Véget ért az út: a magyar újságíró sikeresen visszatért Magyarországra a zöldhatáron át, menekültek között. Tempós gyaloglás az erdőben, futás a gát mellett, kurd és szír útitársak, késes figyelők – az utolsó beszámoló az El Camino de Balkan projektről.
„Magyarkanizsáról a Tiszavirág Sétaösvény vezet ki a városból. A folyó mellett, az erdőben kanyarog. Nem túl hosszú, de addig sem a horgosi országút mellett kell gyalogolni. A végétől már majdnem látszik az útkereszteződés, ahol jobbra kell fordulni Martonos felé. Vagy három kilométer egy igen jó minőségű aszfaltozott országút mellett.
A jó minőség meg a kanyarok hiánya az erre haladókat egy dologra biztosan csábítja: padlógázzal való közlekedésre. Aki elment mellettem, mind nyomta, ahogy a csövön kifért.
Már közel jártam a faluhoz, amikor három idős hölgy tekert el mellettem biciklivel.
– Jó napot kívánok – köszöntem rájuk.
Meglepődhettek, mert egy sem köszönt vissza.
– Hát ezek már magyarul is beszélnek – ennyit hallottam, ahogy a lassan távolodó csapat megbeszélte felbukkanásomat.
Már majdnem a Martonos táblánál jártam, amikor egy aranyszínűre fényezett Opel Kadett állt le mellettem. Két roma család ült benne. A férfiak elől, két asszony kisgyerekekkel hátul. A jobboldalról az egyik férfi kiszállt, és széles mozdulatokkal mutatta, üljek be, elvisznek.
– Hova gondolod, hogy beüljek. Hát tele van az az autó – mondtam.
– Jaj testvérem, hát te magyar vagy?
– Az.
– Én csak gondoltam, csinálok egy kis pénzt, de téged ingyen is elviszlek. Tivadar vagyok, – mutatkozott be.
Megköszöntem az ajánlatot. Pedig Tivadar komoly kockázatot vállalt volna, ha egy menekültet beültet az autójába. Szerbiában csak hivatalosan lehet menekülteket fuvarozni. Taxival vagy busszal. Persze keringenek a legendák délen Presevo környékén és itt is a mesés pénzeket összefuvarozókról, akiknek komoly a kockázattűrő képességük, és nem ijednek meg egy kis állami fenyegetéstől.
Itt a Vajdaságban e legendárium mindenhol felbukkanó motívuma, buszsofőr, taxis, szállodaportás, kávéház-tulajdonos, meg úgy általában mindenki által megemlített része az úgy kezdődik, hogy „na de a horgosi cigányok“, akik házakat, autókat, „motrokat“ vásárolnak, és komoly vagyont raktak össze azóta, hogy kitört a népvándorlás, és keresleti lett a piac az illegális határátlépésre.
A Martonosi Csárliban a Szövetkezeti Ház utcai frontján a fák alatt három műanyag asztal, meg néhány szék várja a betérőket. Az egyik foglalt volt. Gyuri és Oszkár, olyan tipikus kocsmai filozófusok és politikai elemzők ültek ott. Mindenről határozott véleményük volt. A „horgosi cigányokat“ ők is emlegették házakkal, autókkal „motrokkal“ együtt.
– Az a baj tudod, hogy jönnek ezek éjszaka, és ugatnak a kutyák. Már mindenki kivan idegileg. – magyarázza Gyuri. Oszkár csak bólogat és keresi a szavakat, de mire belekezdene Gyuri már témát vált. A harmadik kört rendelik, de már alapozva érkezhettek ide. Harminc öt fok van. Beküldik a harmadikat is.
Egy busz áll meg a templom mellett. Az utasok indulnak a falun keresztül. Martonos-külsőn a Tisza gátja – nem nagyon lehet eltéveszteni – vezet Magyarország felé. A hatóság nem akar belezavarni ebbe itt sem. A menekültek csendben mennek egymás után. A helyiek megszokhatták már a látványt, senki nem reagálja le az ötven sétáló menekültet.
Nekem a telefonomat kell töltenem. Egy órát még maradok. Három után indulok a gát felé. Néhány helyi tinédzser a régi kompátkelőhöz megy fürdeni. Ők igazítanak útba.
A magas gát végeláthatatlan egyenese teljesen kihalt. Másfél kilométer után jön egy elnyújtott hosszú kanyar. A nagy csendben itt már lehet hallani, hogy valahol emberek lehetnek. A gát baloldalán az árnyékban ül egy nagyobb csapat.
– Te mit akarsz? – kérdi az egyikük.
– Magyarországra menni.
– Ki vagy?
– Magyar újságíró.
Persze ez nem túl jó pedigré errefelé. A szakállas ember gyanakodva méreget. Int a csapatnak, indulás, nekem meg odaköszön:
– Good by.
Nem kedvetlenít el a dolog. Utolsóként elindulok én is a csapattal. Vagy nyolcvanan lehetnek. Egy műanyag szatyrot cipelő fiú mellett megyek. A kissrác láthatóan nincs jól. Alig bírja az iramot, ahogy átmegyünk a gát folyó felőli oldalára, egyre jobban leszakad.
– Gyere, segítek! – ideadja a szatyrot.
Hamit tizennégy éves. Beszél angolul, és Moszulból menekült el. Az apjával van úton. Vagy ötszáz méter múlva a csapattal bekanyarodunk az erdőbe. Ekkor keveredik mellém Hamit apja, aki megköszöni, hogy segítettem, és átveszi a szatyrot.
Az ártéri erdőben az első akadály egy, a Tisza felé vezető csatorna. Szerencsére víz nincs benne, de egy meredek partoldalon kell először leereszkedni, aztán felmászni. Főleg a kisgyerekeknek és az asszonyoknak problémás ez. A gyerekeket lefelé kézről-kézre adják.
Mikor mindenki átért az erdőben, intenek, hogy üljön le mindenki. Várunk valamire. Kiderül, hogy a csapat fele iraki kurd, a másik fele meg szíriai. A kurdok, akikkel beszéltem, yezidinek mondják magukat Shingalból. Ez vagy igaz vagy nem. Még akár igaz is lehet.
Egy fiatal jóképű sráccal ülünk egymás mellett. Ő is bizalmatlan. Nem érti, mi a francot keresek itt, amikor én bármikor átmehetnék a határon elegánsan enélkül a tortúra nélkül. Aztán elkezdünk beszélgetni Kurdisztánról, kiderül, hogy hányszor jártam ott, meg ismerem a városaikat. Enyhül egy kicsit a bizalmatlanság.
– Nono vagyok – mutatkozik be a fiatal kurd, és felhúzza pólóját a jobb vállán, ahova odavarrták a nevét. Aztán a szakállas, aki „goodbyt“ mondott a találkozásunkkor, meglátja kezemben a telefont, amin éppen Nononak mutogatom a térképen, hogy hol lehetünk. Idegesen odaszól Nononak, és elveszi a telefonom.
Int a többieknek is, hogy indulás. Néhány perc gyaloglás után odaadja a telefont Nononak, de előbb kikapcsolja.
Az ártér következő csatornája, azt hiszem, ez a határ Szerbia és Magyarország között, már egy nehezebb akadály. Meredekebb, mélyebb, és víz is van benne. A csatorna alján faágakat borítottak keresztbe, így ha lassan is, de száraz lábbal át tudunk kelni rajta.
Amikor mindenki átkel, egy fiatal arab gyerek vezeti a csapatot, és őrült rohanás kezdődik. Senkinek fogalma sincs róla, miért lett ilyen sietős. Kerülgetjük a belógó ágakat, bujkálunk a keresztbe dőlt fatörzsek alatt, és gyors menetelésben „rohanunk“ az ösvényen. A Tisza csak néhány méterre.
Fogalmam sincs, mennyit mentünk így. Amikor megállunk, este hat múlt néhány perccel. Helyet talál magának mindenki. Fogalmam nincs, mire várunk. A gát vagy ötven méterre lehet. Szinte átláthatatlan. Csendben kell lennünk. A gyerekeket a legnehezebb csendre bírni. Egy magyar rendőrségi mikrobusz megy el a gáton dél felé. Az ivóvize már mindenkinek elfogyott. A férfiak lebotorkálnak a folyóhoz, és újratöltik a palackokat. Mutogatom nekik, ne igyanak a folyóvízből. Hiába. A palackok körbejárnak. Mindenki iszik.
Ülök egy fának dőlve, és próbálom összegezni, mekkora szarba keveredtem. Nagyjából összeállt a kép. Van a legidősebb szakállas arab – harmincöt körül lehet- , ő vezető, és van négy fiatalabb figyelő srác. Huszonévesek. Ők azok, akik a csoport előtt jártak, vagy ha kellett, vezették azt. Telefonon tartották a kapcsolatot. Mindegyiknél kés volt. Gondolom az autoritás manifesztálódott ebben. A főnöknél volt egy olyan behajtható kézifűrész is.
Amikor hét körül lemegy a nap, ezek öten imádkoznak. Kéz-, arc-, láb-mosás, szájöblögetés, ima.
Mindenki más csendben figyel.
Közben megjön még két másik csoport is. Kevesebben vannak, mint mi. Aztán valahonnan megérkezik egy kigyúrt kopasz fazon. Az a nyolcból ismert forma. Térd alatt véget érő gatya, fekete Adidas mez. A három csoport vezetőjével félrevonulnak. Minden vezetőnek a kezében egy papírdarab. Körbeülnek, távolabb az emberektől. Néhány perc után ideges telefonálgatás kezdődik, aztán újra tárgyalás. A kopasz is arabul beszél.
Ezen a ponton elkezdek menekülőútvonalat keresni. Fogok egy üres palackot, és jelzem Nononak, hogy lemegyek a folyóhoz vízért. Gondolom, ha gáz van, átúszom a Tiszát. Oda csak nem jönnek utánam.
A folyóhoz vezető kitaposott lejárónál az utánunk érkező csapat tizenkét embere ül a földön. Egy fiatal srác szólít meg tökéletes angolsággal. Érdeklődik ő is, mi a fenét csinálok itt, és miért. Elmondom neki is.
– Faizal vagyok – mutatkozik be. Faizal szakács volt Damaszkuszban, huszonhat éves, és szeretne Koppenhágában tanulni, ahol a világ második legjobb vendéglátós iskolája van.
– Milyen zenét szoktál hallgatni? – teszi fel ezt az ebben a helyzetben teljesen szürreálisan hangzó kérdést. Annyira meglep vele, hogy hirtelen bedobom Deva Premalt.
– Azt nem ismerem, de én a metált szeretem. Május 15-én van a születésnapom. 14-én Isztambulban voltam Blind Guardian koncerten. Életem élménye volt.
Előhalássza a jegyét tárcájából. Aztán mellé tesz egy 1 dollárost.
– Na figyelj, ezt az egy dollárost én aláírattam azokkal, akikkel ezen az úton találkoztam, és nem akarok elfelejteni. Megtennéd, hogy aláírod.
Megteszem. Aztán óvatosan és halkan megkérdezi, hogy fizettem-e azért, hogy itt lehessek. Nem azt kérdezi, hogy mennyit, hanem hogy egyáltalán. Ekkor már világos. Itt mindenki fizetős. Nem lehet itt ingyen lófrálni.
Aztán szépen csendben kezd besötétedni. A szakállas int, indulunk. Gyorsan összekapja magát mindenki, és elindulunk észak felé a folyó mellett. Aztán a vezetők mutatják, hogy hol kell kimenni az erdőből. Még mindig a töltés jobb oldalán, de már kinn az erdőből, elkezdik hajtani az embereket. Futás, futás, mutatják. Vagy kétszáz métert futunk.
Férfiak húzzák az asszonyokat maguk mögött, gyerekek ölben. Aztán a gát tetején lévő figyelők jeleznek, mindenki fel a gátra. Futva. Már indulnék le a másik oldalon, amikor az egyik figyelő odajön.
– Hungary, go! – és mutat Szeged felé a töltésen. Ott maradok állva, miközben a másik két csapat is elfut mellettem, a kukoricás és a napraforgó tábla között egy, a gáttal párhuzamosan futó földúton indulnak ők is Gyálarét felé.
Néhány perc múlva teljesen besötétedik. Bekapcsolom a telefont, hogy nagyjából tudjam, hova kell mennem. Gyálarét egy kilométer. Már égnek az utcai lámpák. Aztán jön egy autó, reflektora már messziről látszik. Vagy húsz méterre előttem megáll, megfordul, és elindul a vissza. Egy fehér Lada Niva. A franc se érti ezt.
Néhány perc múlva újra feltűnik a reflektor a távolban. Ekkor lemegyek a gát mellé. Közel a kukoricáshoz. Ha ugyanazok jönnének vissza, akkor biztos nem baráti a szandék. Kicsit kezdek paranoiás lenni. A gát legaljából látom, hogy egy rendőrautó hajt el mellettem. Verik a port. Sietnek.
A gyálaréti buszfordulóban ér véget a kaland. Ülök a megállóban, és várom, hogy egy szegedi barátom megérkezzen egy életmentő palack vízzel. A Lada Níva ott áll a megállóval szemben.
Eddig tartott az „Út“, ami összerakta a nagy kép darabkáit, amelyekből olyan részek hiányoztak, amelyeket csak így lehetett megtudni. Shanti.
Fizess elő az Átlátszóra, hogy még sok ilyen cikket írhassunk!
Havonta csak egy ezres: már csak 1077 új előfizetőre van szükségünk
ahhoz, hogy az alaptevékenységünk közösségi finanszírozású legyen. Tudnivalók itt.
Megosztás
Nélküled nincsenek sztorik.
Átutalás
PayPal
Így is támogathatsz
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!
Belföld
Külföld
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
Bankszámlaszám: 12011265-01425189-00100001 Bank neve: Raiffeisen Bank
Számlatulajdonos: Átlátszónet Alapítvány
1084 Budapest, Déri Miksa utca 10.
IBAN (EUR): HU36120112650142518900400002 IBAN (USD): HU36120112650142518900500009 SWIFT: UBRTHUHB Bank neve és címe: Raiffeisen Bank
(H-1133 Budapest, Váci út 116-118.)
Támogasd a munkánkat az Átlátszónet Alapítványnak küldött PayPal adománnyal! Köszönjük.
Ha van bankkártyád, akkor pár kattintással gyorsan tudsz rendszeres vagy egyszeri támogatást beállítani nekünk az adjukossze.hu oldalán.
Postai befizetéssel
Postai befizetéssel is tudsz minket támogatni, amihez „sárga csekket” küldünk. Add meg a postacímedet, és már repül is a csekk.
Havi előfizetés a Patreonon
Néző, Szurkoló, B-közép és VIP-páholy kategóriás Átlátszó-előfizetések között válogathatsz a Patreonon.
Benevity rendszerén keresztül
Bárhol is dolgozol a világban, ha a munkáltatód lehetőséget ad arra, hogy adott összeget felajánlj egy nonprofit szervezetnek, akkor ne feledd, a Benevity-n keresztül az Átlátszónet Alapítvány is ajánlható.
SZJA 1% felajánlásával
Ha az 1 százalékodat az Átlátszó céljaira, projektjeire kívánod felajánlani, a személyi jövedelemadó bevallásodban az Átlátszónet Alapítvány adószámát tüntesd fel: 18516641-1-42
Négymillió forintos uniós bírság és 70 millió forintos uniós visszatérítési szankció kiszabása után nyomozás indult a sokat vitatott érdi óvodaépítések...
A minap írtunk arról, hogy a megjelent ellenzéki programvázlatban a romák helyzetével foglalkozó részt sikerült egy gazdag indiai családról készült,...
Komposztáló üzemet akart építeni Pátyon Soltész Miklós államtitkár fiának cége, de végül a fideszes polgármester jegyzője akadályozta meg a beruházás...
Támogasd a munkánkat banki átutalással. Az adományokat az Átlátszónet Alapítvány számlájára utalhatod. Az utalás közleményébe írd: „Adomány”, köszönjük!