A presszók népe

Zeke Gyula nem csak az irodalmi életben ismert, de úgy magánemberként, mint történészként is a budapesti kávéházak, eszpresszók jól felismerhető vendége: zakóban-nyakkendőben, kis kofferrel a kezében. Benne olvasnivaló, füzet, tollak, egykor levélpapír s boríték, a rántottát feljavítandó őrölt pirospaprika és/vagy zöldpaprika, a kávéhoz fahéj, kakaó, szivarok, cigarillosok. Tehát kutatott témája után személyesen is elkötelezett, részvevő megfigyelő, bár ez csak a kötet befejező szakaszára igaz, mely az eszpresszók 1973-92 közti történetét idézi fel. S noha bevallása szerint nem akart sem „népszerű, ismeretterjesztő”, sem „tudományos” lenni, módszere ez utóbbi: levéltárakban, könyvtárakban, fényképarchívumokban kotorászott, a szak- és szépirodalmat értő módon tekintette át, interjúzott, nem mellékesen éveken, évtizedeken át „befurakodott” a már hajlott korú nyugdíjasok hetente-havonta összeülő társaságába, a legértékesebb, exkluzív információkat tudva meg – még ha az emlékezet lyukacsos szűrőjén át is.

Zeke Gyula: Volt egy feketém – A budapesti eszpresszók története. Budapest, Balassi Kiadó, 2014,  3400 Ft

83%

Év végéig még

17 866 772 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

„Szenvedélyesen érdekel viszont a kávés nyilvánosság különféle korszakainak egyszerisége és megismételhetetlensége.” – írja Zeke, s e szenvedélye nem csak a történészi tudományosság igényével párosul, hanem a szellemes szubjektivitással is. Nem hasonlíthatjuk hát Jürgen Habermas alapművéhez, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásához, de a párhuzam adott. A kávés nyilvánosság már a törökök idejében kialakult e tájékon is, de akkor a budai várban még nem magyarok okoskodtak nyilvánosan. Mi ezt sokkal később kezdtük, a 19. század második felében alakul ki igazából e kultúra, midőn nem a dzsentri vedel és kártyázik, hanem a polgár kávé mellett beszélget, infót cserél, vitatkozik.

Persze a hely neve (és szelleme!) sem mindegy: létezett akkoriban szálloda, vendéglő, kifőzde, kávéház, büffé,cukrászda, kocsma, kávésok és kávémérők – más-más típusú vállalkozások, más önszabályzó formákkal (hogy kamarájuk, ipartestületük vagy ipartársulatuk volt-e, nem mindegy). A kávémérések voltaképp csehók, de kávéházak akartak lenni, innen az 500 kávéház századfordulós mítosza Budapestről.

Zeke tehát a húszas évektől indít, a kávégépek kb. 1924-től remegnek (illetve az eszpresszót mint szót talán Kosztolányi írta le először 1924-ben.) Előnye a kávéminőség, jobb, mint a kávémérőknél. A kifőzdésektől az olcsóbb szendvicsek és saláták vonzzák el a vendégeket. Hogy helyesen hogy’ kell írni az eszpresszót? Hát így, de a presszó is helyes, hisz összenyomódik itt valami a gépben a gőznyomás révén: a kávé. Sajtolódik – pressz és eszpresszó. De míg a kávéházban az urak komótosan újságot olvasnak, az eszpresszóban inkább az egymásnak való elújságolás a lényegesebb. És a térkialakítás is más: kisebb, szűkebb, a cilinder és a sétabot hordozói helyett inkább a barátok, kollégák, a magányosok, de már az összesúgó, ismerkedő párok helye ez.

Pesti presszó

Ugyan röviddel előtte ámulatba ejtette az embereket az „automata-büffé”, az, hogy a gép helyettesíti az embert, de akkor még ráértek, rövid ideig mulattatta őket e találmány, ejtették a ma oly népszerű és minőségtelen kávéautomatákat. A két világháború közti időszak ráadásul a kávéházak, egyszersmind a polgárság válságát hozza magával, Trianon, az összeomlás után vagyunk, jön a világgazdasági krízis is. Új idők ezek: a rohanó ifjúságé. Az olaszos presszók olcsóbbak, s a pultnál állva még inkább. Egyre nagyobb a női jelenlét, és a tulajdonosok-felszolgálók közt is egyre nagyobb lesz az arányuk (korábban a konyhában vagy takarítóként dolgoztak). A kasszírnő is felírónő lesz, s már nem énekesnő vagy aki fogyasztásra ösztönöz, csábít… A presszóban dolgozó nőket már nem tartották prostituáltaknak; s az új női nemzedék már nem elégszik meg az alárendelt szereppel a párkapcsolat-teremtés terén sem, és kezdetben éppen a félszáz eszpresszó az, ahol szabadabban ismerkedhetnek, miután szétesett a monarchia bigottabb világa.

De már az újabb világégés ellőtt sem idilli e világ, folyik a konkurenciaharc: a kávéházak ellenségesek, feljelentések jönnek-mennek, azért is, mert mondjuk a presszóknak idegen neve van (bezzeg a New York, az echte magyar…). A szaklapok is berzenkednek, mert magyar neveiket meg csúnyának vélik, s az, amit ma mi szendvicsnek írunk, össze-vissza írják (a nyelvi purizmus örök). Csúnya magyar szó volt hát a TERE-FERE, a FECSEGŐ, a MAGYAR vagy a tulaj neve után a ZALÁN Tibor a Pozsonyi úton? A kávéháziak azért is panaszkodnak, mert „a kávéházi márvány nem íróasztala többé az íróknak, akik regényeiket és színdarabjaikat talán espressóban írják”. Jó kérdés, ma az a sok (amerikai típusú) kávézóban, romkocsmában egyedül ülő, senkivel sem beszélgető és folyton laptopozó, mobilján netező (fiatal, legalább úgy ötvenéves koráig) vajon alkot-e, vagy csak csettel és netezik? És ez leírható lesz-e majd úgy, ahogy Zeke dolgozta fel e korszakot, aki prüdériamentesen idézi korabeli, vaskos leírását az eszpresszóknak: „Picsányi asztaloknál asztalnyi picsák.”

Jó magyar szokás szerint, hagyományt teremtve mái napig, e hősidőkben is nem hogy ádáz küzdelmet folytatott a konkurencia, de feljelentették egymást, s gyaníthatóan egymásra küldték az ellenőröket, illetve az eszpresszósokra, mert azok már sült malacot is árultak (pedig ekkor már 1942-őt írunk) – csak hát éppen kifőző iparengedélyük is volt. S még mielőtt vendéglátóipari aranyidőkre emlékeznénk (nem találkoztam még vendéglőssel-kocsmárossal, aki ne panaszkodott volna az ellenőrökre, az adókra), íme egy példa, miképp küzdött a kávés ipartestületi elnök az eszpresszósok ellen: „Érdemes megemlíteni, hogy egy kávés például 27 féle adónemmel többet fizet, mint az eszpresszóüzem tulajdonos.” Sajnos azt azonban már nem tudjuk meg, összességében mennyi adónem volt.

Majd jött a német megszállás – kuriózum, hogy Olaszországban már 1939-ben betiltották a kávét, Pesten viszont még ekkor is volt fekete, no és feketézés a presszókban. A zsidók csak kettőbe járhattak, s egyes adatok arra utalnak, az eszpresszók fele az kezükben volt (legalábbis strómanok révén, akik közül nem kevesen átverték őket). S miközben zajlik a magyar zsidók elgázosítása, a pesti „vicc” még él: Schwarz bácsi Feketére magyarosít, hátha könnyebben jut iparengedélyhez. A kommunista rendszer aztán szintén rájátszott erre az antiszemita „nyelvjátékra”.

E helyek a koalíciós időkben, azaz 1945-48 közt „tündökölhettek”, azaz amíg úgy tűnt, a neobarokk társadalom polgárivá válik, s így nyilvánossága is – a viták majd a racionális érvek küzdelmét jelentik a politikában és a kisasztaloknál is. Csak még nem tudhatták: az ország szovjet érdekszféra lesz, és minden a kommunisták kezébe kerül, a palotáktól kezdve az eszpresszókon át az utolsó szögig. A fogyasztók egy részét meg szépen kitelepítik vidékre (lásd ehhez Esterházy Péter kiváló új regényét, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat címűt).

Ám már 1945-ben, a Szabad Nép hecckampányának „hála” a randalírozások eszpresszó-ellenes pogromokba torkollottak (!), kávézni az Andrássy úton akár életveszélyes is lehetett: a kapitalizmus- és polgárellenesség a nem szűnő zsidóellenességgel párosult. A kommunista vezérkar elsődleges céltáblái épp az eszpresszók, s kevésbé a kávéházak (és most aktualizálhatnánk is egy kicsit: gondoljunk csak néha a VII. kerületi romkocsmák ifjúsága – aminek egy része külföldi szórakozni vágyó – elleni konzervatív kirohanásokra…) Az ideológiai harc rögtön kitört, Gerő Ernő kereskedelmi, Erdei Ferenc belügyminiszter felemelik mutatóujjukat: amíg az asszonyok kenyérért állnak sorba, nehogy már lokálok és eszpresszók legyenek. Utóbbiak cselhez folyamodván kávéházzá nevezik át magukat, és még nincs diktatúra… Ugyanakkor – mondjuk már ezt mi – érthető az MKP rájátszása arra, hogy a romokban heverő fővárosban, országban, ahol a túlnyomó többség éhezik, szemet szúrnak a kényelmesen kávézgató, szépen öltözött hölgyek s urak.

De a szakszervezet a női munkavállalók ellen is harcot vív: még a férfi az, akinek állása kell legyen, ő a „családfenntartó”, kell a munkahely a hazatérő hadifoglyoknak, az ilyes helyeken a nők erkölcse meg „könnyebben romlik”. Újdonsággá válik a háború előtt ismeretlen élőzene és az éjjeli nyitva tartás. S ugyan a szerző nem teszi idézőjelbe az e három évről szóló rész fejezetcímét – Eszpresszók tündöklése –, ami az iróniát jelezné, annak ellenére, hogy a sajtóban egyesek védték e békebeli hangulatot idéző világot, a közvélekedés (vagy amit egyes véleményformálók, újságírók és pártkatonák annak tartottak) az eszpresszókat a léhűtéssel, naplopással, „felületes nagyvárosiassággal” azonosította, ami az újjáépítést gátolja, szembe megy az „új világgal”.

Utólag akár bájosnak is tűnhet ama háború utáni világ, például az egyedüli irodalmi eszpresszónak tartott Darling a Károlyi utcában, a Bölcsészkarral rézsút szemben, melyről Galsai Pongrác így írt: „Pénze meg soha senkinek. Legalábbis olyan összeg, amit pénznek lehetett nevezni. Sokszor ketten rendeltek egy szimplát, s várták, mikor jön a harmadik, hogy kifizesse…” De a túlélt világégés után mindenkiben ott volt az életvágy és öröm, a túlélés öröme, a gyász, a kifosztottság ellenére is. S már-már megrendítő, ahogyan kortárs irodalmi és egyéb forrásokból – és Zeke ebben is nagyon erős, akár a pár kikacsintó, szellemes, az olvasóhoz szóló üzenetben – idéz arról, ahogyan a KZ-ek és óvóhelyek egykori „lakói” egymáshoz szorulva ülnek e kis helyeken, akár órákon át: mert ehhez hozzászoktak már ama helyeken is. Hiszen hely még mindenütt kevés volt – nem úgy, mint ma.

S jött a diktatúra, de a Rákosi-érában az eszpresszók államosítása fokozatosan ment végbe, még 1952-ben is folyt, s ennek lényege Zeke szerint, hogy az államosítás mai fogalmával ellentétben ez „a jogi következmények nélküli eltulajdonítás”: „A nagy rablás kollektív – bár az elszenvedettek számára korántsem személytelen – tettese maga az államhatalom volt. Nem csupán elvette a tulajdonosoktól üzletüket, fényes és drága kávégépeiktől az utolsó szögig, de (…) meg is büntette őket, amiért tőkésként kizsákmányolták alkalmazottaikat – családi vállalkozás esetében nyilván: önmagukat –, s evvel késleltették, hogy dolgozóik az osztálynélküli társadalom boldogságában részesüljenek.” Az új „vállalatvezető” pedig többnyire az egyik alkalmazott lett. Tekintély, hozzáértés nélkül, a kollégák így gyakran zsebre (is) dogoztak a központosított vendéglátás érájában. S ne higgyük, Rákosi bukása után enyhült a szituáció, Gerő Ernő továbbra is pipa volt a megmaradt maszek eszpresszókra. Pedig ott már kiválóan meg lehetett figyelni azt, akit akartak.

A kötetben egyébként remek fényképanyagot találhatunk, a végén pedig 32 színes reklámban, plakátban, árlapban gyönyörködhetünk. S röviden még annyit: a levert forradalom után az eszpresszók száma tíz év alatt megduplázódott, 1957-ben 158 volt, a zuhanás 1987, de különösen a rendszerváltáskor következik be (az 1989-es 336-ról az 1990-es 232-re). Ám a Kádár-érában a presszó sok tekintetben kitüntetett terep: közhely, hogy a III/III-as tartótisztek itt beszélgettek el a besúgókkal, a „társadalmi megbízottakkal”, de e színterek nélkülözhetetlenek a kortárs filmekben is. Sőt, az ügynökképző oktatófilmben magában is van eszpresszós jelenet.

Már 1957-től szokás, hogy olimpiai bajnok, sikeres sportoló jutalomként a presszónyitás jogát kapja meg. Ám a nők korántsem egyenjogúak – magányosan bemenni egy bárba a hatvanas évek elején ugyanúgy tűrhetetlen, mint volt másutt/máskor a zsidóknak, a feketéknek, a kutyáknak. A vendégekért küzdelem zajlik, de nem akárhogy. Aztán a hetvenes évektől a szerző már maga is az „eszpresszók népe” része, s így bevallottan szubjektívebb.

1952-ben hivatalos minisztériumi papíron még azt írták le, hogy: „A szocialista italbolt egészen más, mint rosszemlékű elődjei, a sötét lebuj kocsmák. Az italboltban módjában van a munkába siető, vagy hazafelé tartó dolgozónak, hogy azt a pohár bort, vagy más italt elfogyassza, amit szervezete megkíván” – ami kb. olyan, mintha ma azt írnák Kocsis Máté irodájában, hogy: „A NER-féle dohánybolt más, itt módjában van a munkába sietőnek, hogy elszívja azt a spanglit, amit szervezete megkíván”. Ám a hetvenes évektől épp a meglódult alkoholfogyasztás visszaszorítása a cél, s hogy kávéval, sütivel kell harcolni az alkoholizmus ellen. Ám a presszók kezdenek elkocsmásodni, s ennek a hanyatlásnak már/még a mi generációnk is tanúja le(het)ett, bár a budapesti presszómúltba való lemerülés (főleg egy vidékinek, különösképp egy határon túlinak) inkább revelatív erejű volt.

S végül, minthogy Zeke Gyula szépíró is, a hetvenes-nyolcvanas évekből az irodalmi helyekre koncentrál, vagyis ahol az írók gyűltek össze, s íróktól idéz igényes, ám annál szórakoztatóbb szemelvényeket. Mert megérdemli az olvasó e „lazaságot”, hisz a könyv komoly szaktörténészi teljesítmény, nem (ál)nosztalgiázó képeskönyv, amelyekből minden évben akad egy könnyedén átlapozható új.

Ugyan ez is egy új könyv, de másképp.

Szerbhorváth György