Történetek a munkásosztály lázadásairól

A Working Class History nevű projekt/könyv kissé zavarba ejtő, noha a címe és alcíme a engem annyira megragadott, hogy a könyvhéten elsőként került a szatyromba. Furcsa mű, mert a struktúrája inkább egy kalendáriumra hajaz (valójában az is), noha a kronológiája is sajátos: az év minden egyes napjára, időrendben jut két kis történet, hír (avagy a honlapon bejegyzés) – esetleg némi megjegyzéssel, például hogy olvassuk el Marx Tőkéjét –, azaz egy történelmi esemény ismertetése, a legritkább esetben értelmezéssel. 

Ám, hogy egy-egy napra mely két sztori jut, az teljesen esetleges. Főképpen a 19. és 20. századból, hiszen ekkor volt a munkásosztály a történelem színpadának főszereplője. Előtte szinte mindenki paraszt, katona vagy az elit része volt, ma a munkásosztály mint olyan szét van verve vagy esve, kollektív tudatuk szinte sehol sincs. A szakszervezetek pedig többnyire olyan szervilisen szolgálják ki a hatalmat, a munkaadókat, hogy a mi iparkamaránk elnöke, Parragh László se különben. 

Az eredetileg 2020-ban megjelent angol nyelvű eredetinek nincsenek feltüntetve a szerkesztői, szerzői, és csak Noam Chomsky nyúlfarknyi előszava jelezné az irányt, bár a többnyire ultra-ultra oldalakon álló, majd’ százéves nyelvészen nehéz elmenni (én például emlékszem szerb-, illetve Milošević-szimpátiájára is, csak hogy bemutasson az USA-nak).

Chomsky valahol a baloldalon áll, libertánius szocialista, anarchista szindikalista meg még sok minden, és a kötetet, valamint az alapos névmutatót átpörgetve rögtön látjuk: igen, ez a munkásosztály története, de nem ideológiai szempontból, hanem olyan történetek kerülnek elő, amikor a munkások fellázadtak munkaadóik, a hatalom ellen, kialakultak a szakszervezetek, amelyek milliókat mozgattak meg. Ma ugyebár Magyarországon már egy tízfős sztrájk világszenzáció, ahogy egy tízezres tüntetés is .

A munkásosztály története – Ellenállás és lázadás a mindennapokban
Théâtre le Levain – Mérce, 2024
387 oldal, 4990 Ft 

A kötet azonban nem csak a munkásosztállyal foglalkozik, így zavarba ejtő és pontatlan is a cím, bár az alcím már jelzi a csapásirányt. Így a hírek, sztorik közt számtalan – az egész elég USA- és brit-centrikus – szól az (amerikai és más) őslakosok elleni népirtásokról, az amerikai afro-amerikaiak lázadásairól a rabszolgatartó időktől, a gyarmatosítók elleni harcokról Ázsiában és Afrikában, vagy akár a holokauszt elleni felkelésekről.

Innen nézve elég szelektív a kötet, hiányérzetünk is támadhat, hogy például miért esik oly kevés szó a szocialista országbéli munkássztrájkokról és a politikai-kulturális ellenállásról.Vagy hogy egyes országok, népek miért maradnak ki teljesen (csak így ránézésre, például a koszovói albánok az 1980-90-es évekből). Az 1956-os magyar forradalomról ugyan egy egész oldal szól (kb. ez a maximum, a minimum hír pedig pársoros), de a magyar sztori ennyi – ha már magyarul is kiadták, talán ezt a kiadványt fel lehetett volna tuningolni, mert érdemes lenne áttekinteni a magyar munkásosztály (ha volt…) történetét és jelenét (ha lenne…) az ellenállás szempontjából is.

S ha már a kisebbségek elleni gyilkosságokról van szó, egy hírt megérdemeltek volna a 2000-es évek itthoni romagyilkosságai. Vagy hogy miközben bekerül a hírek közé egy-egy USA-beli sztrájk a milliónyiból, a szocialista jugoszláviai sztrájkokról egy szó se esik, ahogyan az ott kikísérletezett munkásönigazgatásról sem. Szándékosan említem a magyar és jugoszláv esetek hiányát, és talán jogosulatlanul is, de ha pontosabban kiszámolnánk azt, kikről szól-e kötet (azaz nemzet, állam, terület szerint), a szerkesztők-szerzők kilétét tükröző képet kapnánk, azaz egy angolszász-koncentrikus keresztmetszetet. 

Persze a 19. és 20. század – nagyon elnagyoltan – mégis előbb a brit birodalom, majd az USA dominanciájáról szólt. És itt meg is kapják a magukét, legalábbis utalásszerűen, és nem kell ahhoz a sorok közt olvasni, hogy kiderüljön, milyen két mocsok egy állam (volt) a brit és az amerikai, s nem csak a gyarmatokon, de saját állampolgáraival szemben is. Így a brit katonák még az ötvenes-hatvanas években is öldökölték a helyi afrikaiakat a lassan felszabaduló gyarmatokon, a levágott kezeket zsákban vitték szuvenírként – és persze mindezt büntetlenül.  

Jó, nincs ebben semmi új, már nem tabu témák ezek, sőt, a polkorrektség jegyében illik is felhozni, szidni, elemezni és emlékezni, és az is rendben van, hogy a munkásosztály története mellett nem szerepel párhuzamosan az, hogy miközben a kapitalizmus öl és tönkre teszi a világunkat (vö. klímahelyzet), a tudományos-technikai stb. fejlődés mégis sosem látott életszínvonalat biztosít – sajnos nem az egész – emberiségnek.  

A konklúzió – ha lenne – inkább az lenne, hogy a munkásosztály-, és így az emberiség története a pozitív jelek ellenére is hanyatlástörténet.

A magukat a legcivilizáltabbnak tartó nemzetek találták fel a koncentrációs táborokat (és nem a németek, hanem a britek), a népirtást, a gyarmatosítást az azzal járó kizsákmányolással és leigázással, a fizikai megsemmisítéssel. Ehhez képest alakultak ki a szabadság kis körei, lázadtak az egyszerű munkásemberek – igen gyakran a nők –, váltak egymással szolidárissá. És hol van ma ilyen összefogás, legyen szó Debrecenről vagy úgy az egész világon? És egyáltalában, például érdekeltek is bárkit – emlékszik még valaki – a 2004-es szlovákiai, tőketerebesi roma éhséglázadásra, amit erőszakkal vertek le? 

Persze, ma a tiltakozások egy jó része átköltözött a virtuális térbe, változnak az idők. Amúgy is, azért régen is akadtak „vicces” esetek is, így az egyik legkomolyabb sztrájkhullám, illetve annak szándéka az USA-ban akkor söpört végig, amikor 1919-ben belengették az alkoholtilalmat. Csak New Yorkban 200 ezren szavazták meg,

a mozgalmat támogató öntudatos melósok „Nincs sör, nincs munka” feliratú kitűzővel mászkáltak

(vagyis a Kutyapárt se oly eredeti, sosincs már új a nap alatt), de a szakszervezeti vezetők végül lefújták az akciót, mert úgy látták, „nevetséges színben tüntetné fel” őket. 

732 izgalmas, gyakran megrendítő hírt, történetet kapunk tehát, szinte mindegyik szörnyű, bizonyítva, hogy ahogyan Karl Krauss mondotta volt, ezek az emberiség végnapjai. Vagy éppenséggel fordítva is gondolhatjuk, mármint amikor ma esünk kétségbe a híreket olvasa a totális világháború és a világvége árnyékában: nem, régen se volt minden jobb, régen is minden rossz volt.

Amúgy azért olvashatunk 732 hírt, mert február 29-ről is akad, így az egyik a 2004-es jobboldali puccsról Haitin, amit Bushék támogattak, újra nyomorba döntve azt a Haitit, ami anno a világ egyik leggazdagabb országa volt. Vagy lehetett volna, ha a gyarmatosítók el nem hurcolják a profitot, illetve a függetlenséget kivívó államot nem kényszeríti kárpótlásra 1825-ben Franciaország (mai értéken 21 milliárd dollárra), amit Haiti csak 1947-ben tudott végleg törleszteni. Egyébként 2004-ben Jean-Bertrand Aristide-et többek közt azért buktatták meg az ilyen-olyan titkosszolgálatok (CIA) és hatalmak, mert követelte, Franciaország fizesse vissza a jogtalanul kikényszerített kárpótlást, ami újabb rablás volt.

A párizsi olimpiára most kb. 5 milliárd eurót költenek közpénzből (a háromszorosát a tervezettnek), és populista módon itt mi most úgy számolunk, hogy a káoszban és nyomorban lévő Haiti ma vagy négy olimpiát szervezhetne meg a franciáknak fizetett kárpótlásból. Persze, így nem lehet számolgatni a történelmi sérelmeket, de mégis, aki mostanság Párizs utcaköveit koptatná az olimpiai megbékélés jegyében, gondoljon arra, mi tapad a jóléthez. 

Szóval, elgondolkodtató könyv ez, műfaja egyszerre laza és igen kemény, épp ezért remek választás nyári olvasmányként.

Szerbhorváth György  

A kötetet Piróth Attila fordította magyarra. Címlapkép: Ruhagyári munkások sztrájkja New York Cityben 1913 körül (fotó: Wikimedia)