Ügynökök, besúgók, titkos jelentések: több évtizedes adósságot törleszt az állambiztonsági akták nyilvánossága

November 4-én mintegy 50–60 ezer egykori állambiztonsági hálózati személy neve és adatai válhatnak nyilvánossá. Az Átlátszó az elmúlt másfél évtizedben több cikkben foglalkozott a kommunista diktatúra besúgóival, az ügynökakták sorsával és egykori közszereplők állambiztonsági kapcsolataival. Szita Károly, Csurka István és Marinovich Endre története is megmutatja, miért maradt évtizedeken át lezáratlan az ügynökkérdés, és miért nem lehet pusztán egy névsor alapján megítélni a múltat.

Harminchat évvel a rendszerváltás után, 2026. november 4-én újabb fontos lépés történik a kommunista állambiztonsági múlt feltárásában. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) ezen a napon teszi nyilvánosan kereshetővé az egykori állambiztonsági hálózat több tízezer szereplőjének adatait.

A nyitottaktak.hu oldalon elsőként az úgynevezett 6-os kartonok, a beszervezési naplók és a mágnesszalagokon tárolt hálózati nyilvántartás adatai jelennek meg. Ezekből a beszervezett, illetve egyes esetekben beszervezni próbált személyek kilétére, fedőnevére és állambiztonsági kapcsolatára vonatkozó információk ismerhetők meg.

A részletes beszervezési dossziékat csak 2027. február 25-ig teszik közzé. Ezekből már az is kiderülhet, milyen körülmények között szerveztek be valakit, milyen feladatokat kapott, és hogyan értékelték munkáját a tartótisztjei.

Az ÁBTL főigazgatója, Cseh Gergő Bendegúz arra is figyelmeztetett, hogy az állambiztonsági iratokat forráskritikával kell kezelni. A diktatúra titkosszolgálatainak feljegyzései nem feltétlenül tükrözik pontosan a valóságot, ráadásul számos dokumentum megsemmisült vagy eltűnt.

Az Átlátszó 2011-es indulása óta több alkalommal foglalkozott az állampárti állambiztonság működésével, az egykori besúgókkal és az ügynökakták nyilvánosságának kérdésével. Ezekből az írásokból idézünk fel néhány fontos történetet.

Szita Károly és „Krakus Péter”

Az Átlátszó már 2013 januárjában részletesen foglalkozott Szita Károly kaposvári polgármester politikai pályafutásával és állambiztonsági múltjával. A helység kalapácsa – helyi oligarchia és vazallusmédia Kaposváron című cikkünkben felidéztük, hogy Szita 1980-tól kilenc éven keresztül „Krakus Péter” fedőnéven a III/II-es kémelhárítással állt kapcsolatban.

A rendszerváltás után sikeres politikai karriert befutó Szita ügye már jóval az Átlátszó cikke előtt nyilvánosságot kapott. A polgármester állambiztonsági múltja ugyanakkor nem akadályozta meg politikai pályafutását: továbbra is Kaposvár vezetője maradt. A történet jól példázza, hogy az egykori állambiztonsági kapcsolatok nyilvánosságra kerülése és azok politikai következményei két különböző kérdést jelentenek.

Marinovich Endre: nem mindenki volt hivatalosan beszervezett ügynök, aki információkat adott

Az Átlátszó egyik legrészletesebb állambiztonsági témájú feltárása 2019 júliusában jelent meg. Ungváry Krisztián történész A diktatúra banalitása – Marinovich Endre és az állambiztonság című tanulmányában levéltári dokumentumok alapján vizsgálta a Veritas Történetkutató Intézet akkori főigazgató-helyettesének múltját.

Marinovich Endre, aki a rendszerváltás után Antall József miniszterelnök kabinetfőnökeként is dolgozott, 1965-ben került kapcsolatba az állambiztonsággal, amikor svájci ösztöndíjra készült. A fennmaradt dokumentumok szerint az állambiztonság „Matulai” fedőnéven tartotta nyilván. Svájci tartózkodása után beszámoltatták, és az állambiztonsági iratok szerint több személyről szolgáltatott információkat.

Az eset különlegessége, hogy Marinovichot nem a klasszikus értelemben vett, formálisan beszervezett ügynökként foglalkoztatták, hanem úgynevezett társadalmi kapcsolatként.

Ungváry tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy az állambiztonság nem kizárólag hivatalosan beszervezett ügynökökön keresztül jutott információkhoz. A rendszer működésében jelentős szerepük volt a társadalmi, hivatalos és alkalmi operatív kapcsolatoknak is. Ez különösen fontos a most nyilvánosságra kerülő ügynöklisták értelmezésénél: a hálózati nyilvántartásokban szereplő személyek köre nem azonos mindazokkal, akik valamilyen formában információkat szolgáltattak a diktatúra állambiztonsági szerveinek.

Marinovich az Átlátszón közzétett válaszában vitatta Ungváry következtetéseit. Hangsúlyozta, hogy nem volt ügynök vagy szigorúan titkos tiszt, és beszervezési nyilatkozatot sem írt alá. A történész és Marinovich eltérően értékelte a fennmaradt dokumentumokat és az azokban rögzített kapcsolat jelentőségét. Az ügy arra is rávilágított, hogy az ügynökkérdés nem szűkíthető le egyetlen adminisztratív kategóriára.

Csurka István: beszervezték, de nem maradt fenn írásos jelentése

Csurka István író, a rendszerváltás utáni magyar politikai élet egyik meghatározó és megosztó szereplője szintén az állambiztonsági múltja miatt került a figyelem középpontjába. Szerbhorváth György 2023 októberében Az ellopott kolbásztól az ügynökösködésig: Csurka István újratöltve címmel ismertette a politikus-író életével és állambiztonsági kapcsolataival foglalkozó tanulmánykötetet.

Csurkát az 1956-os forradalom után internálták Kistarcsára. Szabadulása érdekében beszervezési nyilatkozatot írt alá, és „Raszkolnyikov” fedőnevet kapott. A fennmaradt dokumentumok között azonban nincs írásos ügynökjelentése, és arról sincs bizonyíték, hogy szóban milyen információkat adhatott át tartótisztjének.

A későbbiekben maga Csurka is az állambiztonság megfigyelt személyévé vált: az 1980-as években „Zsoké” fedőnéven tartották nyilván célszemélyként. Csurka története különösen jól érzékelteti, miért szükséges megkülönböztetni a beszervezés tényét, az együttműködés körülményeit és a ténylegesen végzett tevékenységet.

Volt, akiről a saját vőlegénye jelentett

Nemcsak ismert politikusok és közszereplők szerepeltek az állambiztonság nyilvántartásaiban. A besúgóhálózat a hétköznapi emberek kapcsolatait is átszőtte. Szerbhorváth György 2024-ben Az állampárti spiclik históriája átlagemberek példáival – volt, akiről a vőlegénye jelentett címmel írt Takács Tibor történész Ügynökök, informátorok, jelentések című könyvéről.

A kötet nem elsősorban híres emberek ügyeit dolgozta fel, hanem azt mutatta meg, hogyan működött az állambiztonsági beszervezés a mindennapokban. A történetek között szerepelt olyan ember, aki zsarolás vagy fenyegetés hatására vállalta az együttműködést, olyan is, aki saját érdekeit próbálta érvényesíteni, és olyan is, akit végül alkalmatlannak találtak a besúgásra.

Az egyik történetben egy beszervezett nő elmondta vőlegényének, hogy kapcsolatba került az állambiztonsággal. A férfi ezt jelentette a hatóságoknak.

Az ügy jól érzékelteti, hogyan rombolhatta le a titkos információgyűjtés a személyes bizalmat. Az állambiztonság számára nemcsak az ellenzéki politikai szervezkedés volt fontos: családi, baráti és párkapcsolati viszonyokat is felhasználhatott információszerzésre.

Már 2014-ben is az ügynökakták nyilvánosságáról vitatkoztak

Az Átlátszó 2014 júniusában Akták és listák az állampárt kritikusairól – akcióban a szocializmus ügynökei címmel mutatta be Az ügynök arcai – Mindennapi kollaboráció és ügynökkérdés című tanulmánykötetet. Erdélyi Katalin írásában részletesen ismertette a történészek között is meglévő nézetkülönbségeket.

Gyarmati György, az ÁBTL akkori főigazgatója arra figyelmeztetett, hogy az ügynököket nem lehet egyszerűen a kommunista diktatúra minden bűnéért felelőssé tenni. Sokan maguk is a rendszer áldozatai voltak, akiket zsarolással, fenyegetéssel vagy más kényszerrel vettek rá az együttműködésre. Ungváry Krisztián ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az állambiztonsági iratok nélkülözhetetlen történeti források, amelyekből a diktatúra működésének fontos részletei ismerhetők meg.

A könyv és az Átlátszó cikke már akkor felvetette a kérdést, hogy Magyarország miért nem jutott el az állambiztonsági múlt szélesebb körű nyilvánosságáig, miközben több volt szocialista országban már korábban megkezdődött az ilyen dokumentumok közzététele. A vita több mint egy évtizeddel később, az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalakor ismét aktuálissá vált.

A névsor nem azonos a teljes történettel

A november 4-én megnyíló adatbázis fontos előrelépést jelenthet a kommunista állambiztonsági múlt megismerésében, de önmagában nem zárja le az ügynökkérdést. A történészek szerint a rendszerváltás előtti iratmegsemmisítések és az állambiztonsági nyilvántartások hiányosságai miatt a fennmaradt dokumentumokból nem állítható össze minden szempontból teljes kép.

A nyilvánosságra kerülő listák ráadásul nem minden esetben árulják el, hogy az érintettet milyen körülmények között szervezték be, jelentett-e ténylegesen másokról, vagy hogy az állambiztonság milyen módon használta fel a tőle származó információkat.

Az Átlátszó korábbi cikkeiből is az derül ki, hogy egészen különböző életutak és történetek húzódhatnak meg egy-egy fedőnév vagy nyilvántartási karton mögött. Volt, aki hosszú időn át együttműködött a titkosszolgálattal, másokat kényszerrel szerveztek be, és olyanok is akadtak, akiknek a tényleges tevékenységéről alig maradt fenn dokumentum.

Miközben az egykori hálózati személyek felelőssége fontos kérdés, a diktatúra működtetésében meghatározó szerepet játszó politikai vezetők, állambiztonsági tisztek és döntéshozók felelősségéről sem szabad megfeledkezni.

A most megnyíló akták valódi jelentősége ezért nem pusztán az lehet, hogy újabb ismert nevekre derül fény, hanem hogy a korábbinál több ember ismerheti meg saját családja, környezete és az egész ország diktatúra alatti történetét.

Összefoglalónk mesterséges intelligencia segítségével készült.