Így lettem egy Örkény novella szereplője

Az észt nyelv hangzásra pont olyan, mintha valaki magyarul káromkodna, de néha a félfüllel elkapott „kurva anyád” az tényleg az. Eképpen botlottam abba, aki felépítette a szovjet hősi emlékművet, meg abba, aki elbontotta.

Tallinnban történik minden, ahol most vagyok, munka ügyben, ami már nem sokáig lesz, de ez van, vagyis ki tudja, hogy lesz-e még, de ez most nem fontos. Először is hadd üzenjem haza, hogy „szájatok befogjátok”, nektek van víz és meleg, itt meg 20-24 fok celsius.

Amikor a marketingesek és a pénzügyesek mindenféle csereprogram révén átkerülnek egymás országába és a másik területére, aminek semmi köze egymáshoz, akkor az ember vadul vágyik a pihenésre, esténként pedig arra, hogy szabadlevegőn igyon, még mérsékelt hidegben is. Viszont amire nem vágyik, azok a kollégák, akikkel egész álló nap össze van zárva és dolgozik, meg angolul cseveg olyan dolgokról, amiket amúgy nem gondolnak komolyan, de a nyelvi akadályok miatt aztán az lesz a véleményük, mert a sajátot nem tudják idegenül mondani.

Így jártam és keltem az észt fővárosban, egyedül, és kerestem egy kocsmát. Mostanra már megszoktam, hogy milyen is az itteni nyelv, ami rokon, de nem értem, nem úgy a francia a románt. Szóval hallgatom, ahogy békésen fenéznek és kurváznak a helyiek szóban, miközben kenyérről vagy buszról beszélnek, csak magyarul nem annak hangzik. Ahogy válogattam és nem találtam helyet egy pohár sörhöz (mert ezen az éghajlaton a borral senki se kísérletezzen), úgy futottam bele abba, hogy most már éhes is vagyok.

Magyar ember lévén gyrosozni akartam, mert az már nemzeti étel, hagymacsípősmehetbele, így lesz benne a szótárban is majd a következő bővítésnél. Keresgélés közben az egyik „kurva anyád” az jobban volt kurvaanyád, mint a többi észt mormogás, mert ez magyarul volt, és azt jelentette, hogy a címzett egy kurafi.

Beléptem, két hajlott korú férfi sakkozott bent, de ugyanúgy, mint a Havanna-lakótelep egyik parkjában, hihetetlen koncentrációval figyelve minden elhibázott lépést, amiben csak a vakszerencse döntötte el, hogy ki lesz a nyertes, aztán amikor az egyikben pillanatra felébredt a sakktudás, akkor kitört a fogakketrecén a kurvaanyázás. Nem tudom, miért, de csókolommal köszöntem.

Felnéztek, felröhögtek, felálltak. Kezdett emelkedni a légkör és a hangulat. Megtisztelődtek, hogy fiatal nő tért be hozzájuk, ráadásul magyar, ezt el is mondták. Majd kérdezték, hogy mi lesz. Körbenéztem. Ez egy gyroszos, de olyan magyar gyroszos, műanyagtálca, feleses pohárban fokpiszkáló, erőspista és csalamádé a pitában. Kértem egyet.

Hagymacsípősmehetbele. Megállapodtunk, hogy egy belevaló magyar lány így eszi. Aztán a belevaló magyar lány megkérdezte, hogy merre van itt jó söröző, megsértődve törték fel neki a Karhu finn sört, de örültek, hogy folyékony kenyért választok a pita mellé.

-Nem magyar, de rokon népé – mondták a sörre.

Én körbenéztem. Semmi dekoráció, vagyis autentikus Havanna-lakótelep, ami az azbesztszürke falak és a fekete-fehér retros kép valami kommunistás épületről, mindez egy szétszedhető fabódéba rejtve.

– Hát maga mi járatban erre?

Én meg csak makogtam össze, hogy mi is az a marketing, meg mi is az a cég, aminél dolgozom, és az miért is küldött ki. Meg mennyi van még hátra az ittlétből – még 332 óra, percet nem számolok, mert azt bonyolult a hatvanas váltószám miatt. Majd én kérdeztem.

– Hát maguk?

– Hát mi építettük a Szovjetuniót, de félidő van! – nevetnek fel. – Testvérek vagyunk, tudja. Én tanulmányúton építeni jöttem a kommunista népek csereprogramjának egyikével, majd 68 éve itt maradtam. Ez meg utánnam jött.

Ahogy megettem a gyroszt, nagyszülősen kínálták a következőt, én meg mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen kettőt enni egymás után, a halon meg, amit minden nap eszekcsak fogytam súlyban, szóval belefér. Hallgattam közben a történeteket a vörös Csepelről, és a hazautakról, az otthoni néhai feleségről, az M7-es építéséről, meg a tallini félévekről, amikre persze télen hozták ki, hogy megmutassák, hogyan kell vöröshöz méltó módon fogni a malteros kanalat a fagyban. Az öccse meg 10 éve jött ki, éttermet akart nyitni, fabodés lacikonyha lett belőle szezonálisan, de itt vannak mind a ketten.

– Először az emlékművet építettem itt fel a szovjet hősöknek. Akkor fogadtam meg, hogy addig maradok, amíg le nem bontom.

Bevallom, hogy csak arra emlékszem, hogy az orosz lakosság akadt ki valamikor pár éve, amikor az észtek szét akarták szedni azt a valamit, aztán hogy mi lett vele, azt nem tudom. De a bácsi itt van, szóval gondolom még áll, vagy nem, de akkor nem ő bontotta le.

Éjfél körül eljöttem. De már csak 327 óra volt hátra abból, hogy itt legyek valami csereúton, építeni valamit valamiért.