Az Amatőr

Az elmúlt napok-hetek Dárdai Pálról szóltak, az új magyar (német?) focimentalitás és munkamorál megteremtőjéről. De kik is voltak a régi legendák? Íme, Mészöly Kálmán most magát leplezte le. Kicsit nagyon.

Mészöly Kálmán mára negatív figurává vált. Káromkodásairól, bunkóságáról külön, gúnyolódó Facebook-oldal jött létre (https://www.facebook.com/gyereakurvaanyadat), amelyet ezernél többen lájkolnak. Rasszista kijelentése miatt – feketéket majmozott le – egyszer több hónapig nem szerepelhetett a sportadón, ahol szakkommentárkodni szokott. Bundagyanú miatt 1988-ban egy időre eltiltották az edzősködéstől. Botrányos volt, amikor 1995-ben Izlandon egy szurkolóval dulakodott. A mindenkori (főleg a mostani) kormány iránti szervilizmusa széles körben visszatetszést keltett és kelt.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mészöly Kálmán – Sinkovics Gábor: Mészöly Kálmán – A Szőke Szikla életregénye. Budapest, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

Pedig Mészöly anno világklasszis futballista, minden idők egyik legjobb magyar középhátvédje volt. Nemcsak játéktudásával, kivételes fejelőkészségével, hanem küzdőszellemével is kiemelkedett egy olyan futballkultúrában, amely fénykorában sem a hajtós, rakkolós fociról, a lelkesedésről volt híres. Szövetségi kapitányként is megütötte a közepes szintet, ami manapság nagy szó, mert eszerint legalább nem volt szégyenteljesen bukott kapitány: az ő vezetése alatt a magyar válogatott soha nem csuklott össze, nem lézengett a pályán, és nem szenvedett katasztrofális, 0-6-os, 1-7-es vagy 1-8-as vereséget.

Tehát nem könnyű őt megérteni. Nehéz eldönteni, mi jellemző rá: a kemény munka, a csupa szív hozzáállás, a karakán szókimondás, vagy az alpári dilettantizmus, a balkáni stílusú simlizés, a handabandázás? Magát Mészölyt is motiválhatta, hogy magáról olyan képet tárjon a közvélemény elé, amely tisztázza ezeket az ellentmondásokat, mert túl a 70-en önéletrajzi könyvet adott ki.

Rögtön előre kell bocsátanom: a kötettől nem leszünk okosabbak, a diszkrepanciákat feszegető kérdéseinkre nem kapunk választ. A főhős (nem egyedüli szerző, mert művét Sinkovits Gábor sportújságíró öntötte formába) csak fokozza a zűrzavart arra nézve, ki is ő, milyen ember, milyen kvalitású szakember Mészöly Kálmán. Lássunk csak ízelítőül néhány momentumot. Dicséretes őszinteséggel, a magyar játékosok közül elsőként vallja be, hogy az 1962-es VB-n a csehszlovákok elleni, kiesést érő 0-1-et nem a balszerencse és nem is Latisev szovjet bíró ellenünk elfogult bíráskodása, hanem az ellenfél lebecsülése okozta. Azért hagytunk ki ugyanis annyi helyzetet, mert „majd csak elverjük ezeket a hülyéket!” alapon felelőtlenül elszórakoztuk a meccset. A hét évvel későbbi prágai – 2-0, majd 3-1-ről elért, vereséggel felérő, Marseille előszobájának tekinthető – 3-3 alkalmával történő lecserélését viszont egyoldalúan Sós Károly kapitány ostobaságának tulajdonítja, megfeledkezve arról, hogy szüntelen éjszakázásai miatt, a 30-hoz közeledve már leromlott az erőnléte. Elválaszthatatlan ivócimborájáról, a cigány származású futballzseniről, Farkas Jánosról és a vele való legendás barátságáról meghatóan emlékezik meg, aztán a könyv legszörnyűbb lapjain eldicsekszik azzal, hogy az 1968-as pesti magyar-szovjeten meccsen azért rúgta hátba Sztrelcovot, hogy így torolja meg: 1957-ben egy szovjet katona megverte (?!).

A helyszűke miatt nem sorolom tovább a példákat, mert a kialakulatlanság, a felemásság, a zavarosság jellemzi a könyv egészét és főhősét is. Sőt, Mészöly arcélét éppen az elmosódottság, jellegét pontosan a karakternélküliség adja. A továbbiakban ezért arra teszek kísérletet, hogy ennek a zűrzavarnak a szociológiai-társadalomtörténeti hátteréből villantsak fel néhány összefüggést. Ezek megvilágításához mindenekelőtt fel kell vázolnom három futballgazdasági modellt. A „modell” szót hangsúlyozni kell, mert számos leegyszerűsítéssel jár, amit annak reményében kell felvállalni, hogy valami lényegeset ki tudunk emelni. Az első modell a nyugati profizmusé, amelyet tömören itt és most azzal jellemzek, hogy a legjobb nyugati hivatásos labdarúgók a saját társadalmukban, a piacgazdaságban, mint hivatalos, első gazdaságban a teljesítményük alapján részesülnek bérezésben, vagyis ha a mérkőzéseket, a trófeákat megnyerték, akkor odamehetnek a pénztárhoz, és felvehetik zsíros fizetésüket.

Ezzel szemben a szovjet érdekszférába tartozó országokban 1989-ig (és hazánkban is, de – és ez a lényeg – csak 1968-ig) csak nagyon kevesen utazhattak Nyugatra, hogy az onnan behozott csempészárukat otthon eladva, kiemelkedjenek a nyomorból, amelyet az alapvető cikkekért való, szüntelen sorbaállás jellemzett. Az egyik ilyen réteg az élsportolók, köztük a privilegizált helyzetű futballisták voltak, akiknek – nyugati kollégáikhoz hasonlóan – igazi, kegyetlen versenyben kellett produkálniuk, ha az általuk kívánt életszínvonalat el akarták érni. A Nyugaton nyújtott produkciójukból éltek tehát ők is, csak fizetésükhöz nem egy ottani pénztárból, hanem egyfajta kerülőúton, az itthoni feketepiaci üzletek nyomán jutottak hozzá. A döntő momentum az egészben a teljesítménykényszer és a valós versenyhelyzet, amely a tervutasításos gazdaság dacára is érvényesült.

A harmadik modell idehaza alakult ki az 1968-as gazdasági reform következtében, és a fenti két típus egészen elképesztő keverékét testesítette meg: egy versenysportban megszűnt az igazi versenyhelyzet! A „puha diktatúra”, a kiépülő második gazdaság, az első gazdaságban érvényesülő vállalati, illetve egyesületi önállóság, a Nyugatra utazás lassú liberalizálása fokozatosan megszüntette azoknak a foglalkozásoknak az életszínvonalbeli előnyét, amelyek a csempészutakra épültek, így a focistákét is. A megoldás a nyugat-európai típusú, nyílt profizmus bevezetése lett volna, ehhez azonban meg kellett volna engedni a magántulajdont, ami viszont a rezsimmel nem volt összeegyeztethető. E mindennapi (futball)kádárizmusról Borsi-Kálmán Béla így ír Az aranycsapat és kapitánya című, a Kortárs Kiadónál 2008-ban megjelent könyve 184-185. oldalán: „Fokozatosan olyan légkör alakult ki a futballpályákon (…), hogy a játékosok belátták: követelőzni, keménykedni, okoskodni nem célszerű, előbb-utóbb megüti a bokáját az ember. De lehet alkudozni, egy kicsit zsarolni, meg lehet főzni (fűzni) valamelyik górét, be lehet óvatosan mérni, meddig tanácsos elmerészkedni. Meddig lehet például büntetlenül lazsálni az edzéseken, melyek azok a meccsek, amelyeket feltétlenül hozni illik, és melyek azok, amelyek esetleg „elpasszolhatók” Minek törjük magunkat, ha a bajnoki címet így is elhódíthatjuk. A „lét˝ így is megkereshetjük. S továbbra is utazhatunk Nyugatra, Latin-Amerikába.”

Mészöly labdarúgó-pályafutásának hanyatlása – ezt jól fejezte ki az egyre többet dorbézoló, öregedő sztár szállóigévé váló, önkritikus kifakadása az 1-4-es marseille-i katasztrófa után – „a mi időnk lejárt” –, majd félsikerű edzői, illetve tévékommentátori pályája is már a harmadik modell korára esik. Ez pedig azt jelenti, hogy ma is tart. Mindmáig ezt az érát éljük, mert a labdarúgásban 1989-től mindmáig nem ment végbe a rendszerváltás. Továbbra sincsenek egyértelmű, transzparens viszonyok, nem létezik igazi profizmus, ami nemcsak a sportágban élenjáró országok sajátja már hosszú évtizedek óta, hanem – és ezt ne feledjük – az Aranycsapat, sőt, a Mészöly-féle „Ezüstcsapat” edzőinek is a szocializációs mezője volt. Még mindig a hankissi kettős társadalomra jellemző meghasadtság dominál. Az álprofizmus, a szimulált piac, a kvázikompetitivitás miliőjében viszont minden eltorzul, gellert kap – Mészöly személyisége, megnyilvánulásai, az általa képviselt szerepminta is. A valódi, outputelvű szelekciót a mészölyi kapitányi hozzáállás, illetve médiaszereplési stílus helyettesítette és helyettesíti: az „őszinte, kőkemény rockot” formázó, trágár odamondogatás, az „autentikus”, valójában amatőr indulatkitörések, a játékosok motiválásának eszközeként a velük együtt ivás – azaz csupa-csupa, az inputérdekeltség korából megmaradt momentum. Ismétlem: mind a mai napig, amikor a világ már évtizedek óta elment emellett a futballvezetői típus mellett.

Így vált önmaga szomorú karikatúrájává az a mentalitás, amelynek legjobb pillanatát Mészöly Kálmán játékos-pályafutásának legfelejthetetlenebb jelenete adja: a csupaszív harcosé, aki megannyi átmulatott éjszaka után, súlyos vállsérülése után pokoli fájdalmakkal küzdve, felkötött karral tovább harcol a magyar foci utolsó nagy sikere, az 1966-os VB-n a brazilok ellen aratott 3-1-es diadal alkalmával. Egyetlen szóval jellemzem ezt a beállítottságot: az Amatőr. Akkor is, ha könyvében (újabb önellentmondás!) szavakban maga is kárhoztatja az amatőrizmust. Adjuk meg a tiszteletet az egykori nagy játékosnak, ne becsüljük le a helyenként vállalható eredményeket is elérő kapitányt sem – az Amatőr szelleme azonban semmiképpen és a legkevésbé sem maradhat a jelen része.

Balog Iván