Minden alku tárgya? Külpolitika Donald Trump kormányában

Múlt hétre nagyjából körvonalozódott, kik tölthetnek be vezető kül- és biztonságpolitikai posztokat Donald Trump kormányában. Mit jelenthet ez az amerikai külpolitika jövőjét illetően, és mit jelent majd Trump elnöksége a világ számára?

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Hirdetés

A politikán kívülről érkezett megválasztott elnök az egyik legnagyobb amerikai vállalat vezetőjét jelöli különösen fontos nemzetbiztonsági posztra. A megválasztott elnök pártja szűk szenátusi többséggel rendelkezik csak, és a meghallgatás előtt több szenátor aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy vajon a jelölt új pozíciójában az Egyesült Államok képviseletét el tudja-e választani korábbi cégének érdekeitől.

Mindez 1953-ban történt, Dwight D. Eisenhower megválasztását követően, aki Charles E. Wilsont, a General Motors elnökét választotta védelmi miniszterének. Wilson végül bejelentette, hogy eladja GM-részvényeit, de amikor a Szenátusban arról kérdezték, hogy mit tenne, ha olyan döntést kéne hoznia, ami különösen negatívan érintené korábbi vállalatát, akkor hárítani próbálta a kérdést: természetesen az amerikai érdeknek megfelelő döntést hozna, de nem tud elképzelni ilyen szituációt, ugyanis évek óta már úgy gondolta, hogy

„ami jó az országnak, az jó a General Motorsnak, és vica versa. A vállalatunk túl nagy. Jóléte együtt jár az országéval.”

Wilsont a Szenátus megerősítette pozíciójában, válasza pedig – bosszúságára, némileg pontatlanul – annak a szállóigének a formájában maradt az utókorra, miszerint „ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának”.

Több mint hatvan évvel később Donald Trump külügyminiszter-jelöltje, Rex Tillerson jóval nehezebb helyzetben van; az ExxonMobil olajvállalat év végével leköszönő vezérigazgatója ugyanis azt nehezen magyarázhatja a Szenátusnak, hogy mindig is az USA külpolitikájával egyező érdekeket képviselt. Ellenezte az Oroszországgal szembeni szankciókat, és cége a szankciók hivatalos életbe lépésekor az utolsó pillanatig együttműködött az oroszokkal.

A legfrissebb információk szerint ráadásul Tillerson személyesen szerepet vállalt egy, a Bahamákon bejegyzett amerikai-orosz offshore-leányvállalatban. Emellett az ExxonMobil szerződést kötött iraki Kurdisztán kormányával, miközben a hivatalos amerikai külpolitika ezt a bagdadi központi kormányzat aláásásaként értelmezte.

Vállalatvezetőként az „ami jó Amerikának” félmondatot nem is próbálta képviselni: az ExxonMobil globális érdekeltségekkel rendelkező multinacionális cég, vezérigazgatóként pedig – ahogy külügyes tisztviselőknek korábban magyarázta – azt kellett tennie, „ami a részvényesek számára a legjobb”.

Tillerson persze csak egyike azoknak, akik Trump formálódó kabinetjének tagjaiként meghatározhatják az Egyesült Államok külügyeit a következő években. A megválasztott elnök a kampányban sem titkolta, hogy nincs jó véleménye a professzionális politikusokról, ezért az talán nem is annyira meglepő, hogy a „cégvezetők és tábornokok kormányában” alig találunk hagyományosabb pályáról érkező (kormányzói vagy törvényhozói múlttal rendelkező) szereplőket.

Viszont Trump természetesen nem is egy Eisenhower, aki szintén a politikán kívülről érkezett, de pontosan lehetett tudni, hogy mit gondol Amerikának a világban betöltött szerepéről. Éppen ezért jelenleg még csak találgatni lehet, hogy megválasztása milyen módon hat ki Amerika külpolitikájára – a várható külpolitikai kinevezések számbavételével most erre teszünk kísérletet.

Három irányzat koalíciója

Bár távolról nézve könnyű egy kalap alá venni mindenkit, aki a trumpizmus támogatója, a külpolitikai posztok várományosai között is komoly feszültségekre és nézetkülönbségekre lehet számítani. Thomas Wright, aki a Brookings Intézet kutatójaként már korábban is próbálkozott Trump lehetséges külpolitikájának leírásával, a Foreign Policy-ban megjelent cikkében három különböző csoportról írt, ezek a következők:

1. America First

Egyrészt van maga Trump, akinek nézeteit ugyan nehéz pontosan meghatározni, mert annyi mindent (és azok ellenkezőjét is) mondott már, de van azért, amit régóta elég következetesen képvisel. Akár a kereskedelmi vagy akár védelmi kérdésekről van szó, Trump láthatóan egyféle módon néz a világra: minden azon múlik, hogy milyen üzletet lehet kötni, milyen dealeket sikerül elérni, és szerinte Amerika már jó ideje – ezt már a nyolcvanas évek végén vallotta, amikor még Japán és nem Kína felemelkedésétől kellett tartani – rossz alkukat köt.

Ha az USA „nem jól jár” a szabadkereskedelmi megállapodásokkal, akkor fel kell ezeket mondani; ha túl sokba kerül a szövetségesek védelme, akkor több pénzt kell tőlük kérni vagy pedig ideje újragondolni a szövetségeket.

Wright ezt az álláspontot a Trump által is használt „America first” kifejezéssel írja le: ez persze elég pontosan visszaadja gazdasági nacionalista nézeteit, de egyben utalás is a Charles Lindbergh nevével fémjelzett azonos nevű szervezetre, amelyik a második világháborúból való amerikai távolmaradás mellett érvelt – egészen a Pearl Harbor elleni támadásig.

Trump nem feltétlenül úgy izolacionista, ahogy a korábbi „America firster”-ek voltak. Annyiban viszont találó a(z ön-)meghatározás, hogy amit képvisel, az szembemegy azzal a külpolitikai konszenzussal, amelynek alapjait még Roosevelt, majd Truman fektettek le. Ennek hátterét többféleképpen leírták már, de lényegében arról van szó, hogy az Egyesült Államok vezető világhatalomként felelős az általa létrehozott liberális világrendért, amely 1989-ig értelemszerűen csak a nemkommunista világot érintette, majd később tovább bővült.

Bár lényegesen eltérő módon gondolkodtak a különböző elnökök Amerika globális szerepéről, ezt az alapvetést Roosevelttől Obamáig mégis mindenki elfogadta. Ebből viszont az is következik, hogy az USA-nak időnként áldozatokat kell hoznia a világrend fenntartásáért, amiket Trump értelemszerűen rossz alkuként fog fel. Más kérdés, hogy hosszú távon Amerika nem biztos, hogy rosszul jár velük.

Trump üzleti szemléletű gondolkodásából egyenesen következik az is, hogy az értékelvű szövetségi rendszerek fenntartása helyett inkább az autokrata nagyhatalmakkal való közvetlen kapcsolatban bízik.

Persze ez mindig része volt az amerikai külpolitikának, de Trumpnál ez még fontosabb szerepet kaphat, és még a szövetségesek beáldozhatóságának kérdését is felveti. Szokatlan oroszbarátsága és kezdeti konfrontatív Kína-politikája egy tőről fakad: azt nézi, hogyan „járhat jól” gazdasági értelemben Amerika – nem véletlen, hogy a Csaj Ing-ven elnökkel való történelmi telefonbeszélgetése után is tartanak attól Tajvanon, hogy Trump csak alkupozíciójának javítására használja őket.

Az „America first” nézetet képviseli Trump híres-hírhedt stratégája, a Breitbart-vezetőből kampányfőnökké vált Steve Bannon is. Bannon azonban nem külpolitikai szakember, és a republikánus külpolitikai establishmenten belül nehéz lett volna ehhez a világképhez támogatókat találni, így máshol kellett Trumpnak szövetségeseket keresni.

2. Vallásháborúzók

A második csoportot Wright „vallásháborúzókként” írja le. Ők olyan republikánusok, akik a 9/11 utáni világot elsődlegesen a radikális iszlám (vagy akár általában az iszlám) elleni létfontosságú küzdelem keretében értelmezik. Számukra Oroszország elszigetelése vagy Kína egyensúlyozása nem olyan fontos, mint a vallási alapú harc megnyerése, ez utóbbi pedig a második világháborúval vagy a hidegháborúval egyező stratégiai jelentőségű.

És bár a „terror elleni háborúval” George W. Bush is erősítette ezt a nézetet, valójában a Bush-adminisztráció tagjainak többsége kifejezetten hangsúlyozta, hogy a terrorral, és nem általában az iszlám vallással állnak háborúban.

Ebbe a csoportba sorolja Wright a visszavonult tábornokot, Michael Flynnt, aki Trump nemzetbiztonsági tanácsadója lesz. Flynn Obama alatt a katonai hírszerzés igazgatója volt, ahonnan idő előtt távoznia kellett, mert nem értett egyet az elnök Szíria-politikájával. Később a Russia Today televízióban tűnt fel szakértőként, a Twitteren pedig Trump retorikájával összhangban olyanokat posztolt, hogy a muszlimoktól való félelem racionális, és ezért jogosak a menekültek befogadásával kapcsolatos aggodalmak.

Értelemszerűen Szíriában is így az oroszokhoz közelebbi, Aszaddal megengedőbb, viszont az ellenzékétől és főleg a vallásos csoportoktól élesebben elhatárolódó politika támogatója.

A közel-keleti helyzetet tovább bonyolíthatja Trump Izraelhez való viszonya: bár az erőteljes Izrael-párti kiállás nem számit újdonságnak egyik párt részéről sem, az izraeli politika jobbszárnyához köthető új nagykövet-jelölt, David Friedman a kétállami megoldás ellenzőjének számít, amivel nem javítja (az egyébként se túl jó állapotban lévő) palesztin-izraeli békefolyamat esélyeit.

Trump ráadásul Jeruzsálembe helyezné át az amerikai nagykövetséget, ami várhatóan szintén heves ellenállást válthat ki palesztin részről.

3. Tradicionalisták

Bár Trump „America first” nézeteivel és a „politikai korrektséggel” szembemenő retorikájával egybevág az iszlámmal szembeni erőteljes fellépés, legalábbis a szavak szintjén, azt azért várhatóan el akarja kerülni, hogy az általa sokat kritizált ifjabb Bushhoz hasonlóan elnökségét túlságosan lekösse a Közel-Kelet ügye, ezért szüksége van ellenpontokra.

Wright még azt is megjegyzi, hogy sem az „America firsterek”, se a vallásháborúzók nem rendelkeznek igazán kidolgozott külpolitikai javaslatokkal, ezért az új elnök mindenképp rászorulna a hagyományosabb republikánus külpolitikai vonalat képviselő tanácsadókra.

Már aki hajlandó szerepet vállalni a Trump-adminisztrációban. A választások előtt ugyanis rengeteg, korábbi republikánus elnök mellett dolgozó külpolitikai tanácsadó írt alá különböző „Never Trump” nyílt leveleket, és bár az egyik ilyen szervezője, Elliot Cohen Trump győzelmét követően mégis azt tanácsolta, hogy akit megkeresnek, vállaljon pozíciót, a megválasztott elnök csapatának arroganciája hamar megváltoztatta a véleményét.

Ennek ellenére azért vannak, akik vállalnának munkát a Trump-adminisztrációban a hagyományos republikánus külpolitikusok közül, Wright szerint ők lehetnek az új kabinet „tradicionalistái”. A tradicionalisták széles koalíciót alkotnak; vannak köztük együttműködés-pártiak és Oroszország- vagy Kína-ellenes héják, unilateralisták és multilateralisták, de alapvetően mind a korábbi kétpárti külpolitikai konszenzus támogatói.

Mitt Romney mindenképpen ide tartozott volna, ha megkapja a külügyminiszterséget, de némi meglepetésre Wright idesorolja a két legfontosabb poszt, a külügyi és védelmi miniszteri állások várományosait: Rex Tillersont és James Mattis tábornokot is.

Egyértelműen tradicionalista Richard Haass is, a Foreign Affairs magazint is kiadó Council of Foreign Relations igazgatója, akinek a neve lehetséges külügyminszter-helyettesként került szóba (John Bolton neve mellett, aki a tradicionalista politikának annyira a héja-végletét képviseli, hogy nemcsak demokraták, hanem Rand Paul republikánus szenátor is jelezte fenntartásait, így valószínűleg őt nehezebb lenne elfogadtatni).

A tradicionalisták elsődleges célja Amerika világpolitikai szerepének megőrzése és a szövetségesi rendszer megvédése lenne. Ebből kifolyólag várhatóan mind az „America first”, mind a vallásháborúzó nézettel konfliktusba kerülnének, ugyanakkor azok egymással szemben is bizalmatlanok annyira, hogy időnként a tradicionalistákkal kénytelenek lennének összefogni.

Kérdés persze, hogy a három eléggé eltérő szemléletmód egyensúlya a gyakorlatban hogyan működik, és főleg mihez kezd ezzel a külpolitikában tapasztalatlan, de zsigerileg a nacionalista álláspont felé húzó Trump, akinek végső soron a döntéseket meg kell hoznia. Itt lehet Tillersonnak kiemelkedő szerepe.

Rex Tillerman Vlagyimir Putyinnal a Rosznyeft-ExxonMobil stratégiai partnerségéről szóló szerződés aláírásakor 2012-ben, fotó: Politico

Az orosz szál

A beszámolók szerint Trump azért választotta Tillersont, mert megfelelően erős vezetőnek tartja, aki emellett kellően pragmatikus és igazi „dealmaker”: kész bárkivel alkut kötni. Tillerson külpolitikai nézeteiről viszont még úgy is keveset tudni, hogy azt mindenki elismeri: a szóba jöhető emberek között ő rendelkezett a legnagyobb nemzetközi tárgyalási tapasztalattal. Tillerson persze eddig az ExxonMobil diplomatája volt, és kérdés, hogy az amerikai kormány képviseletéhez megfelelő-e a tapasztalata.

A legnagyobb problémát mindenképpen az orosz kapcsolat jelenti: Tillerson az olajtársasága képviseletében többször tárgyalt Putyinnal, akivel kifejezetten jó viszonyba került, sőt, még magas orosz állami kitüntetésben is részesült.

Trump Putyin-pártisága már korábban is aggodalomra adott okot (és rengeteg élcelődésre lehetőséget), a választások befolyásolását célzó orosz hekkelésekről szóló hírek pedig ezt még inkább előtérbe hozták. Mindezek ismeretében, bár fair meghallgatást ígértek, nemcsak a demokraták, hanem a hagyományosan leginkább Putyin-ellenes John McCain és Lindsey Graham republikánus szenátorok is jelezték: lesznek kérdéseik Tillersonhoz (mindketten a fegyveres erőket ellenőrző bizottság tagjai, McCain ráadásul az elnöke annak).

Ahogy a korábbi elnökjelölt, Marco Rubio is írta a Twitteren, hogy „Vlagyimir barátjának lenni” az nem olyan tulajdonság, amit egy külügyminiszternél látni szeretne.

Tillerson sorsáról végül a külügyi bizottság ajánlását követően a teljes Szenátus fog szavazni: a Szenátusban három republikánusnak kéne átállnia a kinevezés megakadályozásához, míg a külügyi bizottságban (ahol Rubio is tag) 10-9 a felállás, tehát ha a demokraták egységesen szavaznak, egyetlen republikánus átfordíthatja az eredményt, márpedig a külügyi bizottság ajánlása nélkül Tillerson esélyei jelentősen csökkennének.

Bár mind McCain, Graham és Rubio óvatosan fogalmazott, és egyikük se mondta, hogy nem szavazná meg Tillersont (a legmesszebb Graham ment, aki kijelentette, hogy a támogatás feltétele, hogy a cégvezető korábbi álláspontját felülbírálva kiálljon az Oroszország elleni szankciók meghosszabbítása mellett), a múlt hét közepére elég bizonytalannak tűnt Tillerson sorsa.

A Trump-csapat ezen a ponton váratlan segítséget kapott: a Putyinnal kezdetben jó kapcsolatot ápoló, 2008-ra azonban kifejezetten ellenséges viszonyba kerülő Bush-adminisztráció tagjai sorakoztak fel a jelölés mellett.

Mint később kiderült, Condoleezza Rice volt külügyminiszter és Robert Gates volt védelmi miniszter a kezdetektől Tillerson mellett állt, sőt, személyesen lobbiztak a jelölése mellett. Ez nem akkora meglepetés annak figyelembe vételével, hogy a két politikus Stephen Hadley volt nemzetbiztonsági tanácsadóval alapított közös tanácsadó cége, a RiceHadleyGates korábban dolgozott az ExxonMobile-nak.

Gates persze igyekezett ennek a jelentőségét csökkenteni: Tillersont már a Boy Scouts of America cserkészszövetség igazgatóságából régebb óta ismeri, és „kőkemény realistának” tartja, aki cégvezetőként lehet, hogy üzleti érdekekből barátságos volt külföldi kormányokkal, de „ettől még nem válik Putyin barátjává”.

Kiállt Tillerson mellett Dick Cheney volt alelnök is, aki személyes lobbiba kezdett többek között Rubiónál, sőt, maga George W. Bush is felhívta Bob Corkert, a külügyi bizottság republikánus elnökét, hogy támogatást gyűjtsön a miniszterjelöltnek.

A koncentrált Tillerson-párti kampány hatására jelentősen megnőtt Tillerson beiktatásának esélye, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy miért pont Tillerson jelölése mellett állt ki ilyen látványosan a hagyományos republikánus külpolitika. Egyrészt nyilván a személyes viszonyok és érdekek szerepét sem árt figyelmen kívül hagyni: végső soron Rice-ék neki dolgoztak, Cheney pedig maga is érdekelt volt az energiaiparban.

Ez azonban nem kielégítő magyarázat arra, hogy a szovjetológusként feltűnő Rice vagy a négy különböző elnöki adminisztrációt szolgáló Gates miért bízik abban, hogy Tillerson orosz kapcsolatai nem jelentenek veszélyt. Itt lehet jelentősége annak, hogy a Bush-külpolitika képviselői Tillersont egy megbízható és erőskezű diplomatának gondolják, aki megfelelő „tradicionalista” ellenpontot képviselhet a Trump-kormány kétesebb kinevezéseivel szemben.

Gates megjegyzéséből érdemes a „realistát” kiemelni: bár az ifjabb Bush külpolitikáját szokás egyértelműen a neokonzervatív mozgalom által domináltnak tekinteni, valójában a neokonok végig inkább a második vonalban voltak; befolyásuk ugyan az Irak elleni háború kezdetekor jelentősebb volt, de Bush második ciklusa során (és főképp az utolsó két évében) már a Rice és Gates által képviselt realisták voltak erősebb pozícióban.

Hogy mit jelenthet egy „realistább” Oroszország-politika? Ha Gates személyéből indulnánk ki, akkor akár azt is lehetne mondani, hogy nem feltétlenül nagyon mást, mint amit eddig láttunk. A külpolitikát azonban végső soron az elnök határozza meg, és Trump egészen biztosan máshogy látja a világot, mint Obama.

Putyin autoriter rendszere láthatóan vonzó Trumpnak, alkukra épülő politikája pedig különösen aggasztó lehet Ukrajna vagy a NATO kelet-európai jövőjének szempontjából.

Bár a magyar kormány most a politikai korrektség és az emberi jogokat hangsúlyozó (és így belügyekbe beavatkozó) külpolitika elsöprése miatt örül Trump győzelmének, lehet, hogy a végén nem pont azt kapják Trumptól, amire számítanak. Most értékesnek tűnik egy telefonhívás Trump részéről, de ha Tajvan aggódik, akkor azért Magyarországnak se lehetnek illúziói arról, hogy nem kerülhetünk-e könnyen a „beáldozható” kategóriába.

A cégvezetők és tábornokok kormánya

Önmagában persze az nem rendkívüli, hogy egy elnök a politikán kívüli világ sikeres embereit választja a kormányába, de Trump ezt egészen új szintre emelte. Az igazságügyminiszter-jelölt (Jeff Sessions) és az emlékezetes oops-pillanata dacára (vagy éppen azért) az energiaügyet megkapó Rick Perry (aki abban a négy évvel ezelőtti vitában pont ezt a minisztériumot akarta megszüntetni, csak nem jutott eszébe) kivételével az elsődleges pozíciókra szinte kivétel nélkül cégvezetők és tábornokok tölthetik be a kulcsfontosságú pozíciókat.

Ez a külpolitika alakításában további konfliktusokhoz vezethet. A civil és katonai vezetés szétválasztása nem véletlenül érzékeny kérdés az amerikai fegyveres erőknél: az elnök személyesen a hadsereg főparancsnoka, akinek közvetlen beosztottjai a vezérkari főnökök egyesített bizottságának tábornokai.

Trump kormányában három visszavonult tábornok is fontos szerepet tölthet be (Mattis és Flynn mellett a belbiztonsági miniszter John Kelly lehet), ami informálisan komplikálhatja a parancsnoki lánc megfelelő működését. Ráadásul nemcsak a katonai vezetés és a katonai háttérrel rendelkező kormánytagok között lehet hatásköri konfliktus, hanem ezek a kormánytagok egymással szemben is félthetik a befolyásukat, különösen ha éppen más külpolitikai vonalat képviselnek.

Bár David Petraeust az iraki és afganisztáni hadműveletekért is felelős Central Command élén váltó „Mad Dog” Mattis kemény mondatairól és még keményebb Irán-ellenes nézeteiről ismert, és ugyanúgy idő előtt távozott az Obama-adminisztrációból, mint Flynn, nem biztos, hogy ettől még mindenben összhangban lesznek.

A Közel-Kelet a Trump-csapat nélkül is elég zavaros terep: de mit tesz vajon majd az elnök, ha hadügyminisztere Irán ellen keményebb fellépésre buzdít, miközben a nemzetbiztonsági tanácsadó az Iránnal szövetséges szíriai kormányhoz közeledne? És mit tanácsol ekkor az a külügyminiszter, aki a szíriai kormány másik szponzorával, Putyin Oroszországával ápol jó viszonyt?

„Nem kötünk már jó üzleteket” – ez volt Donald Trump egyik sokat hangoztatott mondata a kampány során, és az eddigi kinevezések alapján a megválasztott elnök feltett szándéka, hogy az alku-központú szemléletmódot állítsa az amerikai külpolitika középpontjába, akárhogy is nézzen ki a 21. században egy „ami jó Amerikának”-típusú mondat másik fele.

A kérdés csak az, hogy mi lesz, ha kiderül: a szerteágazó amerikai külpolitika nem minden érdeke értelmezhető alkuk szempontjából, illetve, hogy a világ bizonyos részein egyszerűen nem lehet jó alkukat kötni. Ha ezt a felismerést egy visszahúzódó amerikai külpolitika követi, az minden bizonnyal problémát jelent egy amúgy sem egyszerű időszakban az általunk megismert világrend jövőjét illetően.

Tábor Áron

A szerző a CEU nemzetközi kapcsolatok szakos PhD hallgatója, jelenleg Fulbright-ösztöndíjjal vendéghallgató a Columbia Egyetemen, New Yorkban. A posztban szereplő nézetek teljes egészében a szerző sajátjai, nem reprezentálják se a Fulbright Bizottságét, se az Egyesült Államok Külügyminisztériumát.

Már megint itt van az év vége. Most itt a lehetőség, hogy úgy támogasd a munkánkat, hogy ezzel egy karácsonyi ajándékra is szert teszel. Ha előfizetsz egy évre, akkor névre szóló 2017-es Átlátszó Támogatói Kártyát küldünk. Újfajta átlátszós póló is van. Részletek itt.