Bezárás
Cikkek

Mozdulatok a labirintusban – gyakorlatok szemellenzőben és pofaszíjjal

A kifáradt, leépült, csöppnyi, gazdasági ügyeskedéssel túlélő „helyek” központi elképzelés szerinti hálózatba szervezése fogós feladat. Hogyan is lehet ezt kezelni? A kutatókkal/oktatókkal demokratikus módon megvitatni és felépíteni a többségi meglátásokra alapuló újat, vagy titkosan kezelve, apránként adagolva, sejtelmesen felfelé mutogatva, a hetvenes éveket idéző irányítási technikákat használva keresztülvinni a lendületben lévő adminisztráció akaratát? Úgy tűnik, hogy nálunk ez utóbbi a történelmileg rögzült és máig gyakorlott.

(K+F+I pillanatképek: No14)

Lovas nemzet vagyunk, ahogy feljegyezték rólunk. A címhez kívánkozik egy feljegyzés a lófejhám részeiről. A szemellenző az a része a fejhámnak, amelyet az ijedősebbek szeme elé szíjaznak azzal a céllal, hogy ne kapják fel a fejüket mindenfélére, és kezdjenek nehezen kiszámítható manőverekbe. A pofaszíj a fültől a száj felé tart, és a zablához csatlakozik, ami az irányítás közvetlen eszköze. A pofaszíjra szerelik a szemellenzőt, az előbbit a homlok- és orrszíjak rögzítik a fejhez. Nem állítom, hogy az itt leírtakból nem következik sokféle áthallás, végül is az irányító elképzeléseiből részletezek itt valamit, akik átszervezéskor használnak eszközöket, hiszen sokféle csoportérdek feszül egymásnak. A kifáradt, leépült, csöppnyi, gazdasági ügyeskedéssel túlélő „helyek” központi elképzelés szerinti hálózatba szervezése fogós feladat. Hogyan is lehet ezt kezelni? A kutatókkal/oktatókkal demokratikus módon megvitatni és felépíteni a többségi meglátásokra alapuló újat, vagy titkosan kezelve, apránként adagolva, sejtelmesen felfelé mutogatva, a hetvenes éveket idéző irányítási technikákat használva keresztülvinni a lendületben lévő adminisztráció akaratát? Úgy tűnik, hogy nálunk ez utóbbi a történelmileg rögzült és máig gyakorlott.

Nézzük hát tulajdonosonként a kutatóhálózatba való szervezés legfontosabb állomásait. A változás első szele 1999-ben az egyetemek felől jött (LII törvény). Egyetem ugye az lehet, amelynek karai vannak. Így a rendszerváltás után sok felsőoktatási intézmény számára partnert jelölt ki a törvény. A 2000. január 1-től érvénybelépő átalakulást később még különféle átigazolások követték, hiszen az együtt töltött idő sokféle összeférhetetlenséget feltárt. A kezdeti változások tipikus példája egy város intézeteinek formális összevonása és egy közös vezető kinevezése, aki pár évig egy irodában és egy titkárnővel, valamiféle címzetesként tudomásul veszi, hogy ő csak a pillanat arca, afféle kommunikációs ornamentum, vagyis csak távolságtartóan vizslatja az alant csörgedező, folyamatban lévő ügyeket. Aztán jön a következő fokozat: a gazdasági vezetések összevonása (lásd 2003-ban az Állami Számvevőszék jelentése), ami átmeneti sopánkodás/káosz után elvezet a tényleges fúzióhoz. Ahol a pénz, ahol megmondják, hogy számunkra van éppen vagy nincs, bizony ott tanyázik a vezetés maga. Az integráció tehát formálisból valóságosra vált, bár a vezető személye még alternálhat a korábbi tagintézetek vezetői között. Mindez persze eltérő értékrendek ütközésével valósul meg. Később a közös egyetemen belül tanszékeket vonhatnak össze, vagy helyezhetnek át oda, ahol arra nagyobb a fogadókészség. 2012-ben már a főiskolák integrációja volt a terítéken, ami a BSc/MSc típusú képzési szerkezet miatt nagyon is életszerű. Fenti már önálló, a hazai felsőoktatásról szóló sorozat tárgya lehetne, ami elvezetne onnan, amiről e sorozatban írok. A 2003-as állapotra egyébként is jellemző, hogy az integráció legkevésbé a K+F tevékenységet érintette, s a bevételek csupán 4-5%-a származott innen. Ez arról árulkodik, hogy bár az egyetemi csoportok a hazai pályázati rendszerekben sikeres csoportosulásnak számítanak, de az innen származó bevételek az anyaintézetek számára nem meghatározók.

Egy további dolgot is említenem kell, s ez a PhD képzés, amelyet az egyetemek szereztek meg, s amelyeken belül doktori iskolák jöttek létre. A doktori iskolák alapítása törzstagokhoz kötött, vagyis kellő létszámú MTA doktor kell, hogy a tagja legyen ahhoz, hogy az akkreditáció sikeresnek minősüljön. Mindez sokszor csak külső munkatársakkal oldható meg, hiszen – jellemzően a rendszerváltáskor – igen sok egyetem oktatói gárdájára igaz volt, hogy oktatással elfoglalt tanárainak teljesítménye ezt a nemzetközi mércét állító tudományos fokozatot nem is közelítette. Ennek következménye lett, hogy bár a hazai kutatóintézeteket kizárták az önálló doktori iskola alapításából, ugyanakkor az egyetemeken létesített doktori iskolák rászorultak a kutatóintézetek munkatársainak bevonására. Bizonytalan lépésnek tekinthető vajon ez a kutatóegyetemek létrehozása felé? Mindez persze problémák forrása is lehet, hiszen a külső munkatárs irányíthatósága sok esetben nagyon is kétséges, így konfliktusok forrásává válhat az intézet regnáló vezetésének pillanatnyi szempontjai szerint. Ilyenkor marad az a megoldás, hogy a külső munkatárs doktori iskolát vált, mert nem tetszik neki, hogy egyetemi vezetők arcpirulás nélkül tudatják vele, hogy mi legyen az ő saját véleménye.

Talán most ott tartunk, hogy többen és sokféle szerepben, itt is ott is feltűnve, valóságos képzési teljesítmény nélkül „javítják” az egyetemi statisztikát. Ragyog a virtuális kirakat. Az optimistán szemlélt jövőben viszont, a hasonló PhD képzést nyújtó intézetek közül a gyöngén teljesítők kiszelektálódása veheti kezdetét. Ma baljós távlatú a szerény ipari/mezőgazdasági innovációs igényekhez mért felsőfokú túlképzés. Nem magyarázat erre, ha más országok felsőfokú végzettjeihez viszonyított statisztikáink így kedvezőbb. A megfelelő lépéshez persze a Magyar Akkreditációs Bizottság szigorúan csak szakmai teljesítményt értékelő munkája vezethetne el, amely nem azonos a gépiesen végzett, pár teljesítménypontra alapozó, adminisztratív eszközű részminősítéseinek összegével.

Az MTA vezetése volt a következő, aki lépett, s amely a kis létszámú kutatócsoportjaira, amelyet kutatóintézeteknek nevezett nem lehetett igazán büszke. Kétségtelenül, pár tucat kutatóval dolgozó intézetben a műhelymunka nem kompetitív, másrészt az egy kutatóra eső kiszolgáló személyzet (gazdasági részlegek) eltarthatósága – főként a hazai K+F pályázati támogatásokra gondolva – reménytelen. De valószerűtlen a nemzetközi K+F pályázati rendszerekre alapozni is a magas arányú kiszolgáló háttérrel működő kutatóintézetek fennmaradását, hiszen hazánk intézeteinek többsége – előzetes teljesítménye és felszereltsége miatt – Európában nem pályázatvezetői szerepben jelenik meg, hanem résztémát megoldó kiszolgálóként. Lényeges szempont tehát, hogy pályázati pénzt csak kutató és kutatási teljesítményre alapozóan szerezhet.

Az MTA mezőgazdasági intézeteinek összevonása sokféle konfliktussal járt. A rendszerváltás utáni első próbálkozást 2006-ban Vizi E. Szilveszter idején még megakadályozta négy érintett intézet igazgatójából három összefogása. Pontosabban az Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsa (AKT) ezt követően nem támogatta a mezőgazdasági kutatóközpont létrehozását. 2008-ban viszont a parlament egyhangúan szavazta meg az akadémiai törvény módosítását, majd ehhez igazították az MTA alapszabályát. A gordiuszi csomó megoldója vagy a rásújtó kard vagy a gondolkodást dicsérően a jármot és rudat összekapcsoló szeg kihúzása, amely köré tekeredett a legendás csomó. A törvénymódosítás – vagyongazdálkodási és szervezeti kérdésekben is – teljhatalmat biztosított az elnöknek (ekkor Pálinkás József), míg az AKT tényleges jogosítványait elgyöngítette. 2011-ben így akadálytalanul sikerült tető alá hozni az összevonást, amelyet az érintett intézetekben dolgozó kutatók többsége nem üdvözölt, bár ekkorra egykedvűen tűrt. 2012. január 1-én már újnak tetsző, bár azonos valós értékű, de kevesebbek által irányított kutatóközpont jött létre. A mezőgazdasági kutatóintézetek akadémiai frakciójának integrációja egyébként a kutatói állomány tényleges beavatása nélkül zajlott. Közel a kihirdetéshez az MTA elnöke a székházban bemutatta a megbízott vezetőt, és általános eligazítást tartott, amely valamiféle tudománypolitikai ars poétikának volt betudható, és nem az új kutatóközpont kutatóinak szánt érdemi útmutatásnak. Az indoklás és jövőkép helyett hallgatott megfáradt vicceken csak a főtitkár és helyettesének válla rázkódott hevesen. Én legalább is ezt láttam pár sorral mögöttük ülve.

Az átalakítást követően az életteljesítménytől függetlenül nyugdíjazták az idős kutatók nagyobb részét (páran emeritus státuszt kaptak), és ezzel csendre intették a vékonyka réteget képező középidősöket is. A fiataloknak úgy tűnhetett, hogy valóságos távlat nyílt, bár kutatóknál korántsem a beosztás, ami ezt a képzetet jogosan keltheti. A megmaradóknak volt és van véleményük, ami többnyire anonim. Nézzük „fórumszerűen”, mikről volt tudomásuk 2012 májusában:

Iksz magánvéleményéből: Miközben az MTA ellátmánya bővült, aközben az ATK-ra ebből kevesebb jutott (~1,2 Mrd forint). Az irányító szerephez jutott martonvásári intézethez tartozó vetőmag Kft-k forgalma milliárdos nagyságrendű, vagyis a vezető szerep gazdasági okok miatt aligha kerülhetett volna máshová. Az ATK-ban a kutatókból közalkalmazottak váltak, akiknek sok vezetője van, amely rendszerben az önálló gondolkodás és cselekvés gátjai erőteljesek. A mezőgazdaságban maffiaszerűen működő pályázatbírálati rendszer alakult ki (Similis simili gaudet.), amely saját kapcsolati körben osztogatja a K+F pénzeket, miközben a nyertes pályázatok célkitűzéseinek a mezőgazdasági gyakorlathoz nincs sok köze.

Ipszilon magánvéleményéből: Az ATK gazdasági igazgatósága az SzMSz szerint 66 főt foglalkoztat, mely az összes álláshely 15%-át teszi ki. Az ügyintézés az eltérő telephely (Martonvásárhely – Budapest) miatt nehézkes. A működtetés/működés a korábbinál bonyolultabb, az ellenőrzés formái nem a mai kutatói normáknak megfelelő.

Wé magánvéleményéből: A működési szabályzat a kutatók minden tevékenységét igyekszik szabályozni, figyelmen kívül hagyva a szabadság fontosságát az eredeti célú kutatói tevékenység kibontakozásában. Az MTA vezetése kézi irányításra tért át, amelyben pár vezető – kevesek véleményére támaszkodva – egy személyben hozza a döntéseit. Az új vezetés kiemelt feladata a nyugdíjas korúak gyors eltávolítása (visszafoglalkoztatásuk is gátolt), ami az átszervezett intézetek közösségeit önérdek-érvényesítésre képtelenné teszi, pályázati esélyeit rontja. Az ATK további sorsában benne foglaltatik, hogy az MTA vezetése az ún. gördülő terv keretében a budapesti intézetek értékes telephelyeit értékesítési célból kiüríti és személyi állományát Martonvásárra helyezi át. Az innen származó pénz az MTA pillanatnyi érdekrendjében elől álló kutatási területekhez kerül. A legelső szinten persze a piramisjátéknak is van nyertese.

A fenti vélemények ellentétjei is hallhatók, sorrendben ezt az alábbiakban foglalom össze: Az agrárszakemberek általában igen pesszimistán értékelik a saját helyzetüket és többnyire a vélt sérelmeiket nagyítják fel. A vesztes pályázókra ugyancsak elmondható, hogy pályázatuk sorsában nem mérlegelik mindig józanul a saját teljesítményüket, illetve azt nem is képesek – ügykezelési korlátok miatt nem láthatnak bele – összehasonlítani a konkurens pályázatok anyagaival. Az aktuális vezető dolga, hogy éljen vezetői jogosultságával, ha ez sokak érdeksérelmére történik, akkor az intézeti kutatói fórumon kell ennek hangot adni. Természetesen ez nem megy anonim módon és nem működik érdekérvényesítésre képes, morális tartással bíró közösség nélkül. Az ún. gördülő terv életképes ötlet, értékes budapesti telephelyekről olcsóbb vidéki telephelyekre – legfőként a mezőgazdasági intézeteket – költöztetni logikus vezetői döntés, hasonlóan mint az árkülönbséget infrastruktúra javítására használni. Ez utóbbi meggyőző érv, de megvalósítása korántsem egyszerű, hiszen az akadémiai vagyon sokszor Kincstári tulajdonú környezetben foglal helyet, mint például az MTA rózsadombi két agrárintézete, vagyis olyan, mint a róka fogta csuka, bár a tanmese elfeledkezik arról, hogy a döntőbíró ez esetben mindig a közeg (víz vagy levegő?), amelyben a csata helyet kap.

A VM 2013-ban kezdett hozzá intézeteinek összevonásába és a változások éppen most történnek. A tényleges szervezők – akik gyakorlatot nem kutatásban, hanem miniszteriális adminisztrációban szereztek – sokkal nehezebb helyzetben vannak, hiszen nem csak idetartozó, hanem birtokon kívüli intézetek integrációját is felvállalták. Hogyan is néz ki ma ez ágazatokra bontva (15. ábra)?

15. ábra: A Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ (NAIK) és környezete (2014. január 1-ei állapot)

               Megjegyzések: AKI – Agrárgazdasági Kutatóintézet (Budapest); AKK – Agrár-környezettudományi Kutatóintézet; ATK – MTA Agrártudományi Kutatóközpont; ÁTI – MTA ATK Állatorvos-tudományi Intézet (Budapest); ÁTHK – NAIK Állattenyésztési, Takarmányozási és Húsipari Kutatóintézet (Herceghalom); ERTI – NAIK Erdészeti Tudományos Intézet (Sárvár); GKI – Gabonakutató Nonprofit Közhasznú Kft. (Szeged); GyKI – NAIK Gyümölcstermesztési Kutatóintézet (Érd); HAKI – NAIK Halászati Kutatóintézet (Szarvas); HÁGK (volt KÁTKI) – Haszonállat-génmegőrzési Központ (Gödöllő); ÉKI – NAIK Élelmiszer-tudományi Kutatóintézet (Budapest); MBK – NAIK Mezőgazdasági Biotechnológiai Központ (Gödöllő); MGI – NAIK Mezőgazdasági Gépesítési Intézet (Gödöllő); MI – MTA ATK Mezőgazdasági Intézet (Martonvásár); MTA – Magyar Tudományos Akadémia; MTK – Magyar Tejgazdasági Kísérleti Intézet Kft. (Mosonmagyaróvár); NÖDIK – Növényi Diverzitás Központ (Tápiószele); NI – MTA ATK Növényvédelmi Intézet (Budapest); NO – NAIK Növénytermesztési Önálló Kutatási Osztály; ÖVO – NAIK Öntözési és Vízgazdálkodási Önálló Kutatási Osztály (Szarvas); SzBK – NAIK Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet (Badacsonytomaj); TAI – MTA ATK Talajtani és Agrokémiai Intézet (Budapest); UGyK – Újfehértói Gyümölcstermesztési Kutató és Szaktanácsadó Nonprofit Közhasznú Kft. (Újfehértó); VM – Vidékfejlesztési Minisztérium; ZKI – Zöldségtermesztési Kutató Intézet Zrt. (Kecskemét); ZO – NAIK Zöldségtermesztési Önálló Kutatási Osztály.

Színkódok: barna – génbank; drapp – szőlészet/borászat; fekete – közgazdaságtan; kék – környezettudomány; lila – agrokemizálás; piros – állattenyésztés; sárga – élelmiszeripar; szürke – gépipar; zöld – növénytermesztés; türkiz zöld – mg. biotechnológia

Szegélykódok: szaggatott – fajtafenntartó telepek.

2014-re a 1467/2013 (VII.24.) Korm. határozat alapján jelentős változás következett be a VM és MNV Zrt. intézetek sorsában, amennyiben az átmenetileg MNV Zrt. kezelésében lévő mezőgazdasági intézetek jelentős része visszakerült a VM-hez. Született tehát egy elhibázott lépés. A nevezett intézetekről Gyurcsány Ferenc kormánya 2006-ban (Gráf József miniszter – ügyintéző: Benedek Fülöp) mondott le, vagyis a baloldali kormánynak nem volt ezekkel az intézetekkel távlatos terve. A történtek kritikáját illetően Ángyán József – akkor ellenzéki képviselő – tevékenysége emelhető ki, ahogyan 2007-es írásában ezt tetten érhetjük. A 15. ábra szerkezetéből láthatjuk, hogy Fazekas Sándor adminisztrációja további MNV Zrt. intézetekkel folytat egyeztető tárgyalásokat, amelyek esetleg a NAIK-hoz kerülhetnek. Nem született még határozat az egyetemeknél lévő intézetek sorsáról, amelyek közül többet is szívesen látna a VM mai vezetése a NAIK-ban. Mi változott? Talán az, hogy az előző évtizedben Európa élelmiszer-túltermeléssel küzdött és az EU nem költött mezőgazdasági termelékenységet növelő K+F pályázatok támogatására. Volt, aki úgy gondolta, hogy ez így is marad. Nem ez történt. Ma újra abba az irányba haladunk, amikor a termelés fokozása lobog minden zászlón, s ez Európában azzal társul, hogy mindez egészséges, minőségi élelmiszereket eredményezzen.

Milyen elsődleges gondolatunk támadhat? Például az, hogy az MTA tevékenysége nem követeli meg a gyakorlati hasznosságot, miközben az EU szakirányú és az OTKA pályázati rendszere nem képes eltartani az alapkutatás felé fordult, ebben a vonatkozásban túlsúlyos intézeteit. Az MTA intézetei tehát átpályáznak F+I területekre (NKTH – NFÜ – utódja) és mivel nincs érdemi kapcsolatuk a VM-mel ezt úgy tehetik, ahogyan számukra az kedvező. Pályázatot írni is egyféle, megtanulható papírmunka. A VM adminisztrációja viszont nem sokra értékeli az alapkutatási tevékenységet (a kutatói minősítés miértjét és mikéntjét sem igazán érti), így itt valóságos kutatói pályafutást befutni elsősorban egyéni ambíciók alapján lehetséges. A hazai F+I pályázati rendszerben a VM intézetek érdekérvényesítési – részvételük a bírálati folyamat során – képessége csekély, s e nélkül a szaktárca fejlesztési elképzelései (ha egyáltalán konkretizálni képes néha effélét) leválnak a hazai kutatástámogatási rendszerről, inkább pillanatnyi – illékony állagú – „direktívákhoz” igazodnak. Ez távol áll a távlatokban gondolkodó, lassan építkező kutatástól. A mezőgazdaság alkalmazott témái felé egyébként aránytalanul kevés pénz áramlik. Az egyetemi kutatóhelyeknek szerény a kapcsolatuk a VM-mel, inkább az MTA felé orientálódnak. Ennek oka az MTA doktori fokozat és az akadémikusi cím felé való kacsintgatás. Az itt végzett munka egyébként azzal a teherrel is párosul, hogy sok itt dolgozó kutató elsődleges tevékenysége az oktatás. Az MNV Zrt. ezen túlmenően semmilyen szakmai felügyeletet nem gyakorol az „intézetei felett”.

Bizonyosra vehetjük, hogy a jelenlegi állapot még átmeneti és hosszú menetelés vezet majd el a mezőgazdaság szinte minden szegmensében oda, hogy működőképes technológiatranszfer alakuljon ki, ahol a K+F+I egységei egymással arányosak. Ennek leggyöngébb része ma az innováció, amelyet hajdanán a termesztési rendszerek (KITE, IKR stb.) oldottak meg a nagyüzemek felé. Hasonló szerkezet jól jövedelmező családi gazdaságok felé is elképzelhető. Ehhez persze gazdaképzők/népfőiskolák kellenének. A központosuló rendszer minden pontja szakítópróba előtt áll, hiszen az állami irányítás és támogatás felelőssége nyilvánvalóvá válik most. Van egy nagyon is világos eltérés viszont az MTA és a VM mezőgazdasági intézeteinek pillanatnyi irányításában. Az MTA szakmai irányítását az MTA adminisztrációja által szervezett osztályok és bizottságok végzik, amelyekben tudományosan minősített szakemberek tevékenykednek. Mindezek a konkrét szakmai munkát rábízzák az intézetekre és csupán a kutatási minőség fölött őrködnek. A VM adminisztrációja viszont – tudományos minősítés nélkül – aktív irányító szerepet képzel el magának, s ebben a tevékenységében a gyors tudományalkalmazást idealizálja.

Mindezeken túlmenően azonban állami szempontból a legjelentősebb kérdés, hogy valóban több tulajdonosnak kell-e a mezőgazdasági kutatást irányítani, vagy ezen változtatni szükséges?

Darvas Béla

A teljes cikksorozat itt olvasható. A folytatás címe: Matrjoska-szindróma – arányok és aránytalanságok (K+F+I pillanatképek: No15)

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nincs kitömve állami hirdetésekkel, és nem akarjuk a Fidesznek ajándékozni nemzetstratégiai érdekből. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom