Mi születik a romokon? – Bay Zoltán Intézetek

1993-ban tetőzött a magyar ipari kutatóhálózat összeomlása. A már megrokkant intézeteket a „zártkörű” ítélethirdetés előtt amerikai szakértők dollármilliókért átvilágították, de a helyismeret nélküli játszi javaslataik még akkor sem javítottak volna a helyzetükön, ha mindezeket állami intézkedés követi. Utólag is szinte hihetetlen, hogy miként asszisztált a politika a hazai ipari K+F-hálózat széthullásához, vele együtt a hazai ipar és az önálló miniszteriális irányítás önfeladásához. 

(K+F+I pillanatképek: N^o11)

Általában egy hajdani kollégám, Szalay-Marzsó László hangját hallom, mikor az „Ezésez Géza karrieje” szóba kerül: „Valóban ilyen olcsók lennénk?” Más korokban, más helyeken erre bizonyosan más válaszok születtek volna. Itt és most azt írhatom, hogy igen, ennyire olcsók vagyunk. A bérünk, a presztízsünk, a politikai megbecsültségünk még Esésez Géza átlátszóan menedzselt arasznyiságát is alulmúlja. Tettünk vagy tehetünk-e ez ellen? Bizonyára, ez a rész szól majd ilyesmiről, s arról is, hogy az eközben felhasznált eszközök néha megítélhetők. Ok és okozat – érdemes átgondolni. Sokszor van úgy, hogy a történelmi kor ismerete nélkül lehetetlen a megértés. Szándékosan választottam visszafogottabb műfajt, mint a hazai K+F anekdotázó bemutatása. Ugyanazon lehetne keserédesen nevetgélni és azt mondani, mint 2013. május 30.-án a televízióban Csepeli György, a hajdani államtitkár, aki ebben a minőségében működés-közeli tanácsokat adott. „Bizonyos szempontból rossz tanácsokat adtam.” […] „Messziről jött ember voltam ilyen szempontból.” – összegezte korábbi önmagáról. Valóban különös látnom egy szociológus képét az NKTH 2006-os nanotechnológiai pályázathirdetésén. Ilyen a politika – vághatjuk rá – tesznek-vesznek benne ideiglenesen döntéshozói helyeken állomásozó messziről jöttek. E műsorban aztán Csepeli, mint szabadgondolkodó egyetemi tanár arról beszélt, hogy kétszáz év múlva Világköztársaság lesz és Magyarország sem lesz már.

Persze nyilatkozott ő e sorozat szempontjából figyelemreméltóan is: „A rendszerváltás húzta ki a szőnyeget a kádári középosztály alól, s mivel nem volt autonóm, képtelen volt regenerálódni. Egy része persze tovább él, jó példa erre a mai Magyar Tudományos Akadémia: tagjai anyagilag a felső középosztályhoz tartoznak, havi hatszázezret visznek haza, amiért semmit nem kell csinálniuk. És mivel nem függetlenek, féltik a pénzüket, s egyetlen szavuk sincs arra, hogy a politika az orruk előtt bombázza szét a teljes magyar felsőoktatást. Modern kádárizmus.” Hajlok afelé, hogy ezen a területen, ha másként is fogalmaznék, nem lenne más az üzenetem.

Máris túl vagyunk egy szereplőn azok közül, aki a Tarnói Gizella-féle K+F könyvben megszólalt. Ez időszakban – 1996. augusztusától 1997. februárig – a Horn-kormány irányított. Mit is mondott Csepeli 1996 októberében: „Az innováció természeténél fogva káosz-jelenség, mely lidércnyomás minden hivatalnok szemében. Az »előrelátható, kiszámítható, ellenőrizhető« bűvöletében élő állami, szervezeti ésszerűség mereven szemben áll az innovációval, melynek lételeme az előreláthatatlanság, a kiszámítatlanság és az ellenőrizhetetlenség.” Hogyan is lett ezzel a sok nézőpontból borotvaéles meglátással – ami korántsem a céltudatos innovációra jellemző, hanem a szemlélődő alapkutatásra – a 2002 és 2006 között (a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány alatt) az SzDSz-hez tartozó Informatikai és Hírközlési Minisztérium (Kovács Kálmán gépészmérnök a miniszter) politikai államtitkára, aki a KuTIT (2003-2009) mindkét formációjában „szellemi munícióval” láthatta el az NKTH-át. Az NKTH egyébként úgyszintén SzDSz-es tárcához, az Oktatási Minisztériumhoz tartozott (Magyar Bálint, egy további szociológus a miniszter). „A politika dolga a hatalom intézményeinek működtetése, a keretek biztosítása. Minél bénább a politikai elit, annál jobbak az innováció esélyei.” – olvasom itt Csepelitől. Nos, ezzel a vezetőelvvel látta el a későbbi politikai feladatát? Bénának kellett maradnia?

Kivel is vitatkozik azonban 1996-ban Csepeli? Szentgyörgyi Zsuzsa, a Magyar Tudomány szerkesztőjének gondolatát vitatja az alábbi formában: „Nem értek egyet azzal, hogy az »új gondolatok« és »új és jól eladható termékek, eljárások, rendszerek« létrejöttét állami eszközökkel kell elősegíteni.” Nos, a NAP-NANO pályázat 1,8 Mrd forintról szóló 2006-os eredményhirdetésén, nem éppen ezt tette az állam képviseletében és Boda Miklóssal (NKTH) egy asztalnál?

Viszont, ha már Szentgyörgyi Zsuzsa (villamosmérnök) szóba került rajta keresztül Latorcai Jánostól (gépészmérnök) is idézek: „…az egykori ipari miniszter kijelenti, hogy »az utolsók között vagyunk a világgazdasági versenyképességi rangsorban«, mert éppenséggel nem mindegy, hogy mégis hányan állnak mögöttünk…”. Igaz, bár az alapállítást ez nem cáfolja és érdemben ki sem egészíti. Nem véletlenül ezt emelem ki, hiszen a MÚOSZ aranytollasa 2013-ban is aktív. Például azt olvashattam mostanában tőle, hogy pár szál rózsa árából levonható az a következtetést, hogy a magyar mezőgazdaság téves úton halad: „Marad a kérdés: hogyan éri meg ily távolságokról is ideszállítani romlandó árukat? És hogyan versenyzünk mi? Öt szállal kilenc ellenében?”. Igaz, a cikk elején maga is elámul azon, hogy az Ecuadorban és Kenyában dolgozók bére milyen alacsony, de ekkor sem enged a megszokottságból. Ugye, ami jár, az jár – gondolja az érdekeit körömszakadtáig védő fogyasztó. Az ÉS vita lezárását 1997 márciusában a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége székházában rendezték, de az előzetes várakozásokkal ellentétben a politikusi érdeklődés fölöttébb szerény volt. Szekeres Imre vegyészmérnök (MSzP) mellett az értékelő szerepében megjelent Szentgyörgyi és egyes szám első személyben azt mondta, hogy a számára nem volt öröm, ő nem akarta azt, hogy a kutatók panaszkodjanak. Nyilvánvaló a szereptévesztés, hiszen a szerteágazó K+F-et aligha képviselheti/irányíthatja az, aki szerint a kutatóknak riszálnia kellene a politikusok kegyeiért (ÉS, 1997. április 4), ha előbbre szeretnének jutni. Mindeközben éppen végnapjait élte a maradék ipari K+F, vele együtt a hazai ipar, de a miniszteriális irányítás is.

Térjünk vissza az OMFB rendszerváltás utáni állapotához, amelyet a nevezett kötetben Pungor Ernő kémikus (egykori elnök) ismertet. 1996 szeptemberében azt írja: „A magyar parlament 1990. december 30-án megalkotott törvénye szerint az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság kapta meg a teljes műszaki fejlesztési keretet.” […] „Ezt az állapotot váltotta fel a Horn-kormány intézkedése, mely egyrészt az OMFB teljes keretét az Ipari Minisztérium alá rendelte, másrész az OMFB-nél keletkezett pénzeket a jövőben az éves költségvetési keret szabályai szerint kívánta felhasználtatni.”. […] „…a vegyipar, a gyógyszeripar, a műszeripar, az informatika és a járműipar kiemelt támogatást kapott, amit meg is hálált.” Ez utóbbi megjegyzés az OMFB Antall-kormány alatt kiosztott mintegy 10 Mrd forintos támogatására vonatkozott, amely Pungor cikkében (ÉS, 1996. szeptember 13) részleteiben is megtalálható.

Desifrírozom az utóbbi bekezdéseket, 1990-ben az Antall-kormány (1993-1994: Latorcai János ennek KDNP-és ipari és kereskedelmi minisztere volt) után, 1994-ben a Horn-kormány idején – sokat sejtetően – már négy ipari miniszter is dolgozott, amelyek közül 1996-ban az ipari és kereskedelmi miniszter Suchman Tamás jogászt váltotta 1997-ben Fazakas Szabolcs külkereskedő. Ő volt – úgy tűnik – az utolsó önálló ipari miniszter. Szekeres Imre az MSZP-képviselőcsoportjának vezetője volt akkortájt és a K+F ügyek érdekelték éppen. Rendszerváltáskori remények után az első súlyos csalódások kora. Pungor Ernő 22 jobbára csőd szélén álló ipari K+F helyről ír, amelyekben ekkor már csak 127 kutató dolgozott. (Máshol csak 21 intézetet sorol fel és a kutatólétszámmal kapcsolatban is erős kétségeim vannak.) Közülük egyetlen közelítette ekkor az említésre érdemes létszámot a maga 28 kutatójával, s ez a Villamosenergiaipari Kutatóintézet, ami 2011-ben dőlt be. Utolsóként a VITUKI Nonprofit Kft. felszámolásáról lehetett olvasni, ami után azt mondhatom, hogy a Pungor Ernő által 1996-ban említett 22 (valójában ebből kettő inkább mezőgazdasági érdekeltségű, bár az ott felsoroltak közül meg éppen kettő iparinak tűnik) ipari K+F helyből mára hat Kft/Zrt típusú fejlesztő társaság található meg (12. ábra). Hozzátehetem, hogy Latorcai szerint (idézi a kötetben Szentgyörgyi) 1993-ban tetőzött a magyar ipari kutatóhálózat összeomlása. A már megrokkant intézeteket egyébként a „zártkörű” ítélethirdetés előtt amerikai szakértők dollármilliókért átvilágították, de a helyismeret nélküli játszi javaslataik még akkor sem javítottak volna a helyzetükön, ha mindezeket állami intézkedés követi. Utólag is szinte hihetetlen, hogy miként asszisztált a politika a hazai ipari K+F-hálózat széthullásához, vele együtt a hazai ipar és az önálló miniszteriális irányítás önfeladásához. Ipari és kereskedelmi minisztert utoljára a Horn-kormány idején találunk. Az első Orbán-kormányban (1998) az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumból létrejött a Gazdasági Minisztérium. Az egykori Kohó- és Gépipari Minisztérium épületét éppen mostanában bontották.

12. ábra: 1996-os ipari K+F helyek mai státusza (kiindulási adatok Pungor Ernő után) Megjegyzés: a szaggatott vonallal körbevett intézetek jogutód nélkül szűntek meg; a különböző színek eltérő területeket jelölnek, közülük a zöldek mezőgazdasági érdekűek is.

Mire gondolhatott vajon az OMFB karizmatikus elnöke, miközben az ágazati kutatóintézetek addigi lepusztulását számszerűsítette, amikor az Alap pénzeivel gazdálkodni próbált, vagyis ha úgy látta jónak – és ez megtörtént – ki sem osztatta a lehetséges pályázati pénzt, vagy visszafizetési feltételekhez kötötte a támogatást. Talán törvényszerűen arra, hogy újra kellene szervezni a kor követelményeinek megfelelően az „ágazati” kutatást, hiszen az valamiféle történelmi léptékű tett lehetne. Így indulhatott el a Bay Zoltán Intézetek históriája, amelyet 1994-ben az OMFB a KMÜFA-ból támogatott (Boross-kormány), s amelyek közül az első vezető az lett, aki a megszületésénél bábáskodott. 1994 és 2001 között Pungor Ernő volt a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvány főigazgatója, majd élete végéig tudományos tanácsadója. 2007-től a kérészéletű Bay-Nano (élt 1,8 Mrd forintos NKTH-ás pályázati támogatás mellett 4 évet) igazgatója Pungor Ernő fia Pungor András, aki nanometrológiával foglalkozik. A Pungor család egyébként Pungor Ernő-díjat alapított.

Darvas Béla

A folytatás címe: Sikerjelentések, bio- és nanopoliszok, közhasznú kutató káefték (K+F+I pillanatképek: N^o12)

A teljes cikksorozat itt elérhető.