A szerb-magyar zöldhatáron mindenki fizetős – így ért véget az El Camino de Balkan

Véget ért az út: a magyar újságíró sikeresen visszatért Magyarországra a zöldhatáron át, menekültek között. Tempós gyaloglás az erdőben, futás a gát mellett, kurd és szír útitársak, késes figyelők – az utolsó beszámoló az El Camino de Balkan projektről.

Előzmények:

El Camino de Balkan: Magyarkanizsán naponta legalább ezer iraki és szíriai megy keresztül

El Camino de Balkan: a belgrádi közparkok tele vannak menekültekkel

Macedónia és Szerbia határán az El Camino de Balkan

El Camino de Balkan: vonattal és busszal Skopjéba

Hangulatjelentés Gevgelijából – már Macedóniában tart az El Camino de Balkan

Indul az El Camino de Balkan – gyalogtúra Görögországtól Magyarországig a menekültek között

A nyugat-balkáni útvonal (grafika: innen)

„Magyarkanizsáról a Tiszavirág Sétaösvény vezet ki a városból. A folyó mellett, az erdőben kanyarog. Nem túl hosszú, de addig sem a horgosi országút mellett kell gyalogolni. A végétől már majdnem látszik az útkereszteződés, ahol jobbra kell fordulni Martonos felé. Vagy három kilométer egy igen jó minőségű aszfaltozott országút mellett.

A jó minőség meg a kanyarok hiánya az erre haladókat egy dologra biztosan csábítja: padlógázzal való közlekedésre. Aki elment mellettem, mind nyomta, ahogy a csövön kifért.

Már közel jártam a faluhoz, amikor három idős hölgy tekert el mellettem biciklivel.

– Jó napot kívánok – köszöntem rájuk.

Meglepődhettek, mert egy sem köszönt vissza.

– Hát ezek már magyarul is beszélnek – ennyit hallottam, ahogy a lassan távolodó csapat megbeszélte felbukkanásomat.

Már majdnem a Martonos táblánál jártam, amikor egy aranyszínűre fényezett Opel Kadett állt le mellettem. Két roma család ült benne. A férfiak elől, két asszony kisgyerekekkel hátul. A jobboldalról az egyik férfi kiszállt, és széles mozdulatokkal mutatta, üljek be, elvisznek.

– Hova gondolod, hogy beüljek. Hát tele van az az autó – mondtam.

– Jaj testvérem, hát te magyar vagy?

– Az.

– Én csak gondoltam, csinálok egy kis pénzt, de téged ingyen is elviszlek. Tivadar vagyok, – mutatkozott be.

Megköszöntem az ajánlatot. Pedig Tivadar komoly kockázatot vállalt volna, ha egy menekültet beültet az autójába. Szerbiában csak hivatalosan lehet menekülteket fuvarozni. Taxival vagy busszal. Persze keringenek a legendák délen Presevo környékén és itt is a mesés pénzeket összefuvarozókról, akiknek komoly a kockázattűrő képességük, és nem ijednek meg egy kis állami fenyegetéstől.

Itt a Vajdaságban e legendárium mindenhol felbukkanó motívuma, buszsofőr, taxis, szállodaportás, kávéház-tulajdonos, meg úgy általában mindenki által megemlített része az úgy kezdődik, hogy „na de a horgosi cigányok“, akik házakat, autókat, „motrokat“ vásárolnak, és komoly vagyont raktak össze azóta, hogy kitört a népvándorlás, és keresleti lett a piac az illegális határátlépésre.

A Martonosi Csárliban a Szövetkezeti Ház utcai frontján a  fák alatt három műanyag asztal, meg néhány szék várja a betérőket. Az egyik foglalt volt. Gyuri és Oszkár, olyan tipikus kocsmai filozófusok és politikai elemzők ültek ott. Mindenről határozott véleményük volt. A „horgosi cigányokat“ ők is emlegették házakkal, autókkal „motrokkal“ együtt.

– Az a baj tudod, hogy jönnek ezek éjszaka, és ugatnak a kutyák. Már mindenki kivan idegileg. – magyarázza Gyuri. Oszkár csak bólogat és keresi a szavakat, de mire belekezdene Gyuri már témát vált. A harmadik kört rendelik, de már alapozva érkezhettek ide. Harminc öt fok van. Beküldik a harmadikat is.

Egy busz áll meg a templom mellett. Az utasok indulnak a falun keresztül. Martonos-külsőn a Tisza gátja – nem nagyon lehet eltéveszteni – vezet Magyarország felé. A hatóság nem akar belezavarni ebbe itt sem. A menekültek csendben mennek egymás után. A helyiek megszokhatták már a látványt, senki nem reagálja le az ötven sétáló menekültet.

Nekem a telefonomat kell töltenem. Egy órát még maradok. Három után indulok a gát felé. Néhány helyi tinédzser a régi kompátkelőhöz megy fürdeni. Ők igazítanak útba.

A magas gát végeláthatatlan egyenese teljesen kihalt. Másfél kilométer után jön egy elnyújtott hosszú kanyar. A nagy csendben itt már lehet hallani, hogy valahol emberek lehetnek. A gát baloldalán az árnyékban ül egy nagyobb csapat.

– Te mit akarsz? – kérdi az egyikük.

– Magyarországra menni.

– Ki vagy?

– Magyar újságíró.

Persze ez nem túl jó pedigré errefelé. A szakállas ember gyanakodva méreget. Int a csapatnak, indulás, nekem meg odaköszön:

– Good by.

Nem kedvetlenít el a dolog. Utolsóként elindulok én is a csapattal. Vagy nyolcvanan lehetnek. Egy műanyag szatyrot cipelő fiú mellett megyek. A kissrác láthatóan nincs jól. Alig bírja az iramot, ahogy átmegyünk a gát folyó felőli oldalára, egyre jobban leszakad.

– Gyere, segítek! – ideadja a szatyrot.

Hamit tizennégy éves. Beszél angolul, és Moszulból menekült el. Az apjával van úton. Vagy ötszáz méter múlva a csapattal bekanyarodunk az erdőbe. Ekkor keveredik mellém Hamit apja, aki megköszöni, hogy segítettem, és átveszi a szatyrot.

Az ártéri erdőben az első akadály egy, a Tisza felé vezető csatorna. Szerencsére víz nincs benne, de egy meredek partoldalon kell először leereszkedni, aztán felmászni. Főleg a kisgyerekeknek és az asszonyoknak problémás ez. A gyerekeket lefelé kézről-kézre adják.

Mikor mindenki átért az erdőben, intenek, hogy üljön le mindenki. Várunk valamire. Kiderül, hogy a csapat fele iraki kurd, a másik fele meg szíriai. A kurdok, akikkel beszéltem, yezidinek mondják magukat Shingalból. Ez vagy igaz vagy nem. Még akár igaz is lehet.

Egy fiatal jóképű sráccal ülünk egymás mellett. Ő is bizalmatlan. Nem érti, mi a francot keresek itt, amikor én bármikor átmehetnék a határon elegánsan enélkül a tortúra nélkül. Aztán elkezdünk beszélgetni Kurdisztánról, kiderül, hogy hányszor jártam ott, meg ismerem a városaikat. Enyhül egy kicsit a bizalmatlanság.

– Nono vagyok – mutatkozik be a fiatal kurd, és felhúzza pólóját a jobb vállán, ahova odavarrták a nevét. Aztán a szakállas, aki „goodbyt“ mondott a találkozásunkkor, meglátja kezemben a telefont, amin éppen Nononak mutogatom a térképen, hogy hol lehetünk. Idegesen odaszól Nononak, és elveszi a telefonom.

Int a többieknek is, hogy indulás. Néhány perc gyaloglás után odaadja a telefont Nononak, de előbb kikapcsolja.

Az ártér következő csatornája, azt hiszem, ez a határ Szerbia és Magyarország között, már egy nehezebb akadály. Meredekebb, mélyebb, és víz is van benne. A csatorna alján faágakat borítottak keresztbe, így ha lassan is, de száraz lábbal át tudunk kelni rajta.

Amikor mindenki átkel, egy fiatal arab gyerek vezeti a csapatot, és őrült rohanás kezdődik. Senkinek fogalma sincs róla, miért lett ilyen sietős. Kerülgetjük a belógó ágakat, bujkálunk a keresztbe dőlt fatörzsek alatt, és gyors menetelésben „rohanunk“ az ösvényen. A Tisza csak néhány méterre.

Fogalmam sincs, mennyit mentünk így. Amikor megállunk, este hat múlt néhány perccel. Helyet talál magának mindenki. Fogalmam nincs, mire várunk. A gát vagy ötven méterre lehet. Szinte átláthatatlan. Csendben kell lennünk. A gyerekeket a legnehezebb csendre bírni. Egy magyar rendőrségi mikrobusz megy el a gáton dél felé. Az ivóvize már mindenkinek elfogyott. A férfiak lebotorkálnak a folyóhoz, és újratöltik a palackokat. Mutogatom nekik, ne igyanak a folyóvízből. Hiába. A palackok körbejárnak. Mindenki iszik.

Ülök egy fának dőlve, és próbálom összegezni, mekkora szarba keveredtem. Nagyjából összeállt a kép. Van a legidősebb szakállas arab – harmincöt körül lehet- , ő vezető, és van négy fiatalabb figyelő srác. Huszonévesek. Ők azok, akik a csoport előtt jártak, vagy ha kellett, vezették azt. Telefonon tartották a kapcsolatot. Mindegyiknél kés volt. Gondolom az autoritás manifesztálódott ebben. A főnöknél volt egy olyan behajtható kézifűrész is.

Amikor hét körül lemegy a nap, ezek öten imádkoznak. Kéz-, arc-, láb-mosás, szájöblögetés, ima.

Mindenki más csendben figyel.

Közben megjön még két másik csoport is. Kevesebben vannak, mint mi. Aztán valahonnan megérkezik egy kigyúrt kopasz fazon. Az a nyolcból ismert forma. Térd alatt véget érő gatya, fekete Adidas mez. A három csoport vezetőjével félrevonulnak. Minden vezetőnek a kezében egy papírdarab. Körbeülnek, távolabb az emberektől. Néhány perc után ideges telefonálgatás kezdődik, aztán újra tárgyalás. A kopasz is arabul beszél.

Ezen a ponton elkezdek menekülőútvonalat keresni. Fogok egy üres palackot, és jelzem Nononak, hogy lemegyek a folyóhoz vízért. Gondolom, ha gáz van, átúszom a Tiszát. Oda csak nem jönnek utánam.

A folyóhoz vezető kitaposott lejárónál az utánunk érkező csapat tizenkét embere ül a földön. Egy fiatal srác szólít meg tökéletes angolsággal. Érdeklődik ő is, mi a fenét csinálok itt, és miért. Elmondom neki is.

– Faizal vagyok – mutatkozik be. Faizal szakács volt Damaszkuszban, huszonhat  éves, és szeretne Koppenhágában tanulni, ahol a világ második legjobb vendéglátós iskolája van.

– Milyen zenét szoktál hallgatni? – teszi fel ezt az ebben a helyzetben teljesen szürreálisan hangzó kérdést. Annyira meglep vele, hogy hirtelen bedobom Deva Premalt.

– Azt nem ismerem, de én a metált szeretem. Május 15-én van a születésnapom. 14-én Isztambulban voltam Blind Guardian koncerten. Életem élménye volt.

Előhalássza a jegyét tárcájából. Aztán mellé tesz egy 1 dollárost.

– Na figyelj, ezt az egy dollárost én aláírattam azokkal, akikkel ezen az úton találkoztam, és nem akarok elfelejteni. Megtennéd, hogy aláírod.

Megteszem. Aztán óvatosan és halkan megkérdezi, hogy fizettem-e azért, hogy itt lehessek. Nem azt kérdezi, hogy mennyit, hanem hogy egyáltalán. Ekkor már világos. Itt mindenki fizetős. Nem lehet itt ingyen lófrálni.

Aztán szépen csendben kezd besötétedni. A szakállas int, indulunk. Gyorsan összekapja magát mindenki, és elindulunk észak felé a folyó mellett. Aztán a vezetők mutatják, hogy hol kell kimenni az erdőből. Még mindig a töltés jobb oldalán, de már kinn az erdőből, elkezdik hajtani az embereket. Futás, futás, mutatják. Vagy kétszáz métert futunk.

Férfiak húzzák az asszonyokat maguk mögött, gyerekek ölben. Aztán a gát tetején lévő figyelők jeleznek, mindenki fel a gátra. Futva. Már indulnék le a másik oldalon, amikor az egyik figyelő odajön.

– Hungary, go! – és mutat Szeged felé a töltésen. Ott maradok állva, miközben a másik két csapat is elfut mellettem, a kukoricás és a napraforgó tábla között egy, a gáttal párhuzamosan futó földúton indulnak ők is Gyálarét felé.

Néhány perc múlva teljesen besötétedik. Bekapcsolom a telefont, hogy nagyjából tudjam, hova kell mennem. Gyálarét egy kilométer. Már égnek az utcai lámpák. Aztán jön egy autó, reflektora már messziről látszik. Vagy húsz méterre előttem megáll, megfordul, és elindul a vissza. Egy fehér Lada Niva. A franc se érti ezt.

Néhány perc múlva újra feltűnik a reflektor a távolban. Ekkor lemegyek a gát mellé. Közel a kukoricáshoz. Ha ugyanazok jönnének vissza, akkor biztos nem baráti a szandék. Kicsit kezdek paranoiás lenni. A gát legaljából látom, hogy egy rendőrautó hajt el mellettem. Verik a port. Sietnek.

A gyálaréti buszfordulóban ér véget a kaland. Ülök a megállóban, és várom, hogy egy szegedi barátom megérkezzen egy életmentő palack vízzel. A Lada Níva ott áll a megállóval szemben.

Eddig tartott az „Út“, ami összerakta a nagy kép darabkáit, amelyekből olyan részek hiányoztak, amelyeket csak így lehetett megtudni. Shanti.

Szeged, 2015 augusztus 12.”

A projekt Facebook oldala itt elérhető

Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!

Havonta csak egy ezres: már csak 1077 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.