A leghosszabb év a magyar történelemben

Abban még nincs nagyon újszerűség, hogy egy történész kipécéz egy évet, és aköré építkezve mesél el egy kemény, fontos és érdekes történetet, annak számos árnyalatával. Nemrég például a lengyel Magdalena Grzebałkowska 1945 – Háború és béke című kötetéről írtunk, most pedig itt van a kezünkben Ablonczy Balázs Az utolsó nyár – Magyarország 1944 című kötete. De itt sem arról van szó, hogy a szerző kronologikusan elmeséli, mi történt januártól decemberig, avagy ahogyan a cím jelzi, ama nyáron.

Kockázatos is lenne csak úgy kiragadni kontextusából, az előzmények és az utóhatások nélkül, a cím ilyképp inkább egy jó marketingfogás. És Ablonczy ebben is jó: nagyon is érti, miről érdemes és hogyan írni kisebb, úgy bő kétszáz oldalas terjedelemben.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ehhez kiadója is jó partner, nem csoda, hogy e zsánerben, megkockáztatom, a Jaffa többi szerzőjével együtt elviszi a babérokat a történelmi ismeretterjesztés kategóriájában. Hozzátéve, hogy ezek egyben minőségi szakkönyvek, önálló és alapos kutatásokon alapuló munkák. Jegyezzük meg, hogy a kiadó ezen Modern Magyar Történelem sorozatának szerkesztője Ablonczy mellett Müller Rolf.

A szerzőt aligha kell bemutatnunk, bár kevésbé közismert, mint azok a többnyire kamu történészek, akik tévéműsorokban népszerűsítenek és hájpolják magukat, doktori fokozat nélkül osztják az észt, főleg a II. világháborúról, mindenhez értve, a szögkovácsolástól az atombombáig, alapkutatásokat sosem végezve.

Ablonczy azon mára középkorúvá vált történészgeneráció tagja – említsük meg még random módra Ungváry Krisztián vagy Hatos Pál nevét –, akik nem óvakodnak a mítoszok lebontásától, legyen szó Trianonról, a Horthy-korról, Erdélyről. Nagyon elnagyoltan és pontatlanul is fogalmazva egyfajta liberális konzervatívnak mondható alapállásból írnak úgy elsősorban a 20. századi traumatikus magyar történelemről, hogy az aligha illeszkedik a regnáló hatalom emlékezetpolitikájába, már ha annak egyáltalán lennének világos kontúrjai.

Ablonczy Balázs: Az utolsó nyár – Magyarország, 1944
Jaffa Kiadó, 2024
247 oldal, 4999 Ft

Ablonczy személyes emlékkel, motivációval indokolja, miért is nyúlt most e témához, 1944-hez: minthogy nagyszülei folyton a háborúról beszéltek a családi összejöveteleken, s kitűnt, a háború valójában az 1944-es évet jelentette számukra. Annak ellenére, hogy a háború nem tizedelte meg a családjukat, senki sem kötött ki fronton vagy Auschwitzban, nem harcolt, nem bombázták ki őket és nem hurcolták el nagyszüleit.

A kötet a bevezetőt leszámítva kilenc fejezetben, egy-egy tematikához kapcsolódva koncentrál 1944-re, amelynek elején még a háború szelét sem igen érezte a magyar lakosság többsége, pláne nem a polgári réteg. Úgy éltek az emberek relatív jólétben, kezdetben még nem is éhezve s ki sem téve a légi bombázásoknak és a harcoknak. Aztán jött a java.

Talán épp a (főleg) Liberatorok bombázásáról szóló fejezet a legújszerűbb, mert Drezdáról, Kölnről és Hamburgról mindenki hallott, azonban Debrecenről, Csepelről, Budapestről, Kolozsvárról még sincs kiterjedt (szak)irodalom.

Ablonczy a korabeli visszaemlékezésekre, levéltári feljegyzésekre, szépirodalmi bejegyzésekre, de még egy debreceni és kolozsvári kamaszlány levelezésre is építkezve – és ez a merítés jellemző a többi téma esetében is – mutatja be igen plasztikusan, egyéni sorsokat is ábrázolva, mit s hogyan kellett átélniük a (ki)bombázottaknak.

E módszer mellett eljárásának lényege az is, hogy bemutassa,

a kisemberek, de a nagyok is, hogyan próbáltak túlélni, ügyeskedni, gyakran mások – főleg a zsidók – kárára valamiféle többletre szert tenni.

Házhoz, üzlethelyiséghez, pozícióhoz jutni, vagy akár csak egy kenyérvéghez. És noha a túlélés érthető emberi ösztön, mégis felvetődik az a morális kérdés, hogy mit is érdemelt az a nemzet 1945-től, amelynek mind vezetői, mind lakosságának egy része önös érdekei miatt gázolt át polgártársain. Utóbb pedig múltját, cselekedeteit azzal indokolta, hogy »hát ez volt, kérem tisztelettel, más is ezt tette, életben kellett maradni«.

A kötetben egyébként számos adalék szerepel arról, hogyan s hányan (igen sokan) úszták meg a népbírósági tárgyalásokat, noha a napnál is világosabb volt, hogy bűnöket követtek el – hangsúlyozzuk, magyar állampolgárok ellen.

Olykor úgy tűnhet, hogy Ablonczy vonalvezetése kacskaringós, oly sok témát érint. Az 1944-es júniusi könyvhéttel indít, amelyet a szélsőjobb azért ünnepelt, mert „zsidótlanítva” lett, a főszerepet pedig a jobboldal, a leventék, a „hadi írók” játszották. A röviden, de hangsúlyosan és megrendítően megírt Konc című fejezet a zsidó vagyon széthordásáról szól, s noha a könyv bevallottan nem a holokausztról szól, a szerző jó arányérzékkel adagolja mindezt.

Egy ugrással aztán

következik a korabeli sajtó- és színháztörténet, a leszámolás a politikailag nem megfelelő művészekkel és mindenki mással az értelmiségi színtéren.

A megdöbbentő egyéni életutak bemutatásán túl kapunk párttörténetet is, ami 1944 során végképp egypárt-történetté változik. Lám, mintha a politikai élet itt már jó ideje arra lenne kárhoztatva – ez kell a magyarnak –, hogy egy uralkodó párt alatt sínylődjön, hol rövidebb, hol hosszabb ideig, még ha akadnak is ellenzéki formációk – nincs új a nap alatt.

Mint említettem, a Légiveszély, Bácska, Baja című fejezet újszerűségével tűnik ki, s nem csak azért olvastam el ezt először, mert bácskai származású vagyok. Bár a mi családi legendáriumunkban sincs szó bombázásokról, kivéve Matyi bácsit (Mathias Ottenheimert), aki svábként került ki 16 évesen egy repülőgépalkatrész-gyárba dolgozni, s élte át az 1945 februári szőnyegbombázást, ellentmondva a közkeletű s (fél)náci narratívának, hogy Drezdában nem volt semmiféle hadiipar.

A Mozgásban című fejezet is arra „kényszeríti” az olvasót, hogy a családi emlékezetében kutakodjon, mit tud, mit meséltek el neki ősei – hisz

aligha van család, akinek tagjai nem menekültek vagy nem lettek kitelepítve.

Az elképzelhetetlen méretű népességmozgást, önkéntes vagy kikényszerített vándorlást jól ábrázolja a 153. oldalon szereplő térkép. Úgyhogy aki migránsozik, gondoljon felmenői sorsára – még ha itt főképp belső migrációról volt is szó, leszámítva persze a zsidókat vagy épp a csángókat, akik szintén külön részt kapnak a könyvben.

És persze rendkívül érdekes, adatgazdag, ugyanakkor olvasmányos – ha lehet ezt mondani a téma miatt – a közellátásról, azaz főleg az ételről avagy az éhségről, a jegyrendszerről szóló fejezet, a beszédes, Azért mindenki szeretne már valami jót enni címmel.

A kötet konklúziója egyszersmind mégis az, amit Ablonczy A nagy ábránd című fejezetében is hangsúlyoz, és ezt végül egészében idézném is ezt, mert ez a lényeg, rámutatva 1944 tragédiájára:

„1944 az a pillanat, amikor 1867 örökségét végleg elvetik a közgondolkodók, már semmit nem várnak, sem a szabadság varázshatalmától, sem a kiművelt emberfőktől, sem más hasonló óságoktól. Mindent az államnak kell rendezni egy nagyobb közjó (a magyar Magyarország) megteremtése érdekében. Semmit nem lehet az egyénre vagy a szűkebb közösségre bízni. Ebben a kontextusban a ’család’ sem közösség, csak egy kisüzem, amelynek egy célja van: gyerekeket termelni a nemzet fennmaradása érdekében.”

Szerbhorváth György

Címlapkép: Plakát Budapesten 1944-ben (forrás: Wikimedia/Fortepan – ID 72670)