Ítélet a halálrepülők ügyében: Argentína példát mutat az egész világnak

Az argentin történelem legnagyobb szabású pere zárult le múlt szerdán. Összesen 789 bűntény elkövetésével gyanúsított, 54 vádlott ellen hoztak ítéletet egy, a világon is egyedülálló eljárás során, amely az 1976 és 1983 között tartó diktatúra emberiesség elleni bűneinek hírhedt fejezetét, az ESMA, a Haditengerészet Műszaki Főiskolájának épületében elkövetett borzalmakat tárta fel.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az 54 vádlott közül 48 személyt, az argentin hadsereg volt tagjait ítélték 8 és 25 év közötti börtönbüntetésre, illetve 29-üket életfogytiglanra, 6 embert pedig felmentettek a 2012 novemberében kezdődött perben.

Az argentin igazságszolgáltatás erőfeszítései a 8 és fél éven át kormányzó katonai junták bűneinek és a felelősség feltárásának, a történelmi igazságszolgáltatás érdekében nemcsak az amerikai kontinensnek mutatnak példát, de azoknak az európai államoknak is, amelyek ma sem kötelezték el magukat saját diktatúráik legsúlyosabb bűntényeinek felderítése és az áldozatokat megillető igazságszolgáltatás mellett.

A Tengerészet Műszaki Főiskolája ma múzeum, a tervek szerint az Igazságügyi Minisztérium is ideköltözhet; fotó forrása

A most lezárult per nemcsak nagysága révén emelkedett ki a hasonló eljárások közül, hanem az ESMA-ban elkövetett borzalmak jelentősége miatt is, ez volt ugyanis a diktatúra egyik legfontosabb titkos kínzóközpontja, ahol mintegy 5000 ember fordult meg az évek során, és alig 300-an kerültek ki élve falai közül.

A múlt heti győzelem csaknem 40 év szívós erőfeszítéseinek eredménye. Argentína ugyan a nyolcvanas években, Raúl Alfonsin megválasztása után már jó példával járt elöl, és elítélte a diktatúra legfőbb vezetőit, de az évtized végén megszavazott amnesztiatörvények után csak az új évezredben indultak meg újra az eljárások a diktatúra emberiesség elleni bűneinek feltárása érdekében. Jelenleg 449 felelős van rács mögött, 553 házi őrizetben, és több mint 400 per van folyamatban.

A jobboldali Mauricio Macri hatalomra kerülése sem hozott egyelőre jelentős változást e téren, bár az elnöknek voltak revizionista megnyilatkozásai, de az ország így is elsőként hozott ítéletet az elrabolt csecsemők vagy a baloldali ideológiák szisztematikus kiirtását célzó Condor Hadművelet ügyében is.

„Hónapokon át csak a Rolling Stones Satisfection számát hallottam, újra és újra”

A Buenos Airesben található intézményben szisztematikusan kínozták a politikai foglyokat, kiáltásaikat alig fedte el a hangos zene. Több tucat itt született csecsemőt raboltak el anyjuktól, és az illegális kivégzések közül a leghírhedtebb, a hozzátartozók számára talán legfájdalmasabb „eltűnések” közül innen indultak a „halál repülőjáratai” is.

A szerdánként szervezett „átszállítások” folyamán a rabokat, akik azt hitték, átnevelő vagy munkatáborba viszik őket, benyugtatózták, meztelenre vetkőztették, majd az éjszakai repülések során, a tenger vagy a világ legszélesebb folyótorkolata, az argentin és uruguayi főváros között fekvő Río de la Plata felett kidobták őket a gépből.

Ez volt a 3. per, amelyet az ESMA-nak szenteltek Argentínában, 800 tanút hallgattak meg, nemcsak a túlélők és fogyatkozó hozzátartozók közül nem érhették meg sokan a történelmi ítéletet, de a vádlottak közül is meghaltak tizenegyen, hármukat pedig egészségügyi okokból felmentették a részvétel alól.

Az ítélet felolvasása 4 órán át tartott, amit a tárgyalóteremben követhettek az érintettek, egy üvegfallal elválasztva a vádlottaktól, de több százan, köztük a történelmi igazságtételért évtizedek óta dolgozó aktivisták nézték a bíróság előtt felállított óriáskivetítőt is, és a televízió is közvetítette a kollektív katarzissal felérő eseményt.

Vuelos de la muerte

A régió diktatúrái közül az argentin volt az egyik legvéresebb: a becslések szerint 30 ezer személyt „eltüntetéséért” felelős, a haláljáratokkal kb. 4000 ember került hullámsírba.

Most első ízben bizonyította az igazságszolgáltatás a „halálrepülők” szisztematikus alkalmazását, ami azért volt különösen nehéz, mert túlélők hiányában, a felelősök mindig is tagadták ezek létezését, csupán néhány katona ismerte el, hogy tudott róluk, vagy részt vett a kivitelezésben. Az érintettek, áldozatok és hozzátartozóik által elvégzett, jelentős kutatómunkának köszönhető, hogy napvilágra került néhány dokumentum, és a per során a pilóták elleni vádemelés tette lehetővé a további bizonyítást. Mivel egyik vádlott sem tett beismerő vallomást, a repülési és katonai iratok, illetve az ESMA túlélőinek visszaemlékezése alapján sikerült rekonstruálni egyes epizódokat.

A per azt is lehetővé tette, hogy fény derüljön a katolikus egyház kollaborációjára, az egykori média hallgatására és együttműködésére, vagy arra, hogyan használták rabszolgamunkára is a fogva tartottakat.

Az ESMA 17 hektáron elterülő komplexumában folyt az a propagandamunka, amelynek célja épp a diktatúra „mocskos háborújának” elfedését szolgálta, azoknak a raboknak volt leginkább esélye a túlélésre, akiket ilyen céllal, fordításra, írásra, szerkesztésre tudtak fogni, vagy épp nyomdai ismereteik voltak. Mint például Victor Basterrának, aki fontos bizonyítékokat mentett ki, méghozzá alsónadrágjában az ESMÁ-ból.

Hivatalos iratokhoz fotózta a katonákat, és idővel egy példánnyal többet hívott elő a fotók közül, amiket aztán, amikor később engedélyt kapott, hogy láthassa feleségét, átadott neki. Ezek a dokumentumok képezik ma a Basterra Archívum alapját.

Gyanúsak voltunk, amikor elfogtak bennünket, de akkor is, amikor kiszabadultunk

Az ESMA-ban megvalósult perverzió, a másképp gondolkozók kiirtását célzó politikai akarattól felbátorítva, az emberi faj legaljasabb ösztöneit engedte szabadjára. És ennek a nők voltak, ha ilyen végletek között egyáltalán lehetséges árnyalatokat keresni, legkiszolgáltatottabb áldozatai. A túlélőktől tudjuk, hogy a nőket szisztematikusan megerőszakolták, ahogy egyikük, Blanca González elmondta a tárgyaláson: „csuklya volt a fejemen, miközben egy őr megerőszakolt. Utána kértem, hadd mehessek el a mosdóba. Elkísértek a mosdóba, ahol az őrök újra megerőszakoltak. Minden alkalommal, ha szerettünk volna a mosdóba menni, megerőszakoltak bennünket, ezért néhányan inkább nem mentünk többet”.

A terhes anyákat gyakran gyermekük születése másnapján ölték meg, a csecsemőket ideológiailag „korrekt” családokhoz adták, és ők csak felnőttként fedezték fel, hogy szüleik egykori gyilkosai vagy azok kollégái körében nőttek fel, miközben vér szerinti nagyszüleik és családjuk évtizedek óta keresheti őket.

De a női rabok átnevelésére akadtak „kesztyűs kézzel” megvalósított technikák is, amikor kivitték őket egy estére börtönükből, hadd lám, képesek-e civilizált, az elvártan nőies módon viselkedni a gerillatempó helyett, mielőtt elegánsabb körülmények között került sor a szexuális aktusra. Ahogy pl. Miriam Lewin újságírónő fogalmaz, akinek munkája sorsdöntő volt a történtek és a haláljáratok feltárásában, őt is, mint más túlélő társait „gyanúsnak” tekintették, amikor élve kerültek ki az ESMÁ-ból. A nőkről lényegében azt feltételezve, hogy nemcsak elárulták társaikat, de nyilván szexszel vásárolták meg életüket, „prostituálódtak” – mintha a „beleegyezés” értelmezhető lenne egy koncentrációs tábor körülményei közt.

A Május Tér Anyái és a Halál Szőke Angyala

Az áldozatok sokaságából, akárcsak a hóhérok közül, kiemelkedik néhány jelképessé vagy nemzetközileg is ismertté vált név. Például Horacio Maggioé, akinek sikerült megszöknie az ESMA-ból, ezért, miután újra elfogták, az összes rabnak, aki ismerte őt, meg kellett néznie golyókkal átlyuggatott holttestét. Vagy azé a 2 francia apácáé, akiknek testét az erős délkeleti szél a partra sodorta, miután 1977-ben megölték őket, így szolgáltatva bizonyítékot az egyik első, Franciaországban lefolyt perben a haláljáratok létezésére.

Alice Domon és Léonie Duquet bűne csak annyi volt, hogy támogatták a Nemzeti Újjászervezés Folyamata névre keresztelt diktatúra kezdete után egy évvel létrejött mozgalmat, a hamarosan világhírűvé vált Madres de Plaza de Mayo, a Május tér Anyáinak csoportját.

Az „anyák” 1977. április 30-án demonstráltak először a nevezett téren, majd kisebb szünetekkel minden héten visszatértek, olykor 24 órás demókra, hogy tiltakozzanak a bűntettek ellen, és tájékoztatást követeljenek eltűnt gyermekeik sorsáról, ezzel szabadságukat és életüket is kockáztatva. Az egyesület, amelynek azóta több leágazása is lett, a katonai junták 1983-as bukása után sem hagyott fel a mozgósítással, és fehér fejkendős, eltökéltségükben párját ritkító megmozdulásaiknak óriási szerepe volt abban, hogy Argentína, más országokkal ellentétben a történelmi igazságtétel útját választotta.

1977. december 8. és 10. között, épp negyven éve ejtették foglyul a szervezet három alapítóját – mivel a letartóztatásoknak nem volt legális kerete, és a tisztogatások titokban tartása, meg persze a rettegés fenntartása miatt a kiválasztottakat általában „elrabolták”, tanúk nélkül, fejükre csuklyát húzva cipelték őket az ESMA-ba.

A három argentin nő és a két francia apáca mellett a Santa Cruz templomban gyülekező csoport 7 másik tagjának halálában is döntő szerep jutott az Armada egyik leghírhedtebb katonájának, Antonio Astiznak. Astiz maga is úgy tett, mintha eltűnt hozzátartozóját keresné, és beépült a csoportba, majd, amikor eljött az ideje, ő jelölte meg, kit kell likvidálni: megölelte mind a tizenkettőjüket a templomi gyülekezetben. A beszámolók szerint a francia apácák még az ESMÁ-ban is aggódtak a „kis szőke fiúért”, akiről sokáig azt hitték, őt is elfogták.

Astiz egy másik nemzetközi ügyben is szerepet kapott, egyik akciója során ugyanis társaival tévedésből elfogott és megsebesített egy svéd lányt. A hamarosan szintén meggyilkolt Dagmar Hagelin elrablóját egy tanú beazonosította a svéd igazságszolgáltatásnak, miközben a franciák is mindent megtettek a 2 apáca sorsának felderítéséért.

Astiz személyazonosságára szélesebb körben a Falkland-szigeteki háború alatt derült fény, 1982-ben, ekkor publikált a hősiesen védekező hadifogolyról fotókat a brit sajtó, ahol sokan felismerhették a jellegzetes szőke profilt. De miután Margaret Thatcher megtagadta kiadatását a franciáknak, és a háború után hazakerült, a kilencvenes évekig csupán külföldön ítélték el. 1990-ben távollétében Franciaországban, 1997-ben pedig az a spanyol sztárbíró, Baltasár Garzón adott ki ellene elfogatási parancsot, akit 2012-ben spanyol kollégái pont akkor függesztenek fel majd hivatalából, amikor a konzervatív pártot illető legfontosabb korrupciós ügyben nyomoz, illetve törvényi úton próbálja kikényszeríteni a Franco-rezsim által elkövetett bűntettek feltárását.

Közben saját hazájában egészen 2003-ig kellett várni, hogy Nestor Kirchner elnöksége alatt eltöröljék az 1986-87-ben hozott amnesztia-törvényeket, és 2006-ban bíróság elé állítsák Astizt. A „szőke angyalnak” vagy „halálangyalnak” is nevezett, volt fregattkapitány, a junták emberiesség elleni bűneinek jelképes alakja a szerdán lezárult perben is a vádlottak padján ült. Az idén 66 éves férfi, akárcsak eddig, most is büszkén vállalja tetteit: „Soha nem fogok elnézést kérni, hogy megvédtem a hazámat.”

Egykori kollégái közül, néhány kivétellel szinte mindenki tartotta magát a „hallgatás paktumához”, és nem segítették a tények tisztázását. Sőt, paradox módon olyan volt katonákat is felmentettek múlt héten, akik egykor maguk hencegtek kalandjaikkal, de más bizonyíték hiányában ez nem volt elég elítélésükhöz. Egyiküket Spanyolországban tartóztatták le, miután a KLM munkatársainak mesélt hőstetteiről, másikuk az Argentin Légitársaságnál ecsetelte, hogyan kellett egykor lerugdosni a „francba egy 100 kilós kövér nőt, akire nem hatott a drog, és felébredt”, amikor ki akarták dobni a repülőből.

„Nekem a Jézuska mondja meg, kinek kell meghalnia, és ki maradhat életben”

Az ESMÁ-ban ma múzeum működik, és az egykori rabok közül többen is tartanak tárlatvezetést havonta egyszer, melynek célja, a konkrét tényeken túl a végső tanulság, a „Soha többet”, Nunca más átadása. Egyikük, Ricardo Coquet, aki csaknem két éven keresztül hallgatta minden szerdán a számokat, amelyek az „átszállításra” hívták a rabokat. Hetente negyvenet-ötvenet. Coquet tudta, hogy halál vár rájuk, mert egy nap, az ESMA egyik hírhedt tisztje, az életfogytiglanra ítélt „Tigris” Acosta szólt neki, hogy menjen új ruháért, mert a sajátja lerongyolódott. Az új ruha pedig, amit odaadtak neki, az a farmer és póló volt, amit előző nap „átszállított”, legjobb barátja viselt korábban.

Mit is jelenthet egy ilyen ítélet a túlélők számára?

„Képzeld el, milyen látni, hogy rákapcsolják a bilincset Tigris Acosta csuklójára, aki azt mondogatta nekünk: „Nekem a Jézuska mondja meg, kinek kell meghalnia, és ki maradhat életben”. „Nagyon fontos dolog történt. Ez az igazságszolgáltatás. Mert nekik igazságos tárgyalás jutott, nem kínozta meg őket senki, és a tengerbe sem dobták a testüket.”

Az egymást követő 4 katonai junta működése egy regionális projektbe illeszkedett. Ez volt a Condor Terv vagy Condor Hadművelet, amelynek elindításáról, több éves előkészítés után 1975. november 28-án döntöttek 5 dél-amerikai ország, Argentína mellett Chile, Uruguay, Paraguay és Bolívia képviselői. Brazília nem vett részt hivatalosan a projektben, de a gyakorlatban több ízben is segédkezett külföldiek elfogásában saját területén. A

 „halál internacionáléjának”

célja a politikai ellenzék, aktivisták, szakszervezeti és egyetemi mozgalmárok beazonosítása és likvidálása volt, az ezzel kapcsolatos információk megosztása és a szoros együttműködés. A kontinensen átívelő véres és kegyetlen „társadalmi átnevelési” kísérletet a felszínen nemzetközi közöny kísérte, de mint az azóta nyilvánosságra került dokumentumokból tudjuk, akadtak fontos támogatói is.

Elsősorban az Egyesült Államok, amely a kezdetektől tudott a Condor Tervről, és jelentős infrastruktúrát is nyújtott hozzá. A kommunizmus és marxizmus elleni „alternatív stratégiai” képzés a CIA-hoz köthető intézményekben, anyagi támogatás, a kódolt kommunikációt biztosító operatív központ egy amerikai katonai bázison Panamában, és az egymással megosztott információk tárolásához szükséges szerverek alkották az USA hozzájárulását a Hadművelethez.

Főleg kezdetben, Jimmy Carter hatalomra kerülésével ugyanis az amerikai adminisztráció már megpróbált fellépni az emberi jogi szempontból vitatható módszerekkel szemben, és ahogy pl. a tavaly nyilvánosságra hozott amerikai diplomáciai iratok bizonyítják, nagyon nem örültek neki, hogy az ex-külügyér Henry Kissinger 1978-as látogatása során nem győzött lelkesedni a véres kezű Videla sikeres „erőfeszítéseiért a terrorizmus elleni harcban”.

Augusto Pinochet és Henry Kissinger kézfogása 1976-ban; forrás: Chilei Külügyminisztérium, Wikipedia

A Videlával négyszemközt is találkozó Kissinger egy argentin diplomaták részvételével zajló ülésen is kifejtette, hogy „szerinte, az argentin kormány nagyon jó munkát végez a terrorista erők likvidálása érdekében” – ezzel kiváltva az amerikai nagykövet, Raúl Castro felháborodását, aki komolyan aggódott amiatt, hogy Nixon és Ford korábbi külügyminiszterének dicséretét az argentinok saját bűntetteik és egy esetleges eszkaláció igazolására használják.

Kevésbé ismert, hogy a francia kormány is titkos segítséget nyújtott az argentin rendvédelem erőinek 1959-től egészen François Mitterrand 1981-es hatalomra kerüléséig.

Miközben a francia kormányok nyilvánosan kritizálták az argentin diktatúra bűntetteit, a Francia Állandó Katonai Misszió tagjai az algériai háborúban kifejlesztett technikákat és stratégiákat – köztük a szisztematikus kínzás előnyeit – osztották meg a tanulni vágyó argentin kollégákkal.

Miközben Párizs tárt karokkal fogadta az emigrációba kényszerülőket, arról is értesítette Buenos Airest, ha a száműzöttek visszautaztak a dél-amerikai kontinensre.

Az argentin igazságszolgáltatás tavaly hozott ítéletet a Condor Terv ügyében, amelyet sajnos már nem érhetett meg a chilei Augusto Pinochet, az uruguayi Juán María Bordaberry, a bolíviai Hugo Banzer, a paraguayi Alfredo Stroessner és az argentin Rafael Videla. Közülük csupán Videlának kellett felelni tetteiért, emberiesség elleni bűnökért el is ítélték, és házi őrizetét utolsó alkalommal akkor hagyta el, amikor ebben a 16 éven át tartó, szintén történelmi perben tett vallomást. Három nappal később meghalt.

Első ízben került sor arra, hogy egy nemzeti bíróság ítélkezzen egy olyan nemzetközi összefogás felett, amely az állami terrorizmus, az ideológiai okból, politikai céllal elkövetett elnyomás és megsemmisítés bűnszövetkezetéhez adott keretet.

Felépíteni egy országot, ahol nem történhet meg többé a borzalom

A múlt szerdai ítélet nyomán több túlélő – van, aki jobb szereti, ha inkább „tanúnak” hívják – nyilatkozatából is az érződik, van ok az örömre, hiszen megvalósult az, ami végtelenül hosszú éveken át lehetetlennek tűnt. De a küzdelemnek nincs vége, hiszen ennek főleg az adhat értelmet, ha az argentin társadalomban valóban meggyökeresedik a tudás arról, hogy mindez nem történhet meg soha többet.

Ez sem lehet gyógyír az összetört életekre, nem orvosság a gyászra, nem hozza vissza az élők sorába azt a több tízezer fiatalt, akit szüleik nem láthattak megöregedni, és azokat sem, akik évtizedeken át küzdöttek az igazságért és szeretteik emlékéért, de nem érhették meg, hogy saját nemzetük elismeri az ellenük elkövetett sérelmeket.

A zseniális argentin költő, Juan Gelman is azok között van, akik már nem lehettek jelen az elmúlt évek fontos győzelmeinél. Gelman húszéves fiát, Marcelót, és annak 19 éves feleségét, María Claudiát 1976-ban fogták el, és hamarosan megölték mindkettőjüket.

Marcelo csontjait 13 évvel később találták meg egy névtelen sírban Buenos Airesben, felesége holtteste sosem került elő. A férfinak újabb 11 évet kellett várnia arra, hogy találkozzon fogságban született és életben maradt unokájával, Macarenával, de azt már nem érhette meg, hogy fiának hóhérját elítéljék, 2014-ben meghalt. Macarena azonban maga is felperes volt a „Condor perben”, és egy tudósítás szerint mosoly futott át az arcán, amikor tavaly májusban a bíróság kihirdette a 15 ex-katona ítéletét, köztük azét a uruguayi Juan Cordero Piacentiniét, aki felelős volt édesanyja és édesapja 40 évvel korábbi elrablásáért.

Dobsi Viktória

Címlapkép: Az ESMA börtönként használt Tiszti Kaszinójának homlokzatát ma az áldozatok fotója díszíti. Fotó: eldiario.es

Érdekel a külpolitika? Ha igen, kövesd a Világtérkép Facebook-oldalát!