Izrael vs. Palesztina: a befejezés forgatókönyvei

A Gázai övezetben több lakónegyed is a földdel lett egyenlő, ahogyan az izraeli szárazföldi offenzíva megkezdte a föld alatt futó alagutak fölszámolását, kialakítva egy „ütköző zónát” az izraeli állampolgárok és a palesztin milíciák rakétái között. Az ütköző zóna a Gázai Övezet 44 százalékát érinti – emberek százezrei váltak hajléktalanná. A kérdés azonban, ha a humanitáriánus katasztrófától eltekintünk, hogy zárulhat-e, és, ha igen, milyen megoldásokkal a palesztin-izraeli konfliktus.

Abban minden politikai elemző egyetért, hogy a konfliktusnak három lehetséges megoldása van. Mindhármat elképesztően  nehéz megvalósítani és csak az egyik tekinthető békésnek és járhatónak. Az idő azonban a diplomáciai megoldások ellen dolgozik. Vegyük most számba, melyek azok az elképzelések, melyek kivezetnék a két népet az évtizedek óta tartó krízisből.

84%

Év végéig még

16 613 194 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az egyik fél teljes megsemmisítése

Mielőtt a kedves olvasó azt gondolná, hogy egy ilyen elképzelés 2014-ben egyszerűen nem lehet napirenden a világon, el kell keserítenem: Mind Izraelben, mind a palesztinok között is szép nagy rajongói tábora van a népirtásnak. A palesztinok között elsősorban az iszlamista szervezetek, mint a Hamász, az Iszlám Dzsihád a felkent prófétája a „halott zsidó a jó zsidó” elvnek, tulajdonképpen ezek a szervezetek arra az elképzelésre hozták létre magukat, hogy a zsidókat megsemmisítsék. A palesztin verzió szerint Izrael államot felváltaná Palesztina, a zsidókat kizárnák a politikai életből, nagy részüket elüldöznék és/vagy megölnék, a maradéknak pedig plusz adót kellene fizetnie azért, hogy „muszlim” területen élhessen.

Az izraeli szélsőséges verzió szerint, mely főleg a ciszjordániai telepesek között dívik, Izrael bekebelezné Ciszjordániát és a Gázai Övezetet és egy Dél-Afrika jellegű  apartheid államot hozna létre másodrangú palesztin állampolgárokkal. Már azokkal, akiket nem üldöztek ki a határokon kívülre.

Az egy államos megoldás

Az elképzelés, ahogyan a neve is mutatja azt jelentené, hogy felszámolják a határokat mind Ciszjordánia, mind a Gázai Övezet között és létrehoznak egy plurális államot. Mind a palesztin, mind az izraeli oldalon azonban kevesen hisznek ennek a megvalósításában, elsősorban a palesztinok demográfiai sajátosságai miatt. A palesztinok ugyanis egy évtizeden belül többen lesznek, mint az izraeliek, a többségi arab társadalom pedig vagy bosszúból vagy kulturális indíttatásból (v.ö. kultúrák harca) egészen biztosan az alapjaitól számolná fel mindazt, ami Izraelt a „zsidó államá” teszi. Ezer év üldöztetése és rengeteg megvívott háború után a zsidóság egészen biztosan nem hagyná, hogy kisebbséggé váljon egy olyan kultúrában, melyet ellenségesnek és idegennek tekint.

Az egy államos megoldást az is ellehetetleníti, hogy Izrael állam létrejöttétől kezdve körülbelül hétmillió palesztin él az országhatárokon kívül, megfosztva a hazatérés jogától. Ha ezek a palesztinok mind hazatérnének, Izrael zsidósága azt venné észre, hogy egyik napról a másikra került kisebbségbe a saját államában.

A két államos megoldás

Ez azt jelentené, hogy mind az izraelieknek, mind a palesztinoknak saját államuk lehetne. Ez az elképzelés a leginkább támogatott, a politikai elemzők szerint ez hozhatna tartós békét a két nemzet között. Csakhogy a jelenlegi politikai helyzetben ez az elképzelés gyakorlatilag megvalósíthatatlannak tűnik. Hogy miért? Mert mindkét félnek saját elképzelése van a dologról, az álláspontok pedig az elmúlt harminc évben (Az osló-i konferencia csúfos kudarca után) semmiben sem közeledtek.

A töréspontok a következők: Jeruzsálem kérdése, Ciszjordánia kérdése és a legfontosabb: Izrael állam biztonságának a kérdése.

Mind a palesztinok, mind az izraeliek Jeruzsálemet tekintik fővárosuknak, habár Izrael kormányzati szervei főleg Tel-Avivban talalhatóak. A város mindhárom (zsidó-keresztény-arab) kultúrkörben is szent helynek tekintett, melyet vallási okokból sem lehetséges feladni. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az elmúlt évtizedben izraeli telepesek körbeépítették a várost, drasztikusan belenyúlva a népesség összetételébe. Kizárt, hogy Izrael feladná Jeruzsálemet – a Fatáhnak, pedig mely a kétoldalú tárgyalásokat vezeti, egyszerűen nincs akkora befolyása, hogy Jeruzsálem elveszítését le tudná nyomni a palesztinok torkán, pláne úgy, hogy az elmúlt tíz évben érdemi diplomáciai eredményt nem tudott felmutatni.

Sem a telepek építését nem sikerült leállítani Ciszjordániában illetve Jeruzsálem körül, sem a hazatérés jogát nem sikerült kiharcolni. Ellentétben azzal a képpel, melyet a Fatáhról a magyar sajtó megrajzolt, a valóság az, hogy a Hamász és a szélsőséges iszlamisták felemelkedésében döntő szerepet játszott a Fatáh impotenciája Izraellel szemben. 2011-ben, hogy a maradék tekintélyét megőrizze, Abbász egyoldalúan kérte Palesztina felvételét az ENSZ-be. Az egységkormány létrejötte is ennek tudható be: a Fatáhnak ugyanolyan érdeke volt felvenni a Hamászt a kormányba, mint a minden oldalról megszorongatott terrorszervezetnek belemenni a politikai alkuba. A Fatáh minden egyes diplomáciai kudarca ugyanis csak növeli a szélsőségesek „nincs értelme tárgyalni, mert a zsidók semmit sem tartanak be” szlogenje alatt gyűlő népes táborát. Az egységkormányban legalább belülről tudják kezelni ezt a problémát, anélkül, hogy további támogatókat veszítenének. Annak az esélye azonban, hogy a Fatah is vissza fog térni a fegyveres harcokhoz igen jelentős: ha diplomáciával nem tudnak eredményt felmutatni, robbantaniuk kell, hogy jelezzék a támogatóik és a palesztinok felé, hogy valóban az ő érdekeiket képviselik.

Ciszjordániával az a probléma, hogy nincs megegyezés abban a tekintetben, hol is kellene meghúzni a határokat. Erőszakos izraeli telepépítések zajlanak a területen, folyamatosan átalakítva a palesztin-izraeli határokat. Ezt mondjuk lehetne orvosolni, területcserékkel, de itt a legkomolyabb ellenfél az idő. Minél tovább maradnak az izraeli telepesek, annál nehezebb lesz visszaszolgáltatni a kisajátított földjeiket.

A harmadik kérdés egy független palesztin állam esetében természetesen Izrael biztonsága.

Izrael teljes joggal tart attól, hogy, ha egy Hamász vagy egy politikailag azonos szervezet megkapná Ciszjordániát, arra használná, hogy onnan támadja Izraelt, ráadásul modern fegyverekkel, melyekhez jelenleg a blokád miatt nem jut hozzá. Ez csak azzal lenne elkerülhető, ha cserébe a saját államért a palesztinok belemennének abba, hogy államuk demilitarizált övezet legyen, akár külföldi békefenntartókkal.

Ebbe értelemszerűen ennyi év katonai elnyomása után a palesztinok egy jelentős része nem szívesen menne bele.

A tárgyalások azonban nem indulhatnak újra, amíg 1,6 millió ember felett egy olyan szervezet uralkodik, mely alapító okiratában Izrael eltörlésére esküdött fel. Az izraeli médiában több olyan vélemény cikket is lehet olvasni, mely a Gázai övezet pacifikációjának forgatókönyveit vázolja fel – már egyiptomi békefenntartók lehetséges behívásáról is hallani a Gázai Övezetben. Az infrastruktúra teljes megsemmisítésével abban reménykednek, hogy ez szül akkora feszültséget a lakosság körében, hogy megbuktassa a Hamászt és a „totális háború” doktrínáját, mely semmi máshoz nem vezet, csupán a lakosság aránytalan szenvedéséhez.

Akárhogyan is: a szárazföldi offenzíva hamarosan le fog ketyegni, kitisztul a kép, és láthatóvá válik, hogy Izrael sikeresen avatkozott-e be állampolgárainak védelme érdekében.

A Hamász felszámolása után a tárgyalásokat azonnal meg kell kezdeni, diplomáciai eredményekhez juttatni a Fatáhot, hogy el tudjon határolódni a Hamásztól és lépéseket tenni, mindkét fél által elfogadott „útitervet” kidolgozni az egyetlen tartható „két államos” megoldás felé.

Ha a hadművelet után néhány hónappal a rakétázások újrakezdődnek, és a Hamász lesz a Gázai Övezetben továbbra is a meghatározó politikai erő, akkor Izrael nagyon nehezen fogja tudni lemosni magáról, hogy a jelenlegi hadművelet nem volt több, mint etnikai tisztogatás.

JÁSZBERÉNYI SÁNDOR (KAIRÓ)