüldözésére is). Vagy gondoljunk arra, amikor egyesek macsó módon fröcsögnek a nők elleni erőszakról, ami ugye szerintük nem is az, vagy a legszimplább szlogenekre, mint hogy az apa férfi, az anya nő, ami az alaptörvénybe is bekerült. Legyen szó a kormányzatról, a heti „elemző” tévéműsorok szereplőiről vagy celebekről.

Viszont már önmagában is jellemző, Magyarország örök megkésettségét ismét bizonyítva, hogy a „genderideológia” témája a többi európai országhoz képest későn, Kováts szerint 2017 februárjában-márciusában került igazán a reflektorfénybe. Persze, az jó kérdés, hogy tényleg megkésettségről van-e szó (akárcsak mondjuk a migráncsozásban, a menekültellenességben), hogy valójában a Fidesz-KDNP és „értelmisége”, avagy a Habony-Rogán stb. -féle észkombájn-társaság később kapcsolt-e, mint a német AFD, s őket követik-e.

Kováts válasza erre az, hogy „ami az egyik országban történik, az a másik ország új jobboldali ’gender’-politikájában hivatkozásként jelenik meg. Az Orbán-rezsim belpolitikailag hasznosítja a centrumországokban, köztük Németországban megjelenő LMBT-mozgalmi követeléseket: polarizáló retorikájának és válságnarratívájának alátámasztására. A német új jobboldal számára pedig az Orbán-rezsim a bizonyíték arra, hogy van alternatíva”.

A szerző aprólékosan mutatja be a genderellenes diskurzus eredetét, ügyeit, szereplőit és stratégiáit, definiálja a fogalmakat, vagy hívja fel a figyelmet az ellentétes értelmezési keretekre, előre bocsátva azt is, hogy „egységes genderideológia, genderelmélet vagy genderlobbi nem létezik”, hanem többfajta van, ezek szemben is állhatnak egymással, illetve vitában állnak. (Persze, az ellenségképet gyártókat, a „genderezőket” ez a legkevésbé sem érdekli: „Soros” nekik minden.)

Egyébként az, hogy a „genderideológia” fenyegető valami, a szerző szerint az honnan máshonnan is indult volna ki, mint a Vatikánból a 2000-es évek elején (ekkor még nem is Ratzinger, hanem II. János Pál volt még a pápa), hogy aztán Spanyolországon, Szlovénián és Horvátországon át terjedjen már mint mozgalom, végigsöpörve Dél-Amerikán és Európán – a fordulópontot 2012-re teszik, olvashatjuk, szóval, nem volt ez olyan rég. Ekkora lett rá kereslet és kínálat is, egymást gerjesztve.

Az ügyek pedig röviden: az azonos nemű párok bejegyzett élettársi kapcsolata, házassága; az azonos nemű párok jogai, a reprodukció, béranyaság kérdése; transzneműek jogai, a nyelvhasználat az önmeghatározás terén; a nők reprodukciós önrendelkezéssel kapcsolatos jogai, ide értve az abortuszt is; a szexuális nevelés; nők és férfiak egyenlősége; a nők elleni erőszak megelőzése, felszámolása; a gender studies tudományága. Mindezen kérdéseket az illiberális populista szereplők aztán összemossák bármivel, a társadalmi-gazdasági rend bizonytalanságával, a válságokkal összefüggésben pedig kiváló terep alakult ki az összeesküvés-elméleteknek, a torzításoknak, álhíreknek – foglalhatjuk valahogy így össze.

Merthogy a „genderideológia” – ellenfelei szerint – a demokrácia kudarcát jelenti, összezavarja a kialakult rendet, márpedig ez kell: rend. Ugyanakkor a „genderőrülettel” való szembeszegülés összehozott olyanokat is, akiket különben nem hozna össze az égvilágon semmi sem: keresztényeket, ortodox zsidókat, muszlim fundamentalistákat, szélsőjobbosokat, na meg a fociszurkolókat. Egy másik, a fentiekből is adódó következmény a „gender”-ellenesség transznacionalizmusa, azaz hogy átível minden határon.

A kutató végigveszi, Németországban hogyan alakult ki mindez. Nos, csak némiképp vigasztaló, hogy nem csak mifelénk akadnak a „genderőrületre” őrültségeket mondók százasával, már akik a nyilvános politikai térben és a médiában jelennek meg. Csak amíg ott akadnak fékek és ellensúlyok, kiegyensúlyozottabb médiatér, a mi hibrid rezsimünk új közjogi rendszerében „a homogénnek ábrázolt, morálisan tiszta nép képvelője” áll szemben „az (idegenszívű, liberális) elitekkel szemben”, folyik a mi-ők határhúzási politikája (vagy már végbe is ment? – biztosan találnak még új ellenségeket, mert mindig kell újabb és újabb).

Ebben a kontextusban kell ráhúzni a vizes lepedőt az ellenzékre, a politikai kisebbségekre, s így a szexuális és nemi kisebbségekre is, fel-felpörgetve a gyűlöletbeszédet „a menekültek-Soros-gender” Bermuda-háromszögben. Kováts tehát tágabb kontextusba is helyezi a diskurzust, ami az egyház (úgymond) halálkultusz-kritikájával kezdődött, aztán jött a Pride (ezzel együtt a brüsszelezés, mert az „támogatja”), a család és a házasság (újra)definiálása az alaptörvényben.

Talán már el is feledtük azt, hogy a Fidesz azért 2010-ben, az első években még nem ugrott neki a témának, s hogy Járóka Lívia és Szájer József megszavazta (utóbbi esetében ez ugye nem lenne csoda) a Lunacek-jelentést az EP-ben 2014-ben, amit akkor még „csak” a konzervatív sajtó és a Jobbik kritizált. Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter meg még 2016-ban aláírta, hogy a CEU mellett az ELTE-n is beindítható a gender studies mesterszak akkreditációja. De ekkora már elkezdődött a jobbról előzés, mint már utaltunk rá, Kövér 2015. december 13-i Fidesz-kongresszusi beszédével.

2017-től pedig ömleni kezdett a nagyüzemi propaganda a témakörben, a 2018-as kampányban pedig már azzal jött a kormányzati média, hogy az ellenzék kormányra kerülve bevezetné a genderideológiát. Aztán jöttek a listázások, az MTA kutatóhálózatának letámadása, mondván, ott közpénzből kutatják a homoszexualitást és nagyon népszerű a gendertéma. Dúró Dóra, már mint Mi Hazánkos ugyan nagyot virított a könyvégetéssel, de addigra a kormányzat és propagandistái már kiénekelték ezt a témát is a szélsőjobb, a nemzeti radikálisok szájából.

A lényeg, hogy folyamat volt az, ahogyan a gender-témát kezelték, annak fogalmát definiálták, hogy végképp szitokszóvá váljék.

Tegyük hozzá, minderről nemcsak a kormányzat gondol összevissza mindent, (finoman szólva: változik a véleménye), hanem a tudományos közegben is viták folynak, így nem csoda, ha az ún. egyszerű emberek is csak kóvályognak, hogy mi van. Ahogyan én is sokszor csak nyomokban értem, ám Kováts Eszter, noha tudományos nyelvezetet használ, elég közérthető ahhoz, hogy bevezetőként, amolyan alapként olvassuk el, s aztán tájékozódhatunk tovább.

Akinek nincs ideje-ereje 400 oldalra, az az Előszóból, az összefoglalókból és a Konklúzióból is elég pontos képet kaphat minderről, mert Kováts Eszter jó tudóshoz méltó módon foglalja össze a fejezeteket, illetve a könyv végén a mondandóját.

Azért is érdemes elolvasni a kötetet, mert ha még jó is a memóriánk, ne gondoljuk azt, hogy a kormányzati szereplők fejéből ez a gyűlöletmag a gyerekkoruktól kezdett el kinőni, virágozni. Nem, sokkal később lett ebből a magból bolondgomba, bár – teszem hozzá – annyira nehéz elhinni nekik bármit is, hogy inkább hiszem azt, hogy ők sem hiszik el azt, amit szajkóznak és csinálnak, de úgy számolták ki, ezzel lehet még politikai pontokat szerezni, megnyerni a szavazókat és démonizálni mindenki mást.

A vita tárgya pedig nem csak az, hogy ki a nő, ki a férfi, hanem hogy ki mondja meg. Márpedig nagyon nem bírják, ha más mondja meg, ergo az egész hatalmi kérdés, amiből nem engedhetnek – ilyesmit olvashatunk ki a kötetből. Ami nyomorúságunknak olyan olvasata, amiről – Dr. Bubóra gondolván – „beszél majd az utókor”.

Szerbhorváth György

Címlapkép: A 2022-es népszavazás egyik kormányzati plakátja (fotó: Átlátszó)