Az otthon már rég nem csak otthon van – interjúk erdélyi (származású) művészekkel

Erdélyben sok magyar járt már – a nemzetpolitika része, hogy oda, az „őshazába”, az „igazi keresztény magyar értékek otthonába” el kell látogatni, hogy nemzetileg felturbózzuk az agyunkat. Egy nemrég megjelent kötet összegyűjtötte Kőrössi P. József interjúit 22 erdélyi (származású) művésszel.

1920 és 1944 között a becslések szerint akár félmilliónyian menekültek vagy települtek át Erdélyből ide, az anyaországba, illetve ma kb. 150-200 ezer Romániában született, etnikailag magyar él Magyarországon. Ha hozzáadjuk a leszármazottaikat, akkor ha nem is mindenkinek, de igen sokaknak lehet erdélyi (származású) őse, oldalági rokona, barátja, minimum ismerőse.

84%

Év végéig még

19 763 592 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne feszültség: a centrumból a lenézés – mint általában a vidéké –, a szocializmusból átörökített reflexek működnek („szegény szerencsétlenek”), onnan meg a „táposozás” jön. Innen a nacionalista oldalról az áhítat, onnan az anyagi és politikai függőség. És persze mindkét oldalról ömlik a hülyeség, a félreértés stb.

Részben erről ír a politológus Salat Levente minapi publicisztikájában, többek közt a virtuális nemzet fogalmát is kritizálva – ti. hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése és a szavazati jog megadása a határon túliak számára ugyan szimbolikusan fontos, de komoly torzulásokkal jár. A támogatási rendszer függőséget hozott létre Erdélyben is, a rendszer teljesen hierarchikus (Budapest vs. periféria), a viszony pedig aszimmetrikus. És noha a támogatás jól jön – azoknak, akik kapják –, az ottaniak is sok helyen identitásukat már a budapesti szemüvegen át nézik (ja, a magyar propagandán át, hisz a NER kezében van az ottani sajtó java is), és mindez már a közösség önértékelési deficitjéhez vezetett.

Törzsasztal, törzsvendég – Kőrössi P. József beszélgetései kortárs erdélyi írókkal, művészekkel
Balassi Kiadó, 2025
384 oldal, 5000 Ft

Hogy miért írok minderről egy erdélyi (származású) írókkal és művészekkel készített interjúkötet kapcsán? Pont azért, mert ezekből világosan látható – Trianon átka ide, román diktatúra oda –, hogy az erdélyi kultúrában milyen hagyománya volt (van?) az autonóm avagy a saját fejükkel való gondolkodásnak (az önfejűségtől a kételkedésen át a szabadságért küzdésig), de az autonóm műhelyeknek is (folyóiratoknak, csoportosulásoknak). Amelyek sem Bukarestre, sem Budapestre nem hallgattak a rendszerváltás után sem. Így Salat felvetései és a kötet elolvasása után épp az a kérdés merült fel bennem, hogy mi lesz a közeljövőben? Mert a távolira gondolni sem merek, de ez a saját kis Vajdaságom magyarsága kapcsán rég így van; maximum két- háromtucatnyi ember tartja már magát csak ott is.

A szocializmusban, vagy talán még később is, divatos és olvasott műfaj volt a művészekkel, főleg az írókkal való beszélgetések egybegyűjtése. Hogy ma van-e értelme ezeket az interjúkat kiadni – főképpen újra, összegyűjtve valamiféle tematikához kapcsolva, vagy bizonyos származású emberekkel –, az elég erős kérdés, mert ezeket ma jobban megeszi az idő. Mindenesetre a szerkesztő és a gyakran kérdező, könyvkiadó Kőrössi P. József már nem először ad ki interjúkötetet, amik a maguk módján kordokumentumok.

Ráadásul amíg anno akár eseményszámba is ment egy-egy interjú, hosszabb beszélgetés (sőt, sorozatok tizenórán át például a Magyar Rádióban, amelyekből aztán leírva sikerkönyvnek mondhatók is születtek, mint a Tolnai Ottóval vagy a Bodor Ádámmal készítettek, akik persze jól át is írták azok szövegét), addig ma már csak podcastból is annyi van, hogy a java elénk se kerül, így a jobbak sem. Ez azonban azt is jelzi, hogy mégse az üres éterbe nyomják ezeket akár maguk az írók is, van igény a beszélgetésekre, igaz, inkább a hallgatásukra, semmint az olvasásukra.

A régebbieknek viszont – említettem volt – komoly dokumentumértéke is van, és ez igaz e könyvre is. A történetek jó része a távolibb időkbe vezet el bennünket, elsősorban a Ceaușescu-féle román diktatúrába, s részben az áttelepültek esetében a magyar szocializmusba, illetve a rendszerváltás utáni első-második évtizedbe. És ugyan áthatja a mindenkor érthető nosztalgia, ha valaki a gyerek- és ifjúkorára, vagy művésszé, íróvá válására, felmenőire, egykori barátaira, pályatársaira emlékszik vissza, mégis mintha olyan ízt éreznénk a szánkban, hogy akkor még a diktatúra is valahogy emberközelibb volt (ez persze így enyhe túlzás), legalábbis nem ömlött ránk annyi propaganda, mert egyszerűen még internet se volt, tévéadás is alig.

Az alkotók meg így vagy úgy, megőrizhették autonómiájukat, lehetőségük volt folyóiratot szerkeszteni, avagy a saját kis „szabadságuk köreiben” ellenni, még ha kopogtatott is a Secu, elvesztették munkahelyüket, megélhetésüket, jó néhányuk pedig emigrálni kényszerült (akárcsak maga Kőrössi P. József). Vagy ha nem is ostorral zavarták el őket, de elfogyott körülöttük a levegő.

Az interjúk alapját a 2006-tól tíz éven át különböző helyeken zajló író-olvasó találkozók anyagai adták, 22 művésszel.

Közülük páran már nem élnek, így sajnos az akár (erdélyi) költőfejedelemnek is mondható Kovács András Ferenc sem, és a vele készült interjú is 2012-es. És akkor még azt mondta, illetve a fejezetcímben is azt emelte ki a szerkesztő, hogy: „A magyar specifikummal felépített centrum nem figyel a perifériára”. Ekkor még csak két éve épült a NER, de ma már a mindig szellemes KAF alighanem mást mondott volna – mint arra fentebb utaltam –, ti. hogy a magyar centrum ma nagyon is ügyel a perifériára – sajnos, mert úgy figyel, ahogyan: lekezelően.

Egyébként pedig nem véletlenül tettem pár sorral feljebb az erdélyi szót zárójelbe. A kötetben többször esik szó arról a gyakran és sokaknak is már unalmas és meghaladott témáról, hogy Erdély (és más határon túli régiók) magyar nyelvű irodalma vajon hová tartozik, önálló egységet vagy mit alkot-e, hogyan része-e a magyar irodalomnak. Olyasmiről nemigen hallottam, hogy valaki azt bátorkodta volna mondani, hogy nem része a magyar irodalomnak, de hogy folyton felmerül a kérdés, az jelzésértékű még ma is.

Persze a szocializmusban a határok nehezen átjárhatósága miatt ennek volt jelentősége – például már csak azért is, főleg megközelítőleg a kádári konszolidációig, mert a folyóiratok és könyvek nehezen jutották át a határon. De az eszmék – hogy fennkölten fogalmazzak – sem. Az azonban ma is biztos, hogy a központ egy része még mindig valamiféle kistestvérként kezeli a határon túli alkotókat, akik ezt érzik, és hangot is adnak neki.

A kötet ezt a témát is árnyalja. 22 művész életútját kapjuk – amit itt persze lehetetlen bemutatni –, akiké sok tekintetben azonos mintázatot mutat, akár emigráltak, akár nem. Abban is, hogy itt nincs siránkozás, sem a kisebbségi helyzet miatt, vagy ha van, az egyszerűen abból adódik, hogy Romániában sem volt könnyű az élet, mint akármelyik szocializmusbéli vagy éppen rendszerváltó korban és térben. Az értelmiségi lét pedig mindig buktatókkal jár, utaljunk csak arra, hogy egyfelől a hatalom vagy rugdossa őket, vagy akadnak, akik az érvényesülésük miatt hozzádörgölődznek, másfelől meg belül is megy a könyöklés.

Lehetetlen és méltánytalan is lenne bárkit kiemelni, de kettejükkel kivételt teszek, nem csak azért, mert szinte születési évük szerint is kortársaim, így jobban is értem őket, és érdekelnek. Az egyikük a regényíró Dragomán György, aki még kamaszként került Magyarországra, azóta pedig a könyveit legalább kéttucatnyi nyelvre fordították már le, és az egyik legolvasottabb írónk. Másikuk az író-szerkesztő-műfordító Demény Péter, aki ma a Matca nevű bukaresti irodalmi és kulturális folyóirat főszerkesztője.

Mert így is lehet, Erdélyen kívül élve Erdéllyel is foglalkozni, a két kultúra és nyelv között is közvetíteni. Az otthon már rég nem csak otthon van.

Szerbhorváth György

Címlapkép: Facebook