Negyvenéves tankönyv az állampárt által uralt médiáról, sok mai áthallással

Egy antikváriumban bukkantunk rá a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ) 1978-as újságíró-tankönyvére, amely a korabeli kollégákat oktatta arra, miért és miként kell együttműködni az országot irányító MSZMP-vel. A fő indok természetesen a haza védelme volt az idegen érdekekkel szemben, de a 40 éve megfogalmazott módszerek is sok hasonlóságot mutatnak a mostani kormányközeli sajtó működésével.

Az 1978-ban kiadott könyv bevezetőjében három oldalon keresztül azt ecseteli, hogy az MSZMP XI. kongresszusán elfogadott programnyilakozat szerint a korábbinál is nagyobb szükség lesz a jövőben a tömegkommunikációs eszközökre a lakosság véleményének alakításában.

Dr. Fodor László: Pártirányítás és a sajtó

Tankönyvkiadó, 1978

114 oldal, ára antikváriumban 1.000 Ft volt

Ezután gyorsan helyreteszi a dolgokat, egyértelműen kijelentve, hogy az ország médiarendszere a kormánypárt uralma és irányítása alatt áll. Leírja az agitáció és a propaganda fogalmát, a kettő közti különbséget, és együttes hatékonyságát, közös célját.

“A propaganda a társadalmi tudat mélyebb szféráit formálja, alakítja. Nemcsak a pillanatnyi véleményt, magatartást igyekszik befolyásolni, mint az agitáció, hanem az emberek, társadalmi osztályok, rétegek, csoportok meggyőződését, elkötelezettségét kívánja kialakítani.”

A tömegkommunikációs eszközöket (nyomtatott lapok, rádió, tv) az agitáció és propaganda eszközének tekinti a szerző, mégpedig az egyik leghatékonyabbnak.

“A sajtó, a rádió és a televízió a párt rendelkezésére álló sok egyéb agitációs és propagandaeszköz közé tartozik, azokkal együtt kell kezelni. (…) Ami a többi agitációs és propagandaeszközhöz való viszonyukat illeti: felbecsülhetetlen értékük és előnyük a gyorsaságuk és a tömeghatásuk (…)”

Ezután beidézi Lenin, Marx, Engels és több német médiakutató véleményét a sajtóról, majd 16 oldalon keresztül a magyar médiarendszer szerkezetéről és fejlődéséről olvashatunk. Statisztikákat a nyomtatott lapok példányszámának növekedéséről, a rádió és a tévé egyre nagyobb népszerűségéről, és egymásra gyakorolt hatásáról, végül azt a következtetést, hogy az emberek hírek iránti növekvő kíváncsisága az életszínvonal emelkedésére vezethető vissza. 

A sokszínűség persze csak látszólagos volt, hiszen hiába volt darabra sok újság, mindet az MSZMP irányította. Igazi Patyomkin-sajtószabadság volt, mint most, amikor Fidesz-közeli oligarchák kezében van a magyar média jelentős része.

Aztán jön végre a lényeg, annak taglalása, miképpen irányítja a párt a tömegkommunikációt. Ez a fejezet rögtön annak leszögezésével kezdődik, hogy Magyarországon egyértelműen az MSZMP kezében van a tévé, a rádió, és a nyomtatott sajtó is. Hozzáteszi azonban, hogy mindenhol,  a kapitalista országokban is a hatalmon lévő pártok irányítják a médiát, csak “a tőkés országokban ezt nem vallják be”.

“A kapitalista társadalomban a sajtó retrográd szerepet vállal, (…) a szellemi elnyomás fegyvere, a manipuláció eszköze. A burzsoázia a sajtó segítségével reggeltől estig bombázza az emberi agyakat saját propagandájával, “betáplálja” a fejekbe a saját céljainak megfelelő cselekedeteket. Egyszóval determinálja a gondolkodást, ezzel szellemi elnyomást, szellemi rabságot kényszerít az emberekre.”

“A szocialista társadalomban a sajtó nyíltan pártos, a politikai felvilágosítás, a politikai meggyőzés, az egységes cselekvésre való mozgósítás eszköze. A tömegkommunikáció segítségével a párt tájékoztatni, informálni tudja  a lakosságot minden fontos kérdésről (…) Nevelni, tanítani tudja a lakosságot, mozgósítani a dolgozókat egy-egy fontos feladat elvégzésére. Egyszóval a szocialista sajtó a társadalmi fejlődés szolgálatában áll.”

Ehhez nem kevés feladatot kell ellátnia a sajtónak a korabeli tankönyv szerint: hirdetni a szocialista társadalom magasabbrendűségét, népszerűsíteni a munkát és termelést, bemutatni a gazdasági gondok okait és megoldásait, megmagyarázni a KGST-hez fűződő gazdasági kapcsolatokat, terjeszteni a marxizmus-leninizmus elveit, külpolitikai kérdésekkel foglalkozni, és szembeszállni “az ellenséges ideológiai nézetekkel”.

“Az úgynevezett művészeti és szórakoztató cikkekbe, műsorokba se kerülhessenek eszméinktől idegen nézetek. Szálljanak szembe újságíróink mindenfajta kispolgári megnyilvánulással, a közhangulat befolyása, orientálása útján segítsék ezek leküzdését.”

A könyv szerint fontos, hogy mindig mindenhol, minden eszközzel küzdjenek az újságírók a párt által diktált irányért, a társadalom „megfelelő” gondolkodásmódjának kialakításáért.

“A tömegkommunikációban dolgozók küldetésének lényege már eddig is a valóság alakítása, a szocialista tudat formálása, a szocialista építés aktív segítése volt minden területen. E küldetés időszerűsége a jövőben is változatlan marad.”

A szerző itt kitér arra, hogy az újságírók többsége elkötelezett a párt iránt, és meggyőződésből dolgozik, de azért még nem tökéletes a helyzet, mert vannak olyanok, akik szerint ez a fajta munka “lemondást jelent a sajtó valóságtükröztető szerepéről”, más újságírók pedig a jog és igazságosság szócsöveiként az ország bajairól írnak.

Meglepő módon ezekre a renitensekre nem mondja a szerző, hogy sorosista imperialista ügynökök, hanem azzal magyarázza a viselkedésüket, hogy a valóság egy komplex valami, de ők annak csak egy darabkáját mutatják be, az elért eredményeket nem.

Néhol olyan a könyv szövege, mint egy mai Németh Szilárd-nyilatkozat:

“Megosztott világban élünk, amelyben élethalálharc folyik, és ezt sohasem szabad elfelejtenünk. A világ kisebb lett, összezsugorodott, nemcsak gyorsabb és könnyebb lett eljutni a földkerekség legtávolabbi pontjára, hanem az ellenséges ideológiák és különböző nézetek rendkívül gyorsan, mondhatni kozmikus sebességgel jutnak el hozzánk is.”

De nem csak az ilyen részek miatt vonható párhuzam a jelennel, hanem akkor is, amikor a kormány irányítása alatt álló különböző sajtótermékek együttműködését ecseteli a szerző.

“A tömegkommunikációs eszközök együttműködésének jellegzetességére vall, hogy nincsenek szerkesztőségi titkok, a szerkesztőségek vezetői és munkatársai állandóan készek az együttműködésre (…) Tájékoztatják egymást elképzeléseikről, terveikről, egy-egy esemény kapcsán (…) kölcsönös megállapodásokat kötnek, vagy egyéb segítséget nyújtanak egymásnak. (…) A televíziós műsorok anyagát gyakran közlik a nyomtatott lapok, a televízió politikai műsoraiban elhangzó kérdésekhez hozzászólások, válaszok jelennek meg a nyomtatott sajtóban.”

Erre is van friss példa napjainkból: gyakran előfordul, hogy pár perc eltéréssel ugyanarról írnak az elvileg egymástól függetlenül működő, különböző tulajdonosok kezében lévő kormányközeli lapok, majd a cikkeiket feldolgozza Mészáros Lőrinc EchoTV-je és a közmédia is.

A könyv kitér arra is, hogy a pártsajtó „jószándékú, segítő, elvtársi” kritikáival is tudja segíteni a pártot: a médiának finoman, barátságosan, de fel kell hívnia a figyelmet az elkövetett hibákra, hogy az ország vezetői kijavíthassák azokat.

Most is találunk ilyesmire példát: a hódmezővásárhelyi polgármester-választás után Bayer Zsolt hosszú cikkben kérte elgondolkodásra és több munkára a Fideszt, majd az EchoTv-ben egyetértett Bencsik Andrással, aki azt mondta, hogy abba kéne hagyni a sorosozást.

Összességében olyan sok a párhuzam az 1978-as kiadvány és a kormányközeli sajtó mai működésmódja között, hogy olyan érzésünk van, mintha a fideszes médiabirodalom ebből a 40 éves könyvből dolgozna.

Erdélyi Katalin