VIP-vendégként ültük végig a családpárti konferenciát, és végtelenül elszomorodtunk II.

A Családok Budapesti Világtalálkozójának harmadik napja legalább olyan mozgalmasra sikerült, mint az első kettő. Beleláthattunk abba, hogy milyen az, amikor az abortuszellenes – családpárti mozgalom ellenségképet kreál magának, és milyen az, amikor szeretnének megújulni. Beszámoló a harmadik napról.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az első két napról szóló beszámolót itt olvashatják.

A harmadik nap mentálisan fáradtan érkeztünk meg a Várkert Bazárhoz, ahol a One Of Us Életvédő Fórumot tartották. Ezzel párhuzamosan folyt a World Congress of Families, aminek utóbbi szervezői nagyon nem örültek, érezhetően kevesebben is voltak a Kongresszusi Központban a nap későbbi részében, talán pont a konkurens rendezvény miatt.

A Bazár gyönyörűen ki lett rittyentve, a konferenciateremben élvezetes lehet bármilyen témában előadásokat hallgatni, és nem voltunk híján az ingyen frissítőknek sem. Információink szerint a három nap rendezvényeit (és a vasárnapi utcai gyermeknapot) teljes egészében közpénzből finanszírozták, ennek ügyében közérdekű adatigényléssel fordultunk az Emberi Erőforrások Minisztériumához.

Az Életvédő Fórum előtt egy tiltakozást is láthattunk, “Anyaszomorítók”-feliratú molinót húztak ki feministák a Bazár tetejére. Az intézkedő rendőrök sokáig vakarták a fejüket, mivel ehhez a tüntetőknek minden joguk megvolt, ráadásul egy dokumentumfilmet is forgattak franciák a helyszínen (részben a tüntetésről), így kellett hozzá pár óra, hogy a Bazár biztonsági őrei leszedessék az erőszakosan lengedező lepedőket.

Az Életvédő Fórum első magyar felszólalója Rétvári Bence államtitkár, miniszterhelyettes volt, aki azzal nyitott, hogy ma a világban vannak tiltott témák, tiltott szavak, de ők bátor emberek, és kimondják ezeket. Érdekes a bátorságot hallani attól a kormánytól, akik szabályosan menekülnek az interjúk elől, akik lejárató kampányokat indítanak akárki ellen, és akik hetedik éve cinizmussal válaszolnak a kérdésekre.

Az államtitkár kitért arra is, hogy példát vehetnénk a szír menekültekről. Hiszen Libanonban rossz körülmények között él két és fél millió menekült, és még ők is képesek voltak kétszázezer gyereket megszülni.

A rendezvény minden bizonnyal legerősebb pontja azonban a felszólalásokat követő panelbeszélgetés volt. Marguerite Peeters és Alberto Barcena itt olyan pusztító erejű összeesküvés-elméleteket hoztak össze, hogy Molnár F. Árpád nem fért volna oda az asztalhoz. Peeters közel fél órát töltött el a szabadkőművesek és a globális kormányzás összekapcsoládását taglalva, majd jött Barcena, aki szerint a világban található progresszivitás a szabadkőművesektől fakad, akik ezzel a halálkultúrával akarják elpusztítani a normális embereket. (A halál kultúrájáról először szélesebb körben II. János Pál írt 1993-as Evangelium vitae enciklikájában.) Barcena felemlegette, hogy az amerikai Woodrow Wilson elnök “luciferi elszántsággal képviselte a szabadkőműves érdekeket” a Nagy Háború utáni béketérgyalásokon. Ezeknek az érdekeknek van alárendelve szerintük az ENSZ is, amely “pantheizmust és szinkretizmust hirdet”. Peeters nem habozott gyorsan hozzátenni:

“a leninizmus és a szabadkőművesség mozgatja azt a liberális világképet ma, amit meg kell állítani.”

Peeters – aki a szcéna egyik ismert ideológusa – megszólalásait önmagukban ki lehet nevetni, viszont elég komoly akadályokat gördít a mondandójával a globalizmus releváns kritikája elé. Ha a fősodorba eljut a szabadkőművesekkel terhelt eszmefuttatása, az szinte lehetetlenné teszi a globális kormányzás alternatíváinak felvázolását, hiszen mindenki zakkantnak fogja elkönyvelni magában az ezzel próbálkozókat. Barcena ezzel szemben csak simán megszegte a Trópusi vihar című filmből ismert örök igazságot, miszerint “sose szabad fullba nyomni a kretént”.

A gyíkemberek kerekasztala után Todd Huizinga következett. Az ő előadását izgatottan várták amerikai munkatársaim is, hiszen amit ő mond, az tisztán politikai filozófia, és kijelölheti az irányvonalat is későbbre. Tapasztalt diplomata, a gondolatait koherensen adta elő. Kritikáját a posztmodernizmussal és relativizmussal szemben vezette fel, amik elvetik az objektív igazságot, márpedig a rend és szabadság enélkül nem képzelhető el. A politikai korrektség mellett keményen ostorozta az identitás-politikát is. (Ennek Európában elsősorban szélsőjobboldali értelmezése van, Huizinga itt az önmeghatározás szabadságát értette alatta.)

A táboron belül messze nincs egyetértés sokszor definíciókban sem, láthatólag a pro-life (újabban pro-natalist, vagyis születéspárti) kultúra kisebb, egymást sokszor kizáró csoportok összessége.

A rendezvények alatt magánbeszélgetések során több, a kormányzatban és az egyházakban tisztséget betöltő személy fejezte ki elégedetlenségét, miszerint a rendezvény értékeivel nem tud azonosulni, és csak kötelességből vagy megtévesztettség okán jött el.

Míg Huizinga kikelt az emberi jogok ellen (a liberális véleménydiktatúrával azonosítva azokat), addig a WCF tagjai és szimpatizánsai pont, hogy a maguk oldalára akarják állítani azokat, hiszen számos alapjogi dokumentumból meg tudják támogatni a saját elképzeléseiket. Ezzel együtt Huizinga egy agresszív képet vetített előre, áttételesen harcba hívta a közösségét a relativisták ellen, akik szerinte mind az erőszakból merítik a politikai erejüket, Mao Ce-Tung híres idézete nyomán: “a politikai hatalom a puskacsőből nő ki”.

A beszéd után átmentünk a WCF végső panelbeszélgetéseit megtekinteni. Itt Mike Donnelly kifejezetten jó előadást tartott az otthontanításról, utána pedig Beneda Attila helyettes államtitkár következett, aki annyira feszengett a témában, hogy már meg is sajnáltuk. Mivel Balog Zoltán az előző nap külön kiemelte, hogy Magyarországon kötelező óvodai ellátás van, és 16 éves korig szankciókkal szabályozott tankötelezettség az irányadó az országban,

Benedának elég komoly logikai Rittbergert kellett ugrania, hogy se magából, se a főnökéből ne csináljon hülyét. Nem sikerült.

A rendezvényt záró plenáris felszólalások során egy közös nyilatkozatot fogadtak el, illetve megköszönték a kormánynak a támogatást. Ekkor néhány idős hölgy vezetésével állótapsot kapott Orbán Viktor, aki amúgy ott sem volt.

Mire jutottunk?

A WCF-en érezhető volt az igény, hogy irányvonalat váltsanak. A plenáris beszédek többségében utaltak arra, hogy ideje építkezni a kritika helyett. Ezt még a liberalizmust diktatórikus ideológiának nevező grúz felszólaló is említette. Egyre gyakrabban előjön, hogy ők nem abortuszellenesek, hanem születés- és családpártiak. A pozitív csomagolás igénye információink szerint abból fakad, hogy a szervezet tevékenységét gyűlöletkeltőnek nevező újságcikkek és jelentések komoly hatást fejtettek ki a WCF és testvérszervezeteinek vezetőire. A Human Rights Campaign 2014-ben kezdődő, WCF-et és hasonló szervezeteket feltáró tevékenysége ilyen módon akár eredményesnek is nevezhető.

Mindazonáltal érdekes volt látni, hogyan próbáltak egyes felszólalók ellenségképet kreálni a közösség számára. Ebben az egyik oldalról felállították azt a képet, miszerint ők az objektív igazság letéteményesei, ezért joguk van a küzdelemhez bármilyen módon. A másik oldalról démonizálták a szembenállókat félinformációk, vagy tiszta hazugságok alapján. Egy ausztrál felszólaló egészen odáig ment, hogy az abortuszpártiak meggyőződése abból fakad szerinte, hogy ők mind gyűlölik a gyerekeket. Ez a felszólaló mondjuk a kereszténység elleni támadásnak aposztrofált három, a Twitteren megjelent melegpárti véleményt is, szóval illik kritikával kezelni a mondandóját.

És itt el is érkeztünk az egész rendezvénysorozat legérdekesebb motívumához. Képzeljünk el sok tucat öltönyös, ötvenéves fehér férfit, akiknek van pénzük nemzetközi utazásokra is, a társadalom felső rétegeibe tartoznak mind vagyon, mind kapcsolatok terén, és képzeljük el azt, ahogy ők elmondják, hogy

elnyomás alatt állnak.

Azt a tényt, hogy más embereknek más a véleménye, a személyük elleni támadásnak fogják fel. Ugyanabba a kategóriába sorolják magukat, ahol a valóban üldözöttek is vannak. Erre a jelenségre utaltunk az előző cikkben is, de igazából az Életvédő Fórum alapján teljesedett ki a kép. Ami számunkra felfoghatatlan (és itt bejön a párhuzamos valóságok kérdése is), hogy ők ezt úgy hozzák össze, hogy a politikai napirendjük arról szól, hogy más, általuk nem kedvelt embercsoportoktól hogyan vonják meg bizonyos alapjogaikat.

A tanulság a harmadik nap alapján is az, hogy nincs tanulság. Ameddig ennyire áttörhetetlen falak vannak köztünk, nehéz lesz akárhová eljutni. A pozitív fejlemény, hogy legalább nyomokban látni azt, hogy lehet beszélni majd egyszer, ha lassan kialakul egy közös szókészlet. Addig lapátot a kézbe, kedves honvéd, nem elég mély még az árok.

Kis György Márk